Korona a csap alatt
Magyar műkincsek a müncheni Central Collecting Pointban 1945–46 (2. rész)
Kultúrtörténeti rémmesénk folytatása a Szent Korona elrejtésének és megtalálásának krimibe illő körülményeit, valamint a „hajlított kalap” müncheni leltárba vételét megelőző vizsgálatok, nemritkán bizarr részleteit idézi fel amerikai katonai források, valamint az egykori magyar érintettek visszaemlékezései alapján.
Ha még léteznének vérbeli történelmi festők, bizonyára igen alkalmas témának találnák annak a tragikus jelenetnek a megfestését, amely a Salzburghoz közeli Mattsee mocsaras partján zajlott le 1945. április 26. éjszakáján.
A mindenkori magyar államiságot jelképező, ezeréves Szent István korona, a koronázási ékszerek, valamint a Szent Jobb, a védőládákkal és tokokkal, ekkor már egy hónapja úton voltak egy katonai teherautó platóján.
Az elvileg felbecsülhetetlen értékek épségét állandóan veszélyeztető gyakori bombázások, a front elől menekülők áradata és a visszavonuló német fegyveres alakulatok elől mentett kincsek továbbszállítása lassanként lehetetlenné vált. A helyzet április végére olyan kaotikusnak tűnt, hogy a Koronaőrség már nem bizonyult megfelelő védelemnek, ezért a maga is menekülő Szálasi utasítást adott miniszterelnök-helyettesének, Szöllősi Jenőnek a koronázási ékszerek elásására.1 (Egyes visszaemlékezések szerint az is felmerült, hogy a „nemzetvezető” szétszedette volna a Szent Koronát annyi részre, ahány kormánytagja volt, hogy minden miniszterének átadjon egy darabot „megőrzésre”, az ötletből azonban szerencsére nem lett semmi.) A katonai helyzet alakulása, a szövetségesek előrenyomulása a délnémet területeken fontos szerepet játszott a további események szempontjából. A 7. hadsereg harmadik gyalogoshadosztálya (a „Marne sziklája”) április végén részt vett München elfoglalásában és a közeli dachaui haláltábor felszabadításában, de a hetedik gyalogoshadosztály (a „gyapotbálázók”) továbbnyomult Salzburg felé, amikor a 3. hadsereg is Dél felé fordult, és hamarabb érte el az osztrák Alpokat. Ismert volt a versengés a két hadsereg között, amely az általuk elfoglalt területek „kizárólagos” fennhatóságát is jelentette, amely a műkincsekkel kapcsolatos illetékességre is vonatkozott. Ez a körülmény nem kevés bonyodalmat okozott később a magyar korona ügyében is.
A koronával történtekkel kapcsolatban – a főként a magyar emigráns körök által készített interjúkat (oral history) olvasva – kissé ellentmondásos verziók is feltűnnek. Az egyik szerint, a Horthy Miklós kormányzóhoz hű Bankói Pajtás Ernő2, a koronaőrök parancsnoka nem akarta, hogy Szálasi és főként környezete tudomást szerezzenek az elrejtés pontos helyéről.3 Ezért többen azt állítják (Pajtás ezredes is), hogy teljes titokban hajtotta végre a kincsek elrejtésének ezt az egyébként eléggé méltatlan és kétségbeesett „műveletét”. Ennek azonban ellentmondani látszik az a tény, hogy a koronaláda kulcsait és a rajta lévő lakatok kulcsait az ezredes Szöllősitől kapta meg, és csak a kulcsok birtokában lehetett képes eltávolítani a koronaékszereket a vasládából, hogy eláshassa azokat. Ezért nehezen hihető, hogy felettese ne tudott volna a rejtekhelyről. Mindenesetre Pajtás ezredes visszaemlékezéseiben a következőképpen írta le az akciót. „Április 26-ról 27-re virradó éjszaka két legmegbízhatóbb altisztemet magamhoz vettem és kimentünk a teherautóhoz, mely mellett természetesen ott állt az őr […] Felnyitottuk a sötétben a nagy ládát, és kivettük a szent koronát, a jogart és az országalmát.
