Live show

Élő adás – Live Broadcast, Csoszó Gabriella munkája

Pfisztner Gábor

Ez az írás eredetileg a 2011. július 1. és 30. között a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület Stúdió Galériájában megrendezett tárlat kapcsán született. Ott volt először látható a 2007 és 2011 között készült, és ebből az alkalomból összeállított installáció, amely később több helyen is kiállításra került. Idén a prágai Balassi Intézetben május 20. és november 15. között mutatták be ezt az anyagot, abban a városban, ahol a Radio Free Europe/Radio Liberty főszerkesztősége 1995 óta működik. Csoszó Gabriella művének és ennek a szövegnek az aktualitását ez a tárlat, valamint egy évforduló adja. A Szabad Európa Rádió magyarországi adását húsz évvel ezelőtt, 1993. október 31-én szüntették meg.

Élő adás a címe Csoszó Gabriella utóbbi évek során létrehozott munkájának. A cím a Szabad Európa Rádió egykori jelenlétére utal mindazoknak az életében, akik a rendszerváltás előtti Magyarországon fontosnak tartották, hogy ne csak a párt által irányított és/vagy ellenőrzött hírekből szerezzék információikat. Egy generáció számára ez ugyan személyes tapasztalat volt, jelentésével mégsem lehetett maradéktalanul tisztában, már csak életkora miatt sem. Az azonban mégis felfogható, így érthető is volt, hogy itt valami tiltott dologról van szó, azaz a műsor hallgatása is elég okot adhat arra, hogy az érintettet figyeljék, esetleg büntessék. A „szabad Európa rádiójának, a szabad Európa hangjának” vétele így az akkori rendszerrel való szembenállás érzését adhatta azzal együtt, hogy a szabadság bizonyos formáira való törekvés, amely a rendszer fundamentumát jelentő konszenzus felrúgását jelentette, kockázattal is járt. Az adó hallgatása rendszerellenes cselekménynek, büntetendő tettnek számított, ami jól mutatta a tiltást elrendelő vagy érvényre juttató hatalom viszonyát az információterjesztés és az információhoz való hozzáférés szabadságához. Ennek vállalása viszont épp a szabadságért tett lépés illúzióját nyújthatta. Ez nem jelentett aránytalanul nagy terhet, viszont azt az érzést adhatta, hogy tettekben is megnyilvánulhat a szabadság iránti vágy a nyűgként tűrt hatalmi akarat ellenében. A mindenkori rádióhallgató számára látszólag alternatívát kínált, annak lehetőségét, hogy kényszer nélkül és felelősen dönthessen. Ez azonban csak ábránd lehetett, mivel az ily módon meghozott döntéseknek nem volt, nem lehetett igazi tétje, hacsak nem követték valós tettek, amelyek a rendszer tényleges és nyilvános kritikájában nyilvánultak meg.


Csoszó Gabriella: Szabad lapok, 2007 © Csoszó Gabriella

A Szabad Európa Rádiónak többek között a magyar nyelvű adása is megszűnt az 1989 utáni politikai változásokat követően, mivel minden akkori tapasztalat szerint okafogyottá vált. Sokan gondolhatták, hogy ettől kezdve végérvényesen múlt időben lehet róla beszélni. Csoszó Gabriellát ez a „múlt időhöz” fűződő viszony, az egykori jelentések kezdték el foglalkoztatni néhány évvel ezelőtt. A Szabad Európa Rádió ebben az összefüggésben, jelképként, de valódi intézményként is kiemelt jelentőséggel bírt számára. Mélyi József 2009-ben a Késleltetett közvetítés című kiállítás megnyitóján mondta ezzel kapcsolatban: olyan fogalmakról van itt szó, amelyek jelentése – úgy tűnt – ezután már mindig magyarázatra szorul a rendszerváltás éveit követően születetteknek. Úgy tetszett, hogy számukra már csak a kollektív emlékezet része az a szabadsághiányos állapot, amelyben a gondolkodást (így a tetteket is) megkötik az egyoldalú hírek illetve, hogy előállhat az a helyzet, amelyben a döntések, bár azokat az egyén hozza meg, mégiscsak idegenek számára, hisz olyan körülmények között születtek, amelyek valamiképp már előre meghatározták irányukat.


