LAS DOS FRIDAS

Mexikói művészet Dallasban, avagy túl a sövényen.

Fáy Miklós

Tényleg két Frida van a DMA (Dallas Museum of Art) nagy Mexico kiállításán, de a két Frida összesen három Frida, hiszen az egyik kép magában is két Frida. Az jött vendégségbe, egyenest Párizsból, ahová egyenest Mexico Cityből ment. Kicsit nehezen találta meg az utat a szomszédba, de erről még beszélünk. Az biztos, hogy valamiképpen erről a képről szól az egész nagyszabású kiállítás, pontosabban ez a kép kap új értelmet Amerikában, Texasban, ahol igen jelentős a mexikói kisebbség jelenléte. Annyira jelentős, hogy itt, a kiállításon kicsit sem tűnik kisebbségnek, mintha demonstrálni akarnák, hogy itt vagyunk

Frida Kahlo: Itzcuintli kutya és én (Perro Itzcuintli conmigo), 1938 k., olaj, vászon, 71 x 52 cm, magángyűjtemény © 2017 Banco de México Diego Rivera Frida Kahlo Museums Trust, Mexico, D.F. / Artists Rights Society (ARS), New York HUNGART © 2017

Frida Kahlo: Itzcuintli kutya és én (Perro Itzcuintli conmigo), 1938 k., olaj, vászon, 71 x 52 cm, magángyűjtemény © 2017 Banco de México Diego Rivera Frida Kahlo Museums Trust, Mexico, D.F. / Artists Rights Society (ARS), New York HUNGART © 2017


Itt vagyunk testben, lélekben, művészetben, magunkat jöttünk megtekinteni. Frida Kahlo A két Frida című képét 1939-ben festette, amikor elvált Diego Riverától, és kénytelen volt lemondani mindenféle tartós testi és lelki társ életről. Magam vagyok önmagam legjobb barátja, mondja, meg hogy van bennem elegendő személyiséghasadás ahhoz, hogy megfoghassam önmagam kezét. A képen éppen ezért kétféle ruhában festette le magát, egy fehér, európai, magasan záródó nyakú kényelmetlenségben, meg egy laza, mexikói szoknya-trikó viseletben. Mindkét nő szíve látható, és az erek átfutnak egyik szívből a másikba. A fehér ruha ettől véres lesz, a mexikóin nincsenek vörös foltok. Mindkét nő tart a kezében valamit, a mexikói egy kis Rivera-képet, az európai egy orvosi csipeszt, amellyel több-kevesebb sikerrel el tudja zárni az artéria szabadon maradt végét. Hogy még nemzetközibb legyen a helyzet, tudni lehet, hogy a festményhez a minta a Louvre-ban lóg a falon, Théodore Chassériau A két nővér című képe.

Nincs más dolgunk, mint Európát Amerikára cserélni, hiszen most erről van szó. Az itt élők kettős identitásáról vagy a szomszédi viszonyról, hogy meg kell ismerni a másikat, és hogyan ismerhetnénk meg jobban, mint a művészetén keresztül. Hadd mutassa végre a legjobb oldalát, és ne csak azt nézzük, hogy jé, minden könnyebb vagy nehezebb fizikai munkát barna bőrű emberek végeznek. Építenek, takarítanak, főznek, levegőt fújó eszközzel terelgetik egybe a lombot, bár hogy ennek mi értelme van, arra soha nem jöttem rá. A kettős identitás, kettős kulturális kötődés mindenesetre nem valami elméleti álláspont Dallasban, hanem a legközönségesebb valóság: tavaly szeptember óta a múzeum igazgatója Agustín Arteaga, az első latino ebben a minőségben. Mexico Cityből jött, talán az ő magányát is enyhíti a két Frida. Nem mintha Frida nélkül kellene élnie a hétköznapjait, a másik (vagy harmadik) Frida a DMA állandó gyűjteményéből való, egy egészen csöppnyi itzcuintli kutyácska áll előtte. Minden nyomasztósága ellenére szinte észrevétlen marad A két Frida mellett.

Frida Kahlo: A két Frida (Las dos Fridas), 1939, olaj, vászon, 173 x 173 cm, Museo de Arte Moderno, INBA, Mexico City © 2017 Banco de México Diego Rivera Frida Kahlo Museums Trust, Mexico, D.F. / Artists Rights Society (ARS), New York HUNGART © 2017

Frida Kahlo: A két Frida (Las dos Fridas), 1939, olaj, vászon, 173 x 173 cm, Museo de Arte Moderno, INBA, Mexico City © 2017 Banco de México Diego Rivera Frida Kahlo Museums Trust, Mexico, D.F. / Artists Rights Society (ARS), New York HUNGART © 2017