A kincsek eredeti bőrtokjukban nyugodtak […] belehelyeztem őket egy kettévágott katonai benzineshordóba. A ládában csak a kardot hagytuk (mivel a kard nem fért bele a tokba), azt ismét lezártuk, azután előrementünk két altisztemmel egy sziklafal előtti helyhez, amelyet nappal már megkerestünk, és amely könnyen felismerhető volt és a közelében emberi lakás nem volt. Mély gödröt ástunk, betettük a hordót, és betemettük a helyet is, hogy az ásásnak semmi nyoma nem maradt.”4 A titkos terv része volt az is, hogy a látszat fenntartására, miszerint az ékszerek még a helyükön vannak, a most már csak a koronázási kardot tartalmazó koronaládát az őrök tovább őrizték, és a közeli Zellhof nevű majorban várták be sorsuk további alakulását, vagyis az amerikai elfogatást.
Az üres láda
Sokáig nem is kellett várniuk, május 6-án tartóztatta le őket az egyébként magyarul is beszélő George W. Granville hadnagy5 különítménye, amely Seehamban állomásozott. Hamarosan a 7. hadsereg augsburgi Kihallgató Központjába szállították őket, ahol Pajtás ezredes állítólag „elismervény” ellenében átadta Paul Kubala őrnagynak6 a koronaládát. A 7. hadsereg Kihallgatási Központjának legendás kihallgatótisztje akkor még nem tudhatta, hogy a láda tulajdonképpen üres. Ezt erősíti meg az a memorandum is, amely majd egy hónappal később, 1945. június 10-én keletkezett, és amelyet a 7. hadsereg főhadiszállására küldött William W. Quinn, a hírszerző szolgálat ezredese írt alá, és amelyről egy másolatot a legendás James J. Rorimer műkincsvadász is kapott.7
1)„Felhívom a figyelmet arra a közleményre, amelyről G-2 jelentése8 (No. 267. 1945. május 9.) szól: egy szerzeményre, egy ládára, amely állítólag a magyar koronát és a koronázási ékszereket foglalja magában. Ezt a ládát elvitték a 7. hadsereg Kihallgatási Központjába. A láda kísérői a hagyományos Koronaőrség, egy magyar ezredes és tizenkét besorozott katona voltak. Ezek közül az ezredest és négy besorozott katonát őrizetbe helyeztek, a többieket visszavitték a hadifogoly-gyűjtőhelyre. Ettől fogva a láda és az őrök a központban maradtak.
2) A kihallgatások során kiderült, hogy a kulcsok, amelyek a láda kinyitására szolgálnának, egyik személynek sem voltak a birtokában, amikor elfogták őket. A ládát ezért soha nem is nyitották ki. Ki kell deríteni, hogy mi az aktuális tartalma.
3) Nemzetközi vonatkozásai is vannak a ládának, ezért azt és a kísérő őröket együtt kell kezelni, mielőtt a végső visszaadása megtörténhet egy legitim magyar kormánynak.
4) Azt javaslom, hogy Ön a megfelelő csatornákon a 12. katonai csoporttól szerezzen további instrukciókat az elhelyezéssel kapcsolatban. Addig is Row ezredes javaslatára a láda maradjon őrzés alatt a 7. hadsereg Hírszerző Központjánál.
1945. augusztus 2-án ugyanerről a történetről és az azt követő eseményekről egy másik dokumentum is született, amelyet a már említett Paul Kubala őrnagy készített.9 Ebben az áll, hogy 1945. május 7-én egy régi ládát adtak át a 7. hadsereg Kihallgatási Központjában. „Ott volt még Pajtás ezredes és 12 őr a magyar hadseregtől. Pajtás ezredes azt állította, hogy a nekem átadott láda Szent István koronáját tartalmazza. Az ezredes azt állította továbbá, hogy neki a koronával kellett maradnia, mivel ő volt annak hivatalos felügyelője és védője. Arra a kérdésemre, van-e tudomása arról, hogy hol vannak a ládához való kulcsok, az ezredes azt felelte, hogy az eredeti kulcsokat elosztották három ember között, de hogy tőlük megszerezte a miniszterelnök, Szöllősi. Bemutattam egy képet Quinn ezredesnek10, és utasítottam, hogy kövessen el mindent a kulcsok előkerítésére. Granville hadnagyot jelölték ki a feladatra, hogy minden magyar nemzetiségű foglyot kihallgasson, akinek tudomása lehet a kulcsok helyéről. Ezzel egy időben többször is sikertelen kísérletet tettem arra, hogy a ládát visszaszolgáltassam a megfelelő hivataloknak.