Csoszó Gabriella: Szabad lapok, 2007© Csoszó Gabriella

A rendszerváltás környékén születettek olyan időszakban váltak a társadalom felelős, nagykorú és cselekvő tagjaivá, amelyben evidenciának tűnt, hogy egy politikai közösség alapvető szabadságjogai közé tartozik a szabad tájékoztatáshoz, a tájékozódáshoz és a szabad véleménynyilvánításhoz való jog. Ennek megléte és garantálása pedig olyan jelentőséggel bír, amit alkotmányokban, alaptörvényekben fektetnek le, és sérthetetlenségüket a legkülönfélébb jogi eszközökkel igyekeznek biztosítani. Sólyom László még 1988-ban az akkor Magyarországon újnak számító szabadságjogról értekezve írta egyik tanulmányában, hogy „[a]z információszabadság** nem politikai jelszó, hanem szakkifejezés, azoknak a jogintézményeknek az összefoglaló neve, amelyek a mai viszonyok között akarnak valódi esélyt adni a vélemény- és sajtószabadságnak, valamint a polgárok „informált részvételének” a társadalom ügyeiben, és ezért az államapparátus információit nyilvánossá teszik.”1 Itt a korábbi köztársasági elnök nem csupán azt hangsúlyozza, hogy a különböző hivataloknak és szerveknek, az állam érdekeltségébe tartozó vállalatoknak hozzáférhetővé kell tenniük a rájuk vonatkozó közérdekű adatokat, de egyúttal ebben látja a vélemény- és sajtószabadság valódi esélyét is. Mindezt azonban, meglátása szerint, csak különféle jogintézmények nyújthatják megnyugtatóan és tartósan. Ha és amennyiben tehát az állam jogi keretek között biztosítja, akkor ezek a jogok elidegeníthetetlenekké válnak, semmilyen körülmények között sem sérülhetnek. Nem az a fontos csupán, hogy valaki kimondhatja vagy leírhatja azt, amit gondol, de az is ugyanilyen jelentőségű, hogy hozzájut a közérdekű adatokhoz, illetve mindezt megoszthatja másokkal, és ebben nem igyekeznek őt akár adminisztratív vagy anyagi, akár technikai eszközök igénybevételével korlátozni. Ezt alapjogként biztosítja az Európai Unió Alapjogi Chartája, és a hatályos magyar Alaptörvény is.2

Mindennek jelentőségét nyilvánvalóan az adja, hogy a szabad szólás és véleménynyilvánítás és ezzel együtt az ilyen megállapításokat és véleményeket tartalmazó hírek létrehozásának és továbbításának lehetősége az egyik legjobb indikátor, amely elég megbízhatóan mutatja, hogy mennyire áll biztos lábakon egy demokratikus elveken szerveződő társadalom. Bár csupán indikátor, mégis nagy jelentősége van, mivel a többi szabadság meglétére, avagy hiányának mértékére enged következtetni. Az 1848. március 15-én megjelent kiáltványban a magyar nemzet kívánságlistájának első pontja, közvetlenül a béke, szabadság és egyetértés óhaja után, „a’ sajtó szabadságát és a censura eltörlését” követeli annak érdekében, hogy mindenki szabadon tájékozódhasson és mások tájékoztatása (vagy akár félretájékoztatása) vagy gondolatainak megosztása érdekében le is írhassa, továbbá terjeszthesse, amit szeretne. A megbízható, hiteles információhoz való hozzáférés lehetősége tehát demokratikus alapjog. Jelentősége nem önérvényűségében rejlik, hanem éppen abban, amit Martin Heidegger Immanuel Kantra hivatkozva a tulajdonképpeni szabadság lényegi mozzanataként határozott meg. Kant már 1784-ben azt írja a Mi a felvilágosodás című rövid írásában, hogy a felvilágosodáshoz „semmi egyéb nem kell, csak szabadság, annak is a legártalmatlanabb fajtája: nevezetesen az ész minden kérdésben való nyilvános használatának szabadsága.”3 Ugyanitt hangsúlyozza, hogy „az ész nyilvános használatának mindenkor szabadnak kell lennie, mert egyedül ez képes megvalósítani az emberek között a felvilágosodást.”4 Az ész nyilvános használata azonban egyet jelent a szólásszabadsággal, a szabad véleménynyilvánítással, ami a felvilágosodás előfeltétele az emberek között. Felvilágosult pedig Kantot követve csak az lehet, aki kilábal a maga okozta kiskorúságból, azaz képes az önálló és szabad gondolkodásra, egyúttal pedig szót is emel önmagért, érdekeiért, és hajlandó is saját véleményének artikulálására. A legfontosabbnak ezért az erre „való hajlandóságot és hivatottságot” tartja, mivel – folytatja – „ez fokozatosan visszahat a nép érzületére (miáltal az egyre inkább alkalmas lesz a cselekvés szabadságára), s végül még a kormányzat alaptételeire is, amely a maga számára is előnyösnek látja, hogy az emberrel, amely több, mint gép, méltóságának megfelelően bánjék.” [kiemelés tőlem, P.G.]5 A véleményét szabadon megfogalmazó, érdekeiért kiálló és autonóm módon cselekvő egyén tekinthető felvilágosodottnak, aki ugyanakkor éppen ezért is képes felelősségteljes döntéseket hozni, mert úgy érezheti, hogy minden, vagy a lehetőségekhez képest minden információnak birtokában van ahhoz, hogy így tegyen. Az „információ szabadsága”, „a tájékoztatás szabadsága” – minden eddigi tapasztalat szerint mégis – leghatékonyabban a (feltételezetten) hatalmi befolyásolástól mentes médián keresztül valósulhat meg, amely ezért előfeltétele a szabad és felelősségteljes döntéshozatalnak.


