Havadtői Sámuel Londonban született, majd itthon, később New Yorkban, Genfben s végül 2000 óta ismét Budapesten élő festőművész. Pályája során intellektuális, művészi és baráti szálak fűzték többek között Andy Warholhoz, Keith Haringhez, George Condóhoz és Donald Baechlerhez, s a mai napig kapcsolatban áll a kortárs New York-i művészeti élettel. Húsz évig élt együtt Yoko Onóval, akitől a Havadtői Sámuel által 1992–2000 között működtetett 56-os Galéria neve is származik. Az „euramerikai” festő két évvel ezelőtt mutatkozott be először a hazai közönségnek, s Moszkva, Bukarest és Milánó után november közepén A három kínai császár címmel újra Budapesten állít ki.

Hogyan indult a pályád?

Londonban születtem, majd a szüleim a Rákosi-propaganda hatására 1956 nyarán visszaköltöztek Magyarországra. Hamarosan kitört a forradalom, majd tudjuk, hogy milyen idők jöttek. Én folyamatosan elvágyódtam innen, s 19 évesen, az első adandó alkalommal fogtam is a sátorfámat, s kisebb bonyodalmak után visszatértem Londonba. Ott először egy gazdag háznál dolgoztam bentlakásos lakáj-pincérként. Mindig nagyon szépen terítettem meg az asztalt, így pincérből előbb lakberendező lettem, az meg már majdnem festészet, hisz az ember egy hatalmas palettáról dolgozik, hogy harmonikus összképet teremtsen.

London után New York következett.

Igen, a 80-as években ott kezdtem el komolyan festeni. Andy Warhol egyik asszisztense nyitott egy szita-iskolát, ahol én voltam az egyetlen tanítvány. A Yoko Onóval való kapcsolatban azonban nemigen volt időm arra, hogy magammal foglalkozzak. Csak amikor már minden „házimunkát” elvégeztem, akkor jutottam hozzá, hogy elkezdjek „csipkét verni”, azaz szitázni. Nehéz volt ám így dolgozni, ezért is értem meg olyan jól a csipkeverőket. Ez volt tehát az első korszak. Aztán amikor 2000-ben, a szakításunk után hazaköltöztem Budapestre, már minden időmet a munkának tudtam szentelni.

Ekkor született a Legends című sorozat.

A Legends valójában egy önéletrajzi könyvecske, amelyben mese formájában burkoltan megírtam az életemet. Végső soron, ha jobban megnézzük, minden mesében szerepel egy egyedül élő asszonyka három fiúgyermekkel. A két idősebb elindul szerencsét próbálni, de nem jár sikerrel, majd a legkisebb királyfi felkerekedik, világot lát, megöli a sárkányt, megmenti a hercegnőt, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. A Legends című sorozat úgy kapcsolódik mindehhez, hogy én a rock’n’roll és az Egy nehéz nap éjszakája című film hatására kerekedtem fel. Ezzel a sorozattal azoknak állítok emléket, akiknek a hatására vettem a batyumat. Szeretem és tisztelem őket.

Képeid nagy részét csipkére fested…

Bár a magasművészet lebecsüli, számomra a csipke végtelenül izgalmas. Először is, mert nők készítették, aztán, mert nincs szignózva. Egy nő azután ült neki a csipkeverésnek, hogy szült, gyereket nevelt, főzött, bevásárolt, mosogatott. Aztán meg ezekkel a kis tárgyakkal a készítője az otthonát szépítette, eleinte nagy becsben is tartotta őket, de ahogy kezdtek elkoszolódni vagy elszakadtak, elveszítették számára az értéküket és kidobta őket. Én egy évtizede gyűjtöm a régi csipkéket, mert elbűvöl a tapintható szépségük, végtelenül variálható formaviláguk, de legfőképpen az őket készítő ismeretlen asszonyok élettörténetei, amik észrevétlenül, alig láthatóan, mégis kitapinthatóan beledolgozódtak ezekbe a csipkékbe.

A következő sorozatod a Love is Hell volt.

2000-ben kicsit depressziós voltam, s egy pszichiáter ismerősöm azt tanácsolta