Július 24-én Granville hadnagynak sikerült hozzájutnia a kulcsokhoz, és a ládát kinyitottuk Granville és Zoller kapitány11 jelenlétében, a láda azonban üres volt.
Közben hívattam Pajtás ezredest és magyarázatot kértem tőle. Pajtás ezredes azt a magyarázatot adta nekem, hogy ő tudta, hogy a láda egész idő alatt üres volt, mert személyesen távolította el onnan a koronát, a jogart és az országalmát, és az utasításoknak megfelelően elásta. Felhívtam az ezredes figyelmét arra, hogy ezzel engem rendkívül nehéz helyzetbe hozott, mivelhogy az egész világ úgy tudja, hogy a koronaláda és tartalma a 7. hadsereg tulajdonában van. Pajtás ezredes önként felajánlotta, hogy azonnal a korona megkeresésére indul. Időközben Andrew alhadnagy, aki éppen belépett a szobába, szintén önként vállalkozott arra, hogy az ezredessel tart. Először beleegyezésemet adtam, de később meggondoltam magam, mert előzőleg fel akartam venni a kapcsolatot a G-2 (lásd 8. lábjegyzet) hadtest parancsnokával. Ezért megtiltottam Andrew hadnagynak és Pajtás ezredesnek, hogy elinduljanak. Négy kísérletet tettem az éjszaka folyamán, hogy felvegyem a kapcsolatot Perry ezredessel telefonon. A következő nap délben, amikor éppen levelet írtam Perry ezredesnek, Andrew hadnagy és Pajtás ezredes léptek a szobámba kijelentvén, hogy tegnap éjjel csendben távoztak és most tértek vissza a koronával. Régi, sárral borított benzineshordót hoztak be a szobába. A tartályt azután Pajtás vésővel kinyitotta, amiből három nagyon sáros és rossz állapotban lévő bőrtok került elő. Ezek a tokok tartalmazták a koronát, a jogart és az országalmát, a tokok szétesőben voltak. A tárgyakat bevittük a fürdőszobámba és lemostuk róluk az iszapot és a koszt. Ezt a műveletet én és Pajtás ezredes hajtottuk végre. Ezután letettük őket a padlóra száradni. Miután minden darab teljesen megszáradt, visszatettük őket az eredeti ládába. Szent István kardja soha nem volt az eredeti tartótokban. A láda eddig a dátumig nem volt kinyitva.”
A nyilatkozatban, amelyet Kubala őrnagy megemlít és amelyet Pajtás ezredes írt alá, a következő szöveg áll: „Én, alulírott, aki 1937. augusztus 1. óta a Koronaőrség tagja, 1943. január 1. óta pedig parancsnoka vagyok, és mint a Magyar Királyi Korona őrzője és védője, kijelentem és igazolom, hogy a vasláda – amelyet koronaládának hívnak – a következőket tartalmazza. 1) Szent István koronája 2) Jogar 3) Arany Országalma és 4) Koronázási Kard, amelyet Szent István kardjának hívnak. A ládában van még egy üres, vörös medalionláda is (a Magyar Signum Laudiának).” Pajtás ezen nyilatkozata 1945. augusztus 1-jén született.