Nem a legjobb pillanatban érkezem a kiállításra, a hivatalos megnyitó délutánján, és hiába vagyok fölkészülve a fokozott érdeklődésre, ez sokkal több annál. Annyival több, hogy esély sem volna bejutni rá, ha egy ismerősnek nem volna múzeumi tagsági kártyája. Így viszont az ember mindenféle kedvezményekben részesül, soronkívüliségben, vagy legalább a rövidebb sorok lehetőségében, ha a tömeg megindul, előretol engem is. Meglepő a gazdagság, a nagy múzeum Mexikóval van tele. Meg Párizzsal is, meg lehet nézni Riverát, amikor még nem volt Rivera, csak egy vendégművész, aki nézte, hogy mit is művelnek ezek a művelt franciák. Impresszionista stílben festett szélmalom a zöld patakparton, aztán Picassót utánzó portré. Látszik, hogy Rivera mindent megtanult, mielőtt a saját útjára lépett. Csak épp az átmenet nem látható, nem érthető, hogyan lesz ebből az igen kulturált festészetből falkép, szalmakalapos férfiak, barna bőrű asszonyok vagy a Juchitán folyó.

Ramón Cano Manilla: Indián nő Oaxacából (India oaxaqueña), 1928, olaj, vászon, 149 x 99,5 cm, Museo Nacional de Arte, INBA, Mexico City Constituent holdings, 1982 © Courtesy of El Instituto Nacional de Bellas Artes Y Literatura, 2017

Ramón Cano Manilla: Indián nő Oaxacából (India oaxaqueña), 1928, olaj, vászon, 149 x 99,5 cm, Museo Nacional de Arte, INBA, Mexico City Constituent holdings, 1982 © Courtesy of El Instituto Nacional de Bellas Artes Y Literatura, 2017


A történelem, bólogatjuk, mégiscsak a történelem gyorsítja föl a művészeti folyamatokat, bár hogy pontosan mi ez a történelem, és kinek is kellene drukkolnunk a mexikói forradalomban, arról a kevésnél is kevesebb fogalmam van. Pancho Villa meg Emiliano Zapata, epikus méretű bajuszokkal fölszerelkezett hősök. Pancho Villa csak fényképen van jelen, huncut szemű parasztként üldögél a miniszterelnöki székben (nem joggal és nem is hosszan, csak a fénykép erejéig), Zapata holttestét egy fekete szoborcsoport emeli föl, de a bajusza szigorúan ellenáll a gravitációnak. Ezért is jó kőből lenni: az ember teste megőrzi a méltóságát. Bezzeg Zapata utolsó fényképén… Bámész martalócok néznek a kamerába, tudva, hogy tényleg az örökkévalóságnak és a történelemkönyveknek pózolnak. Ami a kettős identitásokat illeti: vannak azért európaiak. Akik itt születtek és ott éltek, mint az idén (volna) százéves, hat éve halott Leonora Carrington, bár az ő életrajza elég viharos ahhoz, hogy csak kis jóindulattal lehessen mexikói művészéletnek mondani. (Szikra Renáta: A másik Carrington, Artmagazin, 2015/3. 16– 19. o.) Szerelem Max Ernsttel, házasság a szintén hosszú életű Weisz Imrével, őrület és idegösszeomlás, veszélyes hallucinogén gyógyszerek a kezelésre és szürrealizmus. Menekülés Amerikába, és végül otthonra találás Mexikóban. Leonora Carrington a La dame ovale című képpel van jelen, és hogy megértse az ember, egyáltalán miről is van szó, talán el kellene olvasni az ugyanezzel a címmel, Max Ernst-illusztrációkkal megjelent könyvét, de mintha mindannyian belenyugodtunk volna, hogy az ilyesmi úgysem visz közelebb a megértéshez, attól szürreál, így aztán maradnak a zöld teacserjék, a fához kötözött fehér ló és a barna (talán) nőstény farkas. Tilda Swintonról 2013-ban készült egy fotósorozat, amelyen Leonora Carrington nőalakjainak öltöztetik, erősítve azt a kissé kényelmetlen benyomást, hogy minél kevésbé ért valami szépet az ember, az annál népszerűbb. A másik furcsa identitás Olga Costa, „a mexikói festészet fehér angyala”, aki Kostakowsky néven Lipcsében született, és tizenkét évesen került Mexikóba, talán tényleg azért, hogy megússzák apja halálos ítéletének végrehajtását. Gyümölcsárus nője mintha a hartfordi csendélet mesterének eszelős gyümölcsimádatát visszhangozná, dinnyék, ananászok, kókuszszeletek, barna foltos banánok, számomra beazonosíthatatlan bambuszok vagy póréhagymák, színek, fények, élet, élet, közönséges és hétköznapi élet a sötét és elegáns halál helyett.

