Olyan kiállítást kértem a rendezőktől, ahol a kezdetektől jól végigkísérhető a teljes út. A kiállításaimon többnyire ugyanazok a képek vannak kiállítva, így különösen érdekes volt azt teljességében nézni. A múzeum több kis terme arra is lehetőséget adott, hogy az egyes témákat, korszakokat jól el lehessen különíteni.

 

Külön termet szenteltünk a kereszteknek, golgotáknak, a csendnek és a prilepi sorozatnak, melyek így együtt a szakrális részét adták a kiállításnak. Más teremben helyezték el az eddig ritkábban bemutatott korai és főiskolás munkáimat, az általam „rongyos képek"-nek elnevezett, Gadányi ihletésű festményeimet, a nagyteremben pedig a bábuk élete sorozatot. Jó volt így egyben látni a képeimet, követhető volt a témaváltások, a formaváltások, az új színek belépésének a története.

 

 

 

Ék Sándor, illetve Papp Gyula osztályába jártam grafikára. Szerettem volna Bernáth Auréltól és Domanovszkytól festészetet tanulni, de mindketten akkor hagyták abba a tanítást, így mentem a grafikára, ahol leginkább a technika sokfélesége izgatott.

 

 

 

Különleges összeállítású csapat volt ez az '56 utáni társaság, akiket különböző okok miatt azelőtt elutasítottak. Engem is csak negyedszerre vettek fel, politikai háttere volt, rossz jellemzést kaptam. Együtt jártam Nádler Istvánnal, Bak Imrével, Jovánovics Györggyel, Gyémánt Lászlóval, Galambos Tamással. Nagyon erős társaság volt, mára jó néhányuk Kossuth-díjas lett.

 

Így együtt jártunk azokhoz az öreg mesterekhez, akiket akkor kiállításokon nem lehetett látni, nem tanítottak a főiskolán, mint például Kassákhoz, Korniss Dezsőhöz. Tőlük nagyon izgalmas dolgokat lehetett tanulni. Én főleg a modern művészethez vonzódtam, amiről a főiskolán nem nagyon hallottunk. Ezt egymástól lestük el. Éktől és Papp Gyulától nem lehetett modern művészetet tanulni, nem is utánoztuk őket. Bernáth Aurél volt az, aki sokunkra hatott, ami a legkorábbi akvarelljeimben észlelhető.

 

Gadányit sokkal közelebbinek éreztem, és emellett a szentendreiek jelentettek nagyon sokat számomra, Barcsay, Deli Antal, Vajda, Ámos Imre, Korniss Dezső.

 

 

 

Sokan úgy értelmezik a szerb hatást, hogy az csak a prilepi kolostorban eltöltött néhány hét hatásaként jelent meg műveimben, de valóban, már a korábbi képeken megjelent a bádogkrisztus, az aprólékos, szövetszerű technika, melyet a csend sorozatomban is alkalmaztam; mindez inkább csak felerősödött a kolostor hangulatának a hatására. A prilepi művésztelepen eltöltött időszak elemi erővel hatott rám, s ez valóban meghatározta későbbi képeimet is.

 

 

 

A tájfestők és motívumkeresők alapították a szentendrei festészetet. Sok kultúra és élmény hatott itt egymásra. A pravoszláv motívumrendszert előszeretettel használta Vajda és Korniss. Ugyancsak meghatározó elem a város épületeinek megörökítése. Nagybánya elvesztése után Szentendre vált hasonló művészteleppé, egyfajta folytatása lett annak, csak később jelentek meg a városban az általam motívumgyűjtőknek nevezett művészek.

 

 

 

Nálam csak a korai időszakot jellemezte a táj megfestése. Amikor kezdtem, még nem nagyon ismertük ezeket az alkotásokat. Vajdáról semmit nem tudtam, nem volt kiállítása, csak cikkekből ismertem a nevét, illetve később egy kiállításon láthattam először az alkotásait. Ott szerepelt először Bálint Endrétől és Ámostól is több mű. Nagy hatással volt rám az a formavilág, amit ott láttam. Ekkor jelentek meg az én munkáimban is ezek a formák és témák.

 

 

 

Szentendre fogva tartott. Lokálpatrióta vagyok ebből a szempontból. Fontosnak tartom, hogy onnan nőjön ki a művészet, ahol él az ember. Szentendre számomra így szerencsés módon adott volt. Ráadásul megpályáztam Szentendrén ezt a műteremlakást, s féltem, hogy az ottani részvételem miatt rossz fiúnak tartanak, és nem jutok hozzá a műteremhez. Ekkor már két fiamat neveltük egy kétszobás lakásban. Fontos volt, hogy megkapjam. Az ipartervesek, akik folytatták a kiállításaikat, a végén már meghívót sem küldtek nekem.