Létezik azonban egy másik dokumentum is, amely a láda tartalmát és más átadott tárgyak leltárát rögzíti. Az Egyesült Államok Hadseregének Európai Főhadiszállása (G-5) Gazdasági Irodájából származó, 59. számú szállítólevélen, amelyet 1945. augusztus 3-án állított ki B. S. Schilling kapitány, a következő áll: „Robert P. Rowe, a 7. hadsereg vagyonellenőrzési ezredese ezen a napon egy vasládát adott át, amelyet koronaládának is hívnak, a következő tartalommal:
1 korona, amelyet Szent István koronájának hívnak, 1 jogar, 1 országalma, amelyet Arany Országalmának hívnak, 1 kard, amelyet koronázási kardnak hívnak. Ezekhez járulnak még a következők: 2 magyar nyelvű dokumentum, 1 kicsi, lezárt üvegfiola, amelynek tartalma kis mennyiségű arany, 3 lakat kulcsokkal a ládához és és 1 kulcs a láda nyitásához.”
Eltérő leltárak – káosz – avagy a „hajlított kalap” további sorsa
1945. augusztus 8-án a koronaékszerek már a frankfurti Reichsbankban voltak. Ezt bizonyítja az a dokumentum, amely Edwin C. Rae kapitány két nappal korábbi, a frankfurti bankban tett ellenőrző látogatásáról szól, és amelynek tárgya a „Birodalmi és Királyi koronázási ékszerek”. Itt őrizték a magyar korona mellett a porosz koronát és királyi koporsót is, amelyeket összevetettek a leltárral. Ami a magyar leltárt illeti, ebben a jelentésben már csak négy tétel szerepel, a korona, a kard, a jogar és az országalma, a vörös medalionláda már nem, és a kicsi, lezárt üvegtubus, valamint a kulcsok sincsenek feltüntetve. A rövid leltáron kívül ennek a jelentésnek a 2. pontjában az áll, hogy a korona megsérült, „...két drágakő kimozdult a koronából, és a jogar tokjában őrzik azokat. Egy barokk gyöngy is hiányzik a koronáról, amelyet szintén észrevételeztek. A frankfurti bankhivatalnok jelentette, hogy a tárgyak leltározása a magyar koronaőrök jelenlétében folyt le, akik kérelmezték, hogy, a dokumentumok másolatát továbbítsák osztályunkhoz.”
A helyzet azonban tovább bonyolódott Walter Horn hadnagy jelentésével, amely sokkal hosszabb listát tartalmazott. Ennek a dokumentumnak a fordítását érdemes teljes terjedelmében közreadni, mert tükrözi azt a káoszt, amelyért ezúttal nemcsak az amerikai tisztek a felelősek, és amelynek tisztázását Horn az alábbiakban igyekezett a katonai vezetés elé tárni. Mindenekelőtt két hiteles másolatát csatolta azoknak a listáknak, amelyeken George W. Selke százados aláírása szerepel, és amelyeket ő James W. Shea hadnagytól12 kapott. A lista 29 tételből állt, amelyből első tételként „egy vasláda 1608-ból Matthias II. felirattal, amely a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket tartalmazza” szerepelt. Ezt a listát Horn összevetette egy szintén mellékelt másik dokumentummal, amely a salzburgi hercegprímás őrizetére bízott műtárgyak listáját tartalmazta (a két leltárt lásd keretes mellékletünkben), és a következőket állapította meg:
„Gondos elemzés után, a leltár, amit nyugtaként is használt SELKE százados, nem a valóságon alapult. Amit kézhez kapott, az egy régi magyar leltáron alapult, amit Charles Brauss egyszerűen lefordított angolra, ahogy az jelezve is van a leltár alján: „A fordítást az eredeti magyar nyelvből angolra Charles Brauss készítette 1945. június 19-én, Mattsee-ben, Ausztriában”. Tehát SELKE százados aláírt egy nyugtát olyan műkincsekről, amelyek becsült értéke 2 1/2 millió arany dollár, és olyan tárgyakról, amiket valójában sohasem kapott meg.