Csoszó Gabriella: Szabad lapok, 2007© Csoszó Gabriella

Európa fejlett demokráciáiban és az Amerikai Egyesült Államokban az 1960-as és 1970-es évek fordulóján felvetődött annak igénye, hogy minden körülmények között egyértelmű legyen, miként jön létre a tájékozódásunkat lehetővé tevő információ, valamint az, hogy azt ki, hogyan és kihez juttatja el, továbbá esetlegesen hogyan igyekeznek gátolni az adatokhoz való hozzáférés alternatív forrásait, az információ diverzitását. Felismerték, hogy az említett szabadság minél teljesebb körű érvényesülése érdekében legalább akkora jelentőséget kap az információ eredete (és így megbízhatósága), továbbá az információ újraelosztása, mint az, hogy egyáltalán az informálódni kívánó állampolgár számára biztosított legyen annak pluralitása, de az azzal való egyet nem értés lehetősége is. Ha ugyanis az egyén nem hagyatkozhat az információ „megbízhatóságára”, akkor ugyanúgy kétségessé válhat, miként is hozhat releváns módon döntést, illetve miként várható el tőle, hogy ezért a döntésért később vállalja a felelősséget, mint abban az esetben, ha csupán egy bizonytalan eredetű forrásra támaszkodhat.

Nem véletlen, hogy „a végsőkig ragaszkodunk a szabadsághoz, bármily sokrétű és összetett is legyen ez a fogalom”, írja Márkus György.6 „Ennek az ideának a nevében cselekszünk, harcolunk, szállunk síkra, hogy legalábbis konszenzusra jutva, a jog segítségével adjunk jól körülhatárolható és rögzített kereteket annak, amit szabadság (vagy szabadságok) alatt értünk.”7 Csoszó Gabriella az egyik ilyen szabadság – már csak a kollektív emlékezetben őrzött – forrásának (vagy talán inkább eredetének) felfedésére tett kísérletet egymásra épülő projektjeiben, amelyek installatív módon álltak össze egységes művé.8 Felvetődik a kérdés, miként lehetséges ennek a szabadságnak a nyomára akadni, ha maga a szabadság nem látható, nem hallható, nem tapintható, nem szagolható és nem is ízlelhető, miként azt Heidegger írja Schelling szabadságfogalmáról 1936-ban tartott előadásában. Az egyik legfontosabb kérdés, amely megfogalmazódik Csoszó műve kapcsán: miként lehet a szabadságot, és azt, ami meglétére vagy hiányára utal, a vizualitás eszközeivel megidézni; vagy miként lehet rámutatni, hangsúlyozva mindenkori jelentőségét. A munkafolyamat egyes fázisai többek között éppen ennek megválaszolását teszik lehetővé.


Csoszó Gabriella: Szabad lapok, 2007© Csoszó Gabriella

Csoszó számára a Szabad Európa Rádióval (SZER) való újratalálkozás első mozzanatát a még mindig élénk gyerekkori emlékekben megőrzött rádió egykori archívumának az OSA által sokáig gyűjtött és rendszerezett, majd leselejtezett anyagai jelentették. Ezt követően egy portugáliai tartózkodás során lelt rá Csoszó a Gloria do Ribatejo nevű falu szomszédságában álló átjátszóállomásra (RARET), amelyen keresztül a Münchenben működő szerkesztőségből érkező rádiójelet továbbították a vasfüggöny mögé. Közben 2009-ben majd 2010-ben Prágában járt, ahol a SZER korábbi illetve jelenlegi központjában készített fényképeket, valamint lehetősége nyílt arra is, hogy fotografálhasson a washingtoni szerkesztőségben.

A portugáliai tartózkodás során készült videofelvételek egyikén az átjátszó állomás egykori műszaki munkatársa, Mario Portugal Faria beszél az állomásról. Egy másik videóban az a Faria állítása szerint több mint ötven éves film látható (és hallható), amely az állomás működésébe és az alkalmazottak tevékenységébe enged betekintést. A harmadik videót Csoszó 2010-ben készítette az átjátszóállomás területén. A felvételek tanúsága szerint ekkor már csak a leszerelt eszközök helyét, a pusztuló épületet, az ott tanyát verő állatokat, azok jelenlétére utaló nyomokat, zajokat rögzíthette. Az előtűnő, fokozatosan leülepedő, egymásra rakódó rétegeket a tőle korábban megszokottól eltérően nem csak állóképeken mutatja meg. Korábban csak fotóval dolgozott, ezúttal azonban a fényképek mellett videók is készültek. Az így fokozatosan létrejövő anyag eddigi végső formájában olyan installáció jellegét ölti, ahol az egyes médiumok egymásra reflektálnak és egymással  többé-kevésbé szorosan összekapcsolódnak. A fényképeken iratok, könyvek gerince, fedlapja, technikai eszközök, adattárolók, bennük elektronikusan vagy írott formában rögzített „dokumentumok”, teljes dokumentációk, továbbá különböző, önmagukban jellegtelen terek, a portugáliai helyszín egyes részletei látszanak szabályos kompozíciókba rendezve. A videókon a talán egyetlen, akkor még élő szemtanú mellett az archív felvétel mint szemtanú, valamint a múlt nyomait a mai romokban ugyanott szemlélő szemtanú (Csoszó) által elbeszélt „történet” pereg le a néző előtt.