 

 

 

Jó lett volna, hiszen szívesen voltam azzal a társasággal, mégis, amikor az ember elkezdi a saját bogarait megvalósítani, már egyre kevésbé igényli ezt az együttlétet. Előbb-utóbb úgyis szétváltunk volna. Számomra pedig egyre fontosabb lett a szentendrei jelenlét.

 

 

 

Két hetet töltöttem ott. Az egyik legfontosabb az volt, hogy hihetetlenül nyugodt környezetben lehetett dolgozni. Ehhez járult a fantasztikus látvány és a nagy csend, ami ott körülvett. Az új technika, az újságpapír használata véletlenből született. Nem gondoltam arra, hogy épp papír nem lesz a művésztelepen, így hát kényszerűségből kezdtem el használni az újságpapírt, ami egyre nagyobb élvezetet nyújtott. Eleinte eltüntettem a betűket a festéssel, a későbbiekben felhasználtam ennek lehetőségeit mint alapanyagot, s ez a felületképzésben nagyon érdekes áthatáshoz vezetett. Azt sajnálom csak, hogy ezek a képek nem időtállóak, s hamar tönkre fognak menni.

 

 

 

Bronzzal, faplasztikával foglalkoztam. A rézkarc-technikát még a főiskolai időszakban kezdtem el. Amikor beindult a szitaműhely, evvel is foglalkoztam. Izgatott a bádog is mint nyersanyag, egy orosz albumban szerettem bele az anyag használatának sokféleségébe, különlegességébe, dolgoztam is vele egy ideig. Megrázó élmény volt, amikor apám meghalt és bádogtepsiben vitték el. Arra gondoltam, a bábukat is lehetne bádoggal burkolni. Nem találtam hozzá bádogost, aki segített volna, s így lassan elhalt az egész.

 

 

 

Karácsony idején szórakozásom volt, hogy a kollégáimat ezzel a nem szokványos üdvözlőlappal leptem meg. A hagyományos lapokra ragasztottam saját munkáimból. Főleg a szovjet levelezőlapokat használtam alapként.

 

 

 

 

Nem volt veszélytelen, de nem tartottam attól, hogy ebből komolyabb gondom lehet. Benne volt az akkori kor bírálata, iróniája, a bábuk kiűzetése a paradicsomból, amint Lenin áll ott és mutatja a bábuknak, hogy takarodjanak, vagy amikor Leninnek bemutatják a hatalmas Deim bábut. Játék volt.

 

 

 

Nem volt tudatos, de azért mindig mondom a magamét, ha valami nem tetszik, s így mindig belekeveredtem valamilyen ügybe. Itt, Szentendrén a műemlékvédelemmel foglalkoztam, az is pártvonalra terelődött. Somogyi József rektorsága alatt meghívtak a főiskolára tanítani, de Aczél azzal az indokkal utasította el a kinevezésemet, hogy az a fajta szellemiség, amelyet képviselek, nem kell oda.

 

 

 

A főiskolán már megalapozhattam ezt, amikor készítettünk egy modern kiállítást a KISZ-klubban, amelyről nem tudott az iskola vezetősége. Mindössze egy délutánig volt látható. Aczél telefonjából tudta meg Domanovszky az egészet, és azonnal leállította. Ügy lett belőle, összehívtak bennünket, főiskolásokat, ahol én is felszólaltam. Rákérdeztem arra, miért csak Cézanne-ig tanítják a főiskolán a modern művészetet. Komolyabb következménye nem lett, de a főiskola befejezése után hosszabb ideig nem hívtak kiállításokra, díjakat nem kaptam. Éreztették velem, hogy nem lehet következmény nélkül, hogy sokat pofázok.

 

 

 

Gyöngyösön nyílt egy helytörténeti múzeum, ott kellett hátteret festenem a kiállított állatok mögé. Ekkoriban már foglalkoztam a bábukkal. Vágattam kanyarfűrésszel néhányat, s ezeket különböző módokon felrakosgattam. A bábuk vörös, illetve fekete színűek voltak, nagyon jól mutattak a háttérben. Utólag született meg a címe, A minden értelmetlenül meghalt ember emlékére. Moszkvában készült egy kiállítás, ahova elküldtem, de nem merték kiállítani.