Vajon miért nem akarta Pajtás ezredes átadni a láda teljes tartalmát? A fentebb említett verzió azt sugallja, hogy tulajdonképpen Szálasiék ellenében „védte” a koronát, hiszen ő eredetileg Horthy Miklós kormányzónak esküdött fel, vele szimpatizált. A másik verzió szerint azonban maga a vezér utasította erre, mivel Szálasi azt remélte és úgy kalkulált, hogy visszatérve Magyarországra, eljátszhatja, hogy ő volt a korona védelmezője és felfedezője is egyben. Ez a „dicsőség” azonban végül nem neki jutott osztályrészül, hanem Pajtás ezredesnek, akit posztumusz előléptettek, és a koronakiásási akcióban részt vevő texasi hadnagynak, aki 1992-ben Budapesten kapott kitüntetést mint a „Magyar Szent Korona megmentője”. Worth B. Andrew (1911–1998), aki két interjút is adott a történtekről, meglehetős őszinteséggel és reálisan értékelte szerepét: „Ez a vállalkozás nekem és Dannynak13 is csak egy kaland volt. Soha nem hittük és nem is gondoltunk arra, hogy mi egyszer egy történelmileg fontos eseménynek leszünk a részesei. (...) Unatkoztunk, és amellett dühös is voltam, hogy ez a két ember – Pajtás ezredes és alantasa – nem kapott rendesebb elbánást, mint amit megérdemeltek. Valójában nem is érzem, hogy tettem külön dicséretet érdemel.”14
Münchenből a koronát és a koronaékszereket, alapos restaurálás és vizsgálat után, 1949. május 13-án szállították tovább Frankfurtba, és a róla szóló információkat „titkosnak” nyilvánították. Az aktát a „Hajlított kalap” fedőnévvel látták el. Később innen is továbbvitték, majd végül a „Klondike” fedőnevű titkos operáció keretében 1953-ban Amerikába kerültek. Kipárnázott és rezgésmentés teherautóval szállították Fort Knoxba (Kentucky állam), ahol „megkülönböztetett tulajdonként” (property of a special status) őrizték 25 éven át. A főkoronaőr és Nagy Ferenc15 egykori miniszterelnök kívánsága, hogy a koronát ne adják vissza, amíg idegen hatalom uralkodik Magyarországon, nem teljesült. A korona és koronaékszerek jóval a szovjet csapatok kivonulása előtt visszakerültek az országba. 1978. január 6-án és 7-én Jimmy Carter és kormánya ünnepélyes keretek között visszaadta a „magyar államiság jelképét” a magyar népnek. Feltétele az volt, hogy a koronát úgy kell állandó jelleggel kiállítani, hogy mindenki szabadon megtekinthesse.16
A dokumentumokat az olvashatóságot segítő, szerkesztett változatban közöljük.
Helyreigazítás: Leonardo da Vinci Hölgy hermelinnel festménye az előző részben leírtakkal ellentétben sosem volt az Altaussee-i bányában, mivel Hans Frank Lengyelország főkormányzójának bajorországi villájában találták meg. Vö: Ruth és Max Seydewitz: Hölgy hermelinnel. Corvina, 1965.
• • •
1 Szálasi Ferenc (1897. január 6. Kassa – 1946. március 12. Budapest). A Budapesti Népbíróság háborús bűnök elkövetése miatt halálra ítélte. Ő volt a Nyilaskeresztes Párt és a Hungarista Mozgalom megalapítója, majd a megszálló (1944. március 19.) német csapatok támogatásával a háború utolsó hónapjaiban Magyarország miniszterelnöke. Edmund Veesenmayer, Hitler magyarországi megbízottja kezdetben nem találta alkalmasnak a hatalomátvételre, de Horthy kiugrási kísérlete után, 1944. október 15-én mégis hatalomra segítette. A nemzetvezető „dicsőséges” országlása alatt ezreket végeztek ki, lőttek a Dunába, és mindenféle módon zaklatták nemcsak a zsidóságot, de a Hungarista Mozgalom számára „megbízhatatlan” elemeket is. Szálasi állítólag nem hitt a nácik fajelméletében, ő nem kiirtani, csak dolgoztatni akarta a zsidókat, de rendületlenül bízott a német győzelemben és a „csodafegyver” hatékonyságában.
2 Pajtás Ernő (1896–1950) az I. világháborúban a császári és királyi 34. gyalogezred hadnagya volt. 1937-ben került beosztott tisztként a Koronaőrséghez, majd 1943. január 1-jétől a Koronaőrség parancsnoka lett. A háború után félve a perektől nem tért vissza Magyarországra, Ausztriában, Granstadtban hunyt el. 1993-ban hamvait Budapestre hozták és posztumusz vezérőrnaggyá léptették elő.