Csoszó Gabriella: Késleltetett közvetítés, 2008 © Csoszó Gabriella

A rádió szimbolikus jelentésének kibontásához, valamint az aktuális (vagy a közelmúltban még annak tekinthető) állapot megmutatásához kétféle módon közelít az alkotó, amit indokol a téma összetettsége. Az egyik az archeológus megközelítése, a másik pedig a dokumentátoré. Archeológusként a selejtezésre kerülő iratokon olvasható szövegeket, meg- és feljegyzéseket regisztrálja, illetve az átjátszóállomás nyomait vizsgálja, miközben rögzíti őket újabb analízis céljából. Tárgyakat gyűjt, hogy azok és más töredékek segítségével konstruáljon meg olyan elbeszéléseket, amelyek egyéb történetekhez illeszthetők, de legalábbis kellőképp hitelt érdemlőek önmagukban, és megalapozottnak tűnnek a „tárgyi emlékeknek” köszönhetően. A helyszínen végez feltárást, gyűjt, rendszerez, összegez. Tevékenysége hasonlít a detektívére, aki a helyszínen talált és felvett nyomokból igyekszik rekonstruálni az ott történteket. Dokumentátorként az éppen adottat, a jelen időben lényegeset, jelentőset igyekszik megragadni. Így többek között a változás iránya és mértéke is kimutathatóvá és értékelhetővé válik. Eközben használja a különféle archívumokat (részben pedig maga is közreműködik újak létrehozásában). Szövegeket és képeket gyűjt, megmutat, irányítja a figyelmet, kiemel, hangsúlyoz, hogy ezen keresztül a nézőt arra késztesse, hogy ő maga alkossa meg a számára releváns elbeszélést. A dokumentátor és az archeológus munkája itt Csoszó esetében keresztezi egymást. Az előbbi a felszínen láthatót gyűjti egybe, hogy létrehozzon egy narratívát, az utóbbi pedig az elfeledettet emeli ki rejtekéből, hogy rákérdezzen egykori jelentésére, ezáltal hozva létre új elbeszéléseket. Bár más okból, de a mélyrétegekből hozzák elő azokat a töredékeket, amelyek azután módszertanilag elfogadható módon összeillesztve ismét, de immár egy egészen másfajta információ hordozóivá válnak. Az egyes elemek egyrészt archeológiai leletek, másrészt pedig egy elbeszélés valóságtartalmát alátámasztó dokumentumok. Csoszó számára mindkét tevékenység a jelenre vonatkozik, a mai viszonyok megértésére irányul.


Csoszó Gabriella: Késleltetett közvetítés, 2008 © Csoszó Gabriella

A dokumentálás céljából készített felvételek (legyenek akár álló, akár mozgóképek) érdemes felidézni Allen Sekulát, aki a dokumentáló fényképeket halott tények tárolóivá váló, eldologiasított és társadalmi gyökereiktől megfosztott tárgyaknak látta, amelyek létrehozásával bizonyítékok hegyeit halmozza fel készítőjük. Mégis fontosnak gondolja a dokumentáló fényképek készítését, amit maga is gyakorol, mivel azok szerint apropóként szolgálhatnak a párbeszédre, egymással, a művel, a művésszel, amennyiben „a művészetet az emberi kommunikáció egy formájának tekintjük”.9

Bár a fényképek és a videofelvételek is ugyanazt a célt szolgálják ebben a projektben, mégis megvilágító lehet kitérni a két médium közötti különbségekre. A fotografikus állókép mindig egy rögzített állapotot mutat, változatlan és statikus. Az állóképnek mindig egyértelmű keretei vannak, amelyeken belül egy szigorú struktúra jön létre, amit először a kép készítője, mindig aktuálisan pedig alkalomról alkalomra a néző konstruál saját ismereteinek, elvárásainak, feltevéseinek függvényében. Amit az állókép hozzáférhetővé tesz, ilyen értelemben válik láthatóvá. Ezáltal mindig csak konstrukció, így független mindattól, amiből készítője kiemelte és ahhoz képest absztrahálta. Az állókép épp ezért megannyi lehetőséget hordoz magában. A képkivágat, az egyes részletek elrendezése a keretbe foglalt képsíkon megannyi utalást és ugyanúgy hivatkozást is hordozhat, dialógust folytatva az általunk ismert képek sokaságával, legyen szó akár a művészet alkotásairól, akár a tömegkultúra képeiről. Az állókép mindig erőteljesebben sűrít, emellett pedig összegez, puszta látványként pedig kiemelés és hangsúlyozás. Mindez érvényes a mozgóképre is, ott azonban épp a látvány állandó változásából adódóan ez másképp érvényesül. Csoszó munkájában azonban a kettő kiegészíti egymást épp azzal, hogy a videofelvételeken kevésbé érvényre jutó részletek, amennyiben jelentőséggel bírnak, erős kontúrokat kapnak az állóképeken.