 

A Golgota című alkotásom alapötlete a Kőműves Kelemenné történetéből jött, s ez alakult át a Golgota történetévé. Figurákat tettem mellé. Ez több dilemmát is felvetett számomra, hogy mi történjen az egyre inkább életre kelő bábukkal, melyek letérdepeltek, rádőltek a keresztfára, a kérdés az volt, tehetnek-e ilyet a bábuk, végül úgy döntöttem, hogy igen, és megcsináltam a művet. Azt, hogy ebből 1956-os emlékmű lett, Kolozsváry Ernő műgyűjtőnek köszönhetem. Kolozsváry polgármester volt Győrben. Megkeresték Amerikából régi ötvenhatosok, hogy állítsanak a városban emlékművet. Kolozsváry az én művemet ajánlotta, amely akkor már bronzba volt öntve. Így lett ebből a város 56-os emlékműve.

 

 

 

Szentendrén dolgoztam a honvédségnél, a Tiszti Főiskolán polgári alkalmazottként. Oktatótáblákat, térképeket rajzoltam. 56-ot Szentendrén éltem át.

 

 

 

Mindig a képen való elhelyezés, a szín adja meg a bábuk történetét, értelmezési lehetőségét. Az első bábuk a csend sorozattal születtek meg, nem sokkal a főiskola befejezése után, a hetvenes évek elején. A szentendrei művészek használták ezt a fajta figurát. Barcsay állófiguráiban, az árnyékok vetülésében, az ikonokon felfedezhető. Vajda bádogkrisztus rajzaiban, Bálint Endre műveiben is megfigyelhető. Ez egyfajta modul, akárcsak Le Corbusier-nél a bábuformátum, amelyet léptéknek, modulnak nevezett. Nálam is az alapjelentése az ember. Ha már többen vannak, rakétaszerűén robognak a térben. Soha nem akartam absztrakt festő lenni, ezek a bábuk mégis az absztrakt térben az ember szempontjából jeleznek. Egyfajta viszonyítás a térben. A bábu végigkísérte életem szinte összes munkáját. Mára egyre jobban eltűnnek a körülötte lévő dolgok, s a bábu főmotívummá lett. Mostanra színesebbé váltak. Amikor készültem a nyári kiállításra, akkor vettem észre, mennyi szürke képem van, nem használtam harsogó színeket, kivéve a vörös színt, drámai kontrasztként. Azt vettem észre, hogy mára eltűntek a korábbi élénk színek, mint például a világoskék. Ezeket próbálom most újra visszacsalogatni a képeimbe. Egy kicsit dinamikusabb környezetet festek megint, majdnem hogy nosztalgikus visszakacsintás a kezdetekhez.

 

 

 

Ezek számomra mind szent képek, az erotikus képeket is idesorolom, hisz ez is szent dolog. Arra törekedtem csak, hogy ne legyen pornográf vagy jól eladható erotikus sorozat.

 

 

 

Azzal indult, aztán fütyije lett a bábunak, de mindig az együvé tartozásról szólnak ezek a képek. Arról, hogy a két ember mindig egy. Az Ádám és Éva cím az emberiséget szimbolizálja. A kereszt részben a szenvedéstörténetet eleveníti fel, de a végtelent is, mely a fő tengelyekkel, a függőlegessel és vízszintessel a világ szerkezetét is jelöli. A kereszt alapképlet, nem csupán vallási. A vallásnál pedig nemcsak a keresztény vallásra utal, sokkal általánosabb. Annak ellenére, hogy sok vallás nem használja jelként a keresztet, én általánosságban beszélek a vallásról, legyen az iszlám, katolikus, buddhista.

 

 

 

 

Az emberiség legkorábbi időszakában megteremtődött Isten, az emberek szülték meg és hozták létre a vallásokat. Szükséglet mind a mai napig, a világegyetem felfoghatatlansága, megismerhetetlensége eredményezi. Ahol elfogy az emberi tudás, ott jön a vallás.

 

 

 

Lassan érlelődtek ezek a képek, adódott hozzájuk sok minden, a neveltetésem, szemléletem, környezetem hatásai, olvasmányaim élménye. Bennem ezek rakódtak le az ősök révén.

 

 

 

Azért néha ez színeződik a mag-eső témával vagy a hullám motívummal, mint az organikus világ jelenlétével. Egyik téma hozta a másikat, ezek olykor visszatérnek, ismétlődnek. Nem tudatos nálam az irány, sodródtam az élményekkel, és úgy alakult ki ez a néhány motívum, melyet most már unos-untalán szaporítok. Amíg számomra ez használható anyag és élmény, addig csinálom. Már képtelen vagyok megrendelésre dolgozni. Meg tudnám csinálni, de nem izgat. Csak olyan képet készítek, ami belülről feszít, ami nagyon érdekel.