Lipcse, a sosem létezett bolygó

Földes András

Már napokkal a Lipcse-jelenség megnyitója előtt hallani lehetett, hogy milyen életteli, független és szabad szellemű anyag érkezik a Műcsarnokba. Ilyen módon felfokozott érdeklődésemet tovább korbácsolta, hogy az életteli, szabad és független kifejezések egyikét sem tudtam társítani az egykori NDK városhoz, ami a kiállító fiatal festőgeneráció keltetőüzemeként szolgált.

Lehet, hogy a Wartburg-barna NDK ezen szegletében titokban megvalósult az egyenlőségen, jóléten és egyéni szabadságon alapuló kommunizmus? – mormogtam magamban, de válaszolni nem volt időm, mert beléptem a kiállítótérbe.

Amit megpillantottam, az ugyanis nem az Esztergályosnők és kohászok a vállalati jacuzziban című murál volt, hanem a valóságtól még ennél is elrugaszkodottabb, mondhatni dekadens festmények sorozata. Tilo Baumgärtel nagyméretű szénrajzai olyanok voltak, mintha egy jó kézügyességű ipari tanuló aprólékosan satírozott, de az arányokat keverő füzetfirkáit nagyították volna fel.

A sajátos hangulatú képeken keveredtek a kamaszokat érdeklő témák, úgy is, mint csajok, romantikus momentumok és erőszak. A zsúfolt kompozíciókon torz lények, emberfejű kutyák, busók is feltűntek. Az eszkimófiú-nézi-ahogy-a-patás-munkásnő-nebulót-húz-ki-a-csatornából témájú festmény győzött meg arról, hogy a képek a rideg NDK-s valóság feledtetésének eszközei. Valahogy úgy, ahogy a Faun labirintusa című film riadt kislánya menekül a bizarr lényekkel benépesített mesevilágba.

A jelenség erejét mutatta, hogy a lipcsei iskola másik ünnepelt művésze, Neo Rauch szintén a szürreális füzetfirka stílusában teljesedett ki. A tanórák alatti alkotás persze rajta hagyta a bélyegét az ő művein is. A kompozíciók a zaklatott légkörnek és a szünetekben zajló verekedéseknek köszönhetően töredezettek, a jelenetek montázsszerűek. Az alakok közt pedig – feltehetően a háttérben zajló tanítási óra következményeként – olyanok is megjelentek, mint a francia forradalom neves figurája, Antoine Saint-Just, aki egy műanyag széken bóbiskol, pedig már megérkezett a következő halálraítélt a guillotine-hoz.

A történelemóra után az ipari tanuló azonban visszazuhant a lipcsei valóságba. Hazafelé tartva Matthias Weischer festményeire emlékeztető, lepattant, hatvanas évekbeli bútorokkal bélelt enteriőrökbe pillanthat be az ablakokon át. Ember csak az egyik műterem rendetlenségében tűnik fel, de a figura elmosódott, szinte csak egy tárgy a többi közt. A fakó műalkotások közt egy brutálisan helyidegen, Vasarely kockás betonelem volt az egyetlen valóságosnak tűnő objektum.

Az utca is mozdulatlan, de ezt – ahogy Matthias Hoch fotómunkáin – feszültséggel töltötték meg a végtelen mintázatok: a formára vágott bokorsoroknak vagy a panelházak erkélyeinek életidegen ritmusa.

Az általános sivárság persze érthető módon váltott ki agressziót a fiatal NDK-s állampolgárból, aki illegális szervezkedés helyett inkább obszcén rajzokkal firkálta tele a plakátokat, Rolling Stones-nyelvet festett egy Miki egérre, ahogy azt Oliver Kossack is tette. A maszatolt, szándékosan primitív képek azonban nem tudták oldani kollégiumi szobája sterilitását. A matrac, a tévé, a szekrény lehettek volna akár az utcán is, olyan személytelen volt az egész. Ricarda Roggan fotómunkája is ezt érzékeltette: a két, szinte ugyanúgy berendezett, szegényes enteriőr egyikéről hosszas vizsgálódásra kiderült, hogy valójában az utca egy beszögellését bútorozta be a művész.