Csoszó Gabriella: Késleltetett közvetítés, 2008 © Csoszó Gabriella

A fényképpel ellentétben viszont a mozgókép a folyamatosság látszatát nyújtja. Úgy tűnik, mintha kontextust teremtene, mintha megmutatná a tágabb összefüggéseket, miközben egyértelmű viszonyrendszerbe helyezi a látottakat. Ugyanakkor lehetőséget biztosít arra, hogy megjelenjen a beszéd, amely kapcsolódhat a képhez, de el is válhat tőle. Csoszónál egyértelmű, hogy ezek a felvételek ugyanúgy fragmentáltak, csak részleteket mutatnak meg, és nem is tudnak, tudhatnak többet. A mozgóképek az állóképekhez hasonlóan részben a dokumentálás szándékával készültek, részben pedig a fel- és megidézés, de az idézőjelbe tétel eszközeként is működésbe jönnek. Így nem csak a jelenlét és az ebből fakadó autenticitás, valamint az emlékezés válik hangsúlyossá, hanem az idézőjelek használatából adódóan a kiemelés, hivatkozás, de egyben átértelmezés is, lehetőséget adva arra, hogy újragondoljuk az idézőjelbe foglaltakat. Az idézőjel azonban azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a művész másra ruházza át a beszélő szerepét. Az elhangzottakat ő közvetíti, de az autoritást másnak hagyja. A közlendő azonban mégis egészében az övé, mivel mégiscsak ő használja az idézőjelet.

Ebből következően az idős technikus, Faria beszéde is idézőjelbe kerül. A ma már nem élő egykori munkatárs mondandójának ez talán az egyetlen rögzített változata. De talán nem is az a legfontosabb, amiről beszél, hanem sokkal inkább az, hogy egyáltalán megszólal, hisz jelenlétével és az elmondottakkal alátámasztja Csoszó törekvését, ami a mű legfontosabb kérdése. Ezért van nagy jelentősége annak is, amiről nem ejt szót. Amellett, hogy hangsúlyozza, milyen szerepet játszott életében az átjátszóállomás, néhány mondatban említi a működés alapelveit, valamint indokolja a létesítmény földrajzi helyzetének kiválasztását, majd utal a különféle technikai nehézségekre. Csupán egy mondatban említi az akkori politikai helyzetet, de hogy mit is gondolt a szabadsághiányos állapotról és annak következményeiről, tőle nem tudható meg. Elbeszélése a technikai kérdések vázlatos ismertetésére szorítkozik, a szabadság kérdése egyetlen mellékmondatban vetődik fel. Mégis: ő a szemtanú, akinek személyes tapasztalata van arról a helyről, amely lehetővé tette a műsorok szórását, eljuttatását, többek között Budapestre. Ő az a személy a mű kontextusában, aki láthatta mindazt működés közben, és aki egyben része is volt mindazon dolgok üzemben tartásának, amelyek Csoszó képein csak üres hüvelyként, halott dologként vannak jelen. Faria az, aki elbeszélésével másfajta élettel telíti a néző számára azt a közeget, amelyben a felvételek készítésekor már csak madarak, lovak és szamarak időztek. Jelenlétével a videón szavatol a látható „valóságosságáért”. Az ő beszéde, visszaemlékezése kapcsolja össze az „archív” – korabeli – filmfelvételt Csoszó videójával.

Az átjátszóállomás helyszíne háromféleképpen jelenik meg a munkában. Egyrészt fényképeken, másrészt egy korabeli, a felirat szerint egy bizonyos Mario Portugal Legának tulajdonítható filmfelvételről készült videón, harmadrészt pedig azon a videofelvételen, amelyet Csoszó a helyszínen készített. A korabeli filmet vélhetően egy 8 mm-es felvevőgéppel rögzítették, amely 3,5-4 perc hosszúságú vágatlan felvételeket tett lehetővé. Ez érthetővé teszi az alig néhány másodperces, rövid összefüggő részeket, amelyek magukon viselik az amatőr felvételezési technika jellegzetességét, az egy pontból elindított lassú kameramozgást a következő kitüntetett pontig, vagy az egyszerű ráközelítést, akár  a gumioptika segítségével, akár a felvételező térbeli mozgásából adódóan. A vágások közötti rövid szakaszokban az átjátszóállomás berendezéseit, különféle tárgyakat láthatunk. A nyitókép az átjátszó akkori udvari nézetét mutatja. Időnként feltűnik néhány munkatárs, akik szemmel láthatóan elmerülnek munkájukban. Az „operatőr” mindenhol a műszaki berendezéseket emeli a középpontba. A megjelenő személyek mintha csak véletlenül keverednének oda, a helyzetre az elvárható módon reagálnak, zavartan mosolyognak, téblábolnak, szemmel láthatóan nem tudnak magukkal mit kezdeni, esetleg elkezdenek magyarázni, hogy mi látható ott. Ezt azonban a néző nem hallja, mert nem hangosfilmről van szó.