Leonora Carrington: Zöld tea (Ovális hölgy), 1942, magántulajdon Fotó: Eric Fanghanel © Estate of Leonora Carrington ARS, NY / DACS, London HUNGART © 2017

Leonora Carrington: Zöld tea (Ovális hölgy), 1942, magántulajdon Fotó: Eric Fanghanel © Estate of Leonora Carrington ARS, NY / DACS, London HUNGART © 2017

Diego Rivera: A Juchitán folyó (Río Juchitán) 4. tábla, 1953–1955, olaj, vászon, fa, 151 x 250,8 cm, Museo Nacional de Arte, INBA, Mexico City Assigned to the Instituto Nacional de Bellas Artes through the Sistema de Administración y Enajenación de Bienes of the Secretaría de Hacienda y Crédito Público, 2015 © 2017 Banco de México Diego Rivera Frida Kahlo Museums Trust, Mexico, D.F. / Artists Rights Society (ARS), New York HUNGART © 2017

Diego Rivera: A Juchitán folyó (Río Juchitán) 4. tábla, 1953–1955, olaj, vászon, fa, 151 x 250,8 cm, Museo Nacional de Arte, INBA, Mexico City Assigned to the Instituto Nacional de Bellas Artes through the Sistema de Administración y Enajenación de Bienes of the Secretaría de Hacienda y Crédito Público, 2015 © 2017 Banco de México Diego Rivera Frida Kahlo Museums Trust, Mexico, D.F. / Artists Rights Society (ARS), New York HUNGART © 2017


Nehezen halad az ember a kiállításon, még a rövidített sorok is sorok, és csak lassan derül ki, hogy miért megyünk tyúklépésekkel. Maga a kiállítás sokaknak csak háttér. A bevándorlók számára önazonossági kirándulás, a született amerikaiaknak meg háttér. Elég sokszor kell csak azért állni, mert odabent valaki fényképezkedik. Szelfi vagy telefonportré, üzenet a világnak, hogy itt is voltam. Kedvencem egy termetes, fekete vattacukor frizurát viselő szépség csípőig felvágott ruhában, aki mindig átadja vállas pasijának a készüléket, aztán szétteríti a felsliccelt szoknyát, hadd látszódjon, aminek látszódnia kell. Szívesen nevetném ki őket, ha nem érezném, hogy én is körülbelül ugyanazt csinálom, mint ők, csak én nem készítek fényképeket magamról. De valahogy jelen lenni, emlékcetliket készíteni, erről szól az adott körülmények között a művészeti tolongás. Nevetségnek így csak az marad, amikor a férfi megáll a kiállítás filmrészleteinél, maximum félperces snittekből álló anyag a mexikói filmművészet hőskorából, grimaszoló színésznők, elegáns férfiak, eltúlzott arcjátékok. A felirat meg néha a látogatók arcára, fejére esik, számomra ez meglepőbb és érdekesebb, mint maguk a filmek. Sorállás közben nézni lehet a többieket is, egy egész család jött, hatan vannak matrózcsíkos pólóban vagy pulóverben, ha Frida elé állnak, nem sok látszik belőle.

Manuel Álvarez Bravo: „Mosónők” (Las lavanderas sobreentendidas), 1932, ezüst zselatin, 24,1 x 17,5 cm, Museo de Arte Moderno, INBA, Mexico City © Courtesy of El Instituto Nacional de Bellas Artes Y Literatura, 2017

Manuel Álvarez Bravo: „Mosónők” (Las lavanderas sobreentendidas), 1932, ezüst zselatin, 24,1 x 17,5 cm, Museo de Arte Moderno, INBA, Mexico City © Courtesy of El Instituto Nacional de Bellas Artes Y Literatura, 2017


Voltaképpen csodálatos, hogy a képzőművészet így vissza tudott támadni. Amikor mindannyiunkban csak a reprodukciók élnek és maradnak, amikor azt hitte volna az ember, hogy senki nem megy már múzeumba, ahol úgysem tudja nyugodtan megnézni a képeket, a jelenlét váratlanul újra fontossá vált. Senki nem fényképezi le magát a számítógép előtt, de készséggel áll sorba Frida Kahlóért, akit aztán csak a képnek háttal néz meg, a kijelzőn. Nincs benne semmi szörnyűség, ez kell a túléléshez, ez a láttam Fridát és ő is látott engem. Aztán mentünk mindketten haza, a dolgunkra.

México 1900–1950: Diego Rivera, Frida Kahlo, José Clemente Orozco, and the Avant-Garde. Dallas Museum of Art, 2017. július 16-ig.

Enteriőr látogatókkal a México 1900–1950: Diego Rivera, Frida Kahlo, José Clemente Orozco, and the Avant-Garde kiállításon (Dallas Museum of Art) Fotó: Fáy Miklós

Enteriőr látogatókkal a México 1900–1950: Diego Rivera, Frida Kahlo, José Clemente Orozco, and the Avant-Garde kiállításon (Dallas Museum of Art) Fotó: Fáy Miklós

Fridával pózoló látogató a México 1900–1950: Diego Rivera, Frida Kahlo, José Clemente Orozco, and the Avant-Garde kiállításon (Dallas Museum of Art) Fotó: Fáy Miklós

Fridával pózoló látogató a México 1900–1950: Diego Rivera, Frida Kahlo, José Clemente Orozco, and the Avant-Garde kiállításon (Dallas Museum of Art) Fotó: Fáy Miklós