A bénító dermedtségből főhősünk tehát csak a fantáziálásba vagy az NSZK-ba menekülhetett. Az utóbbi kaland ráadásul szükségszerűen végződik hasonlóan sivár bevándorlási hivatalokban, ahol a várakozók ezrei úgy folynak át a bürokrácián, hogy nem marad utánuk más jel, mint a támaszkodó testek nyomai a falon. Viktoria Binschtok absztrakt képeknek tűnő munkái, amelyek valójában nagyméretű fotók, egy ilyen hivatal folyosójának falait ábrázolták. A fehér felületen derengő kosz zsíros foltjai nem a videomagnós-Adidas cipős mennyországgal szembesítették a kiábrándult középiskolást.

Maradt a képzelgés, ami úgy tűnt, a lipcseiek kedvenc elfoglaltsága. Főhősünk egyik haverja, Ulf Puder neve ellenére sem kozmetikai készítményeket festett, hanem NDK-s scifi-illusztrációkat. Letisztult, rideg épületrészleteket, amelyekben talán Wartburgok vagy DDR feliratú űrhajók parkolnak. A tavon lebegő hangárokban gubbasztó siklórepülők is inkább egy távoli bolygó közlekedési eszközeinek tűntek.

A fantázia Martin Kobe és David Schnell festményein vált egyetemessé. A futurista konstrukciók, a térben lebegő idomok és síkok dinamizmussal töltötték meg a némelyik kép hátterében megjelenő, jellegtelen tájat is. A színes technotér magába szippantotta a tekintetet, de rögtön nyilvánvalóvá vált az is: az energikus kompozíció, a vibráló színek ellenére is csak illúzió, amit látunk. Az elemek közt nem volt kapcsolat, bizonytalanul lebegtek, bármelyik pillanatban összerogyhatott a konstrukció.

Mintha nem lenne kiút ebből a Lipcse nevű univerzumból. És ez nemcsak fikció, hanem a lipcsei iskola alkotásait látva a valóság. A fiatal művészek legtöbbje ugyanis nem a szocializmus szürkeségében, hanem már a német újraegyesítést követően kezdett alkotni. Sőt a kilencvenes évek végén befutott csoport tagjai közül sokan az ország nyugati feléről érkeztek. Lett volna lehetőségük a szürke múltat nagyvonalúan átlépő munkák gyártására is.

A város sajátos atmoszférája azonban olyan erős volt, hogy átszüremlett a generációk és kultúrák gátjain is. Valószínűleg a Nyugat és Kelet, a konzervatív és a radikális sajátos keveredése volt az, ami nemzetközileg is ismertté tette a lipcsei művészeti főiskolán és vonzáskörzetében tevékenykedő alkotókat.

Más magyarázatot nehéz találni. A lipcsei iskolába sorolt művészek ugyanis soha nem fogalmaztak meg közös kiáltványt, és nem dolgoztak együtt bérelt műtermekben. Stílusuk, módszereik és megközelítésük sem hasonló. A figuralitáson túl egyetlen közös van bennük. Az, hogy a többségében jelenleg is csak harmincas alkotók jó ötletnek tartották, hogy egy olyan intézményben, a lipcsei művészeti főiskolán képezzék magukat, ahol a szabadgondolkodás helyett a technikai ismereteken volt a hangsúly, ahol nem koncepciókkal, hanem perspektívával és klasszikus kompozíciókkal kellett foglalkozniuk.

A kötöttségekből következő kötetlenség bonthatta ki a művészek egyszerre földhözragadt és lebegő stílusát.

Nehezen megmondható, hogy ezek a munkák működnének-e magukban, és ugyanilyen gondolatokat ébresztenének-e a nézőben. A Műcsarnok terében az alkotások azonban erősítették egymást, és együtt kirajzoltak egy Lipcse nevű, a valóságban sosem létezett bolygót. Ekkor azonban megkocogtatta a vállam az ipari tanuló, hogy most már menjünk, mert neki házi feladatként még ki kell fűrészelnie egy fémlemezt.

Full 002172
Full 002180
Full 002179
Full 002178
Full 002177
Full 002176
Full 002175
Full 002174
Full 002173
Full 002181