A filmet egy olyan helyen forgatták, ahol Faria szerint szigorúan tilos volt bármiféle hang- és képfelvételt készíteni, ahová csak a személyzet kapott szabad bejárást. A film egyértelműen nem a nyilvánosságnak készült, kizárólag saját célra, talán emlékként, talán egy kicsit büszkeségből is. Csoszó Gabriella idézőjelei között a tilos és az információ itt mint lehetséges konnotáció válik hangsúlyossá, amellett hogy láthatóvá válik a hely, felidézve azt az állapotot, amikor még működött, amikor még készültek adások, amelyeknek meghatározó (esetenként vitális) jelentősége volt a vasfüggöny másik oldalán. A filmről készült videofelvétel azonban nem csak a filmkockákat mutatja meg, de rögzíti a vetítőgép zörejeit, a mechanikus szerkezet kattogását, a tekercs surrogását, az elektromotor zümmögését. Mindaz, ami eredetileg nem tartozik hozzá a felvételhez, Csoszó videójában lényeges elemmé válik, láthatóvá és hallhatóvá teszi a médium jelenlétét. Ez a „filmdokumentum” áll párban a saját videofelvételével, amelyet ő is hasonló vizuális megoldásokkal rögzít. Viszonylag rövid vágásokat használ, az átmenetekben ugyanúgy elsötétül a kép, mint a korabeli amatőr felvételen. A látvány gyakran annyira statikus, mint egy fénykép. A kamera néha hosszabban is svenkel, a háttérben pedig lépések vagy párbeszédfoszlányok hangja hallatszik. A közeli kameraállásból készült felvételeken – a fényképekhez hasonlóan – nyomként felfogott elemek dominálnak. Ezek váltakoznak a „látképekkel”, amelyek a tágabb összefüggés megmutatásának lehetőségét szimbolizálják. A nyomokból elvileg kiolvasható a nagyobb összefüggés, de legalábbis kísérletet lehet tenni a létrehozására. A látkép pedig, ami a tágabb összefüggés megtapasztalásának illúzióját kelti, mégsem teszi lehetővé, hogy megpillantsuk benne azt, amit a részletekből kiindulva indukálni szeretnénk, sőt a nyomok is elvesznek bennük. Azt az állapotot rögzíti, amelyet ott talált már a berendezések leszerelése, a fontos iratok, tárgyak elszállítása után. Ami ott maradt, tehát szükségtelen, lényegtelen és fölösleges dolog volt csupán – hulladék. Ennek a hulladéknak az elemzésével igyekszik rekonstruálni egy történelmi pillanatot, hogy jobban megérthesse a jelent.


Csoszó Gabriella: Késleltetett közvetítés, 2008 © Csoszó Gabriella

A három videó ugyan látszólag különféle helyzeteket mutat be, eltérő „történeteket” beszél el, mégis egyazon dologról szólnak háromféleképpen. Egy létesítmény „egykor volt” létéről, amely a „szabadság” nevében és érdekében közvetítette a híreket, hogy elsősorban is tájékoztasson, valamiféle pótlékot kínálva, ezáltal pedig erősítse a kitartást egy meghatározhatatlan időszakra, amelynek végpontja a távoli jövőbe tolódott ki. A „vizuális” és a „verbális” visszaemlékezés adja a keretet a jelen viszonyok bemutatásához, és ennek romos látványa mára egyértelmű utalás arra, hogy mivé lehet bizonyos körülmények között a szólás- és az információhoz való hozzáférés szabadsága, amit sosem tekinthetünk természettől, természetesen adottnak és magától értetődően öröknek. Az „élő adás” egykor megszakadt, mert mindenki úgy vélte, végérvényesen szükségtelenné vált, hogy mások segítségére legyünk utalva szabadságunk korlátainak kitolásában. Az élő adás ma már ebben a formájában lehetetlenné, de szükségtelenné is vált a változó technológiai környezetben. Jevgenyij Morozov, az internet és a társadalmi mozgalmak összefüggéseinek kritikus szakértője azonban hosszú cikkekben hívja fel a figyelmet arra, hogy az új technológiák nem feltétlenül hozzák el mindenkinek a szabadságot, hisz azok az autoriter rezsimek működését is hatékonyan segíthetik. Ezért nem lehet ma sem természetes és egyértelmű az itt felvetett szabadságfokok mindenkori és maradéktalan érvényesülése. A SZER továbbra is működik. Ezt mutatja be Csoszó a Prágában készült fényképfelvételeken. Szimbolikus jelentőségű, hogy a korábbi szerkesztőség az egykori csehszlovák szövetségi parlament épületében kapott helyet a kilencvenes években, a város központjában, a Vencel tér dél-keleti végében. A színfalak azóta megváltoztak, eltűnt a szimbolikus elem, maradt a technológia, a funkcionalitás, a célracionalitás. A média szimbolikus jelentése megváltozott, akárcsak az étosza az elmúlt három-négy évtizedben, talán még az átlagos hírfogyasztó számára is. A SZER is elsősorban propagandagépezet, de a Föld sok régiójában mégis inkább tekintenek rá fontos feladatot ellátó misszióként.10

Ma egy ilyen adásnak inkább technikai szempontból van jelentősége, üzenik nekünk a fényképfelvételek, amelyeken az épület mindenhol háttérbe húzódik, szinte megbújik a különféle „tereptárgyak” sokasága között. Csoszó tudja, hogy a fénykép mást jelent számára, aki ott állt a gép mögött a felvételek készítésekor, és mást a nézőnek, aki csak abból indulhat ki, ami a kép felületén van. Célja, hogy dokumentumokat hozzon létre, egy helyzetet rögzítsen, mégsem teheti ezt anélkül, hogy ne maradjon tere a befogadónak a szabad képzettársításokra. Ezzel is tisztában van. Nem is értékelni vagy értelmezni akar, hanem valaminek a nyomát kutatja, mert a jelen viszonyaira kérdez rá.