3 Vö.: Interjú Vitéz Jákfai Gömbös Ernővel. In: Simontsits Attila: A Szent Korona története. 1945–1983. Egy texasi hadnagy szerepe a korona megmentésében a második világháború végén. Püski, 1984. 53–57. o. és Farkas László: Epilógus. In: Fazekas László – Hegedűs Ernő – Hennel Sándor: A Szent Korona őrzése. A koronaőrök, a koronaőrség. Heraldika Kiadó. 2002. 212–222. o.
4 Vö.: Katona Tamás: A korona kilenc évszázada. Európa. Budapest, 1979. 359. o. 5 Granville (Gross-Grünwald) George, magyar származású, amerikai hírszerző tiszt. Intelligence Corps (Hírszerzési Alakulat), 7. hadsereg.
6 Paul Kubala a háború alatt először Afrikában szolgált, Augsburgba a 7. Hadsereg G2 csoportjának kihallgatótisztjeként, 1944 telén került. 1945. májusában Augsburgban Göringgel és Guderiannal is készített interjúkat. 1946-ban tért vissza az USA-ba, ahol a légierőnél szolgált.
7 Central Collecting Points „Ardelia Hall Collection” Wiesbaden Central Collecting Point, 1945–1952. General Records, M 1947 [ Al, Entry 492]. A továbbiakban idézett dokumentumok (feljegyzések és jegyzőkönyvek), valamint a koronáról és a koronaékszerekről készített fotók, amennyiben másként nem jeleztük, a National Archives and Records Administration (NARA) archívumában találhatók: NARA M. 1947 Records Concerning the Central Collecting Points („Ardelia Hall Collection”): Wiesbaden Central Collecting Point, 1945–1952, General Records Hungary; Hungarian Government Restitution Claim 941 [Hungarian Crown Jewels] Fold 3 Roll: 0008
8 G-2 = Intelligent Section = Hírszerző Szolgálat
9 7. hadsereg, Kihallgatási Központ, APO 758. (7th. Army Interrogation Center, Augsburg. Ez Paul Kubala őrnagy közvetlen parancsnoksága alatt állt.)
10 William Quinn W. a 7. amerikai hadsereg CIC = Counter Intelligence Corps (Hírszerzési Alakulat) központjának parancsnoka.
11 A 7. amerikai hadsereg hírszerző tisztje.
12 James W. Shea hadnagy 242. Infantry Regiment, 42. Division. 3. hadsereg (242. gyalogsági ezred. 42. hadosztály). Ő tartóztatta le Szálasit és környezetét, és mint az MFA&A (Monuments Fine Arts and Archives Service) beosztottja kutatott a Mattsee környékén. Neki adták át az osztrák egyházi személyek a koronázási palástot, a Szent Jobbot és más értékeket is. Például annak az ominózus királyi étkészletnek egy részét is, amely a háború utáni visszaszolgáltatási folyamat során lopás gyanújába keverte az amerikai tiszteket, különösen Granville hadnagyot.
13 Daniel Schell, ő vezette a katonai dzsipet, Andrew hadnaggyal szolgált a 143. ezredben.
14 Az Andrew hadnaggyal készített interjúk időpontjai: 1) 1983. szeptember 14. Mattsee, 1983. november 16–19. Cleveland. Vö.: Simontsits Attila: A Szent Korona története. 1945–1983. 24–30., 64–76. o.
15 Nagy Ferenc (1903–1979) a II. Magyar Köztársaság miniszterelnöke (1946. február 4. – 1947. május 31.) és a Független Kisgazdapárt elnöke volt. A kommunista Baloldali Blokk svájci távollétében „lemondatta”, munkatársait letartóztatta, vagyonát elkobozta (1948), így nem térhetett vissza Magyarországra. Az USA-ba emigrált és aktívan politizált, megírta az emlékiratait is.
16 Vö.: Fazakas László – Hegedűs Ernő – Hennel Sándor: A Szent Korona őrzése. A koronaőrök, a koronaőrség. Budapest, 2002. 222. o.