Azt kereste, ami tűnt, veszett, írta Walter Benjamin Eugen Atget-ról.11 Atget-nál, amint Benjamin megállapította, a fényképfelvételek a történelmi folyamat tárgyi bizonyítékaivá váltak.12 A történelem azonban, írta Benjamin nem sokkal halála előtt, nem annak megismerését jelenti, hogy miképp is volt tulajdonképpen, hanem azt, hogy egy emlék birtokába kerüljünk, ahogyan az a veszély pillanatában felvillan.13 Csoszó egy olyan időszakban kezdett foglalkozni a SZER-rel mint intézménnyel, amikor úgy érezhette, hogy felvillan a veszélynek az a bizonyos, Benjamin által említett pillanata. Fényképei (és ebben az esetben már videofelvételei) pedig, akár korábbi munkáiban is, ugyanúgy „a történelmi folyamat tárgyi bizonyítékaiként” jöttek működésbe, amint azt Benjamin látni akarta Atget párizsi felvételein. Csoszó azonban éppen azért készíti őket, hogy maga generálja a történelmi folyamat tárgyi bizonyítékait. Utazásai során részben egy kiürített, más értelemben pedig kiüresedett vázat talál, részben pedig betekintést enged abba a közegbe, amely egykor ezt a vázat is megtöltötte tartalommal. Nyilvánvalóan nem maga a helyszín érdekli, hanem elsősorban is a rádió küldetése foglalkoztatja, erre utaló jeleket, nyomokat keres. Egy olyan munkába fog bele, amelynek során valami olyasmi után nyomoz, ami nem kézzelfogható, nem is látható, nincsen semmiféle „nyoma”. Egy intézményből indul ki, egyetlen névből, egy fogalomból. Ezek kapcsolódnak össze valamivé, aminek szimbolikus jelentősége volt néhány évtizeddel korábban. E mögé a szimbolikus jelentés mögé szeretne hatolni valamiképpen, amikor bejárja azt a helyet, ahol az egykor a vevőkészülékek előtt hallható valamiképp mégiscsak „jelen volt”. Mit jelenhet ez a jelenlét? Csoszó jobb híján megmutatja a helyszínt, a környéket, a megmaradt épületek részleteit, a bent található ürességet, az egykori munkavégzés még fellelhető „nyomait”, mindazt, ami valóban jelenléttel bír anyagi mivoltának köszönhetően. Mindezen keresztül a „szabadság hangjának” forrásánál a „szabadság” megtörténtének nyomait gyűjti be. A rádió közvetíti a szabadságot, onnan árad a hangja, tehát forrása is a rádió, amely azonban mégis egy intézmény, egy apparátus, ami komoly következményekkel jár a hallgatójára nézve. Csoszó ezzel tisztában van, bár inkább csak rejtett módon jelenik meg ez az aspektus. Őt elsősorban a  nyomrögzítés feladata köti le, amelynek eredményét rendelkezésre bocsátja, hogy a befogadó az alkotó segítségével, de iránymutatása nélkül egyedül végezze el az értelmezés, a feldolgozás munkáját, hogy eljuthasson a szabadság Csoszó által vázolt jelentésének megtapasztalásához.


Csoszó Gabriella: Késleltetett közvetítés, 2008 © Csoszó Gabriella

Miként járul hozzá mindez ahhoz, hogy jobban megértsük a kiinduló, a szabadság megtapasztalásának lehetőségére irányuló kérdést? A képek, amelyeket Sekula halott tények tárolóinak nevezett, Benjamin pedig a történelmi folyamat tárgyi bizonyítékainak, a rajtuk feltárulkozó révén teszik lehetővé a címben megidézett élő adás egykori jelentőségéről és mai emlékezetéről folytatható párbeszédet. Arról az élő adásról, amelynek nyomai valamiképp ma is fellelhetők, és amelynek élő, vágatlan, nem teljesen spontán, gyakran hibákat is tartalmazó folyama a jelenlét érzését adta, a személyes kapcsolat megvalósulásának lehetőségét, ebből fakadóan a hitelességet, ezáltal pedig az elhangzottak gyakran kritikátlan interiorizálását, belsővé tételét, elsajátítását. A szabadság nem válhat láthatóvá (tapinthatóvá, szagolhatóvá), hallani is csak archív felvételeken lehet azt, amiről azt gondolták egykor, hogy a szabadságot jelenti, de beszélni és gondolkodni feltételeiről, lehetőségeiről mindenképp lehet. Ugyanakkor Csoszó munkájának fontos tanulsága lehet az is, hogy a „teljes szabadság” a technikailag rögzített és közvetített információk vonatkozásában csak hipotetikus lehet. A sokféleség (a pluralitás) azonban egyvalamit bizonyosan lehetővé tesz: biztosítja a választás, a mérlegelés és a döntés lehetőségét az egyén számára, ami révén folyamatosan szembesíti a hatalom átmeneti birtokosait kimondott, leírt szavaikkal, az erre vonatkozó felelősségükkel, és ezáltal természetesen korlátaikkal is. Ennek hiánya sajnos belátható következményekkel jár. Mindenkire nézve.

A SZER az utóbbi másfél évben megint egyre többször kerül említésre. Nemcsak a nosztalgia az, ami ezeket a visszaemlékezéseket motiválja, hanem főleg az információközlés és az információhoz való szabad hozzáférés törvényi keretek biztosította lehetőségeinek szűkülése. Ebből is nyilvánvaló, hogy a szabadság kérdése mindig aktuális marad, nem tekinthető sosem evidenciának megléte, illetve mibenléte. Ezen gondolkodni mindennapos feladat, mivel a szabadság megléte hamar természetessé, hétköznapossá válhat. Hiányának kínzó érzése csak akkor okoz gyötrelmet, ha kénytelenek vagyunk lemondani róla. Amennyiben viszont a józan belátás visz minket arra, hogy saját szabadságunkat valamiféle konszenzuson alapuló közjó érdekében korlátozzuk, akkor, de csakis akkor elfogadhatóvá, elviselhetővé lesz a korlátosság. Az emlékezés munkájának a fenntartását motiváló kérdezés mellett az aktuális napi politikai folyamatok azok, amelyek fontossá teszik Csoszó Gabriella sokrétű projektjét. Ebből ugyanis fogalmat alkothatunk arról, miként vált egykor érdektelenné a „külső segítség”, és talán nem is egészen váratlanul, miként találhattuk magunkat ismét olyan helyzetben, amikor fokozott jelentőséget nyert az, ami életünkben egyszer már fölöslegesnek és túlhaladottnak bizonyult.


Csoszó Gabriella: Késleltetett közvetítés, 2008 © Csoszó Gabriella

1 Egy új szabadságjog: az információszabadság* in: Harmadik Part teljességügyi értesítő 1989-1995 8. szám, 1991 ősz, internetes változat: http://bocs.hu/3part/solyom-08.htm, eredeti változat: Valóság 1988/9.)

2 Az Európai Unió Alapjogi Chartája 11. cikke: „1.) [m]indenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát, valamint az információk és eszmék megismerésének és közlésének szabadságát anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhatna [kiemelés tőlem, P.G.], továbbá országhatárokra való tekintet nélkül. 2.) A tömegtájékoztatás szabadságát és sokszínűségét tiszteletben kell tartani.” (Az Európai Unió Hivatalos Lapja C 83/394. o. 2010. 03. 30. http://eur-lex.europa.eu/JOHtml.do?uri=OJ:C:2010:083:SOM:HU:HTML. Utolsó letöltés: 2012. 04. 02.)
A magyar Alptörvény IX. cikke: „[a]Z EMBER sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége,” továbbá „[m]indenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához, [továbbá] Magyarország elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét, biztosítja a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit” (http://www.kormany.hu/download/0/d9/30000/Alaptörvény.pdf IX. cikk 1. il. 2. pont, Utolsó letöltés: 2012. 04. 02.)

3  Immanuel Kant: Válasz a kérdésre: Mi a felvilágosodás, internetes változat: http://m.cdn.blog.hu/ko/kotelezok/file/kant.pdf. Utolsó letöltés: 2012. 04. 02.

4 ibid.

5 ibid.

6 Márkus György: A szabadságról. In. uő: Metafizika – Mi végre? Budapest, Osiris Kiadó, 1998. 70. o.

7 Márkus, ibid.

8 A munka kezdeti fázisában még a történeti vonatkozások álltak előtérben, valamint az emlékezet kérdése. Mire sor került a kiállításra, addigra az aktuálpolitikai vonatkozások sokkal tágabb értelmezési horizontot nyitottak meg, és sokkal fontosabbak lettek, valamint lényegesen nagyobb szerepet is kaptak.

9 Allen Sekula: Den Modernismus demontieren, das Dokumentarische erfinden. Bemerkungen zur Politik der Repräsentation. In: Hubertus von Amelunxen (szerk.) Theorie der Fotografie, 4. kötet, 1980-1995. München, Schirmer und Mosel 2000. 120-129. o.

10 A SZER tudósítójának lenni sok válságövezetben vagy olyan országban, ahol nem látják jó szívvel a hívatlan és kritikus külföldi újságírókat, ma is kockázatos, nem ritkán életveszélyes vállalkozás.

11 Walter Benjamin: A fényképezés rövid története, ford.: Poór Péter,  in: u. ő: Angelus Novus, Értekezések, Kísérletek, Bírálatok, Magyar Helikon, 1980. 701. o.

12 Walter Benjamin: A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában. ford. Kurucz Andrea, gondozta Mélyi József, http://aura.c3.hu/walter_benjamin.html (utolsó letöltés: 2012. 07. 02.)

13 Walter Benjamin: Über den Begriff der Geschichte, 1940, (http://www.mxks.de/files/phil/Benjamin.GeschichtsThesen.html (utolsó letöltés: 2012. 07. 02.), magyarul: A történelem fogalmáról, ford. Bence György, in: u. ő: Angelus novus. Értekezések, kísérletek, bírálatok. Budapest, Helikon, 1980. 965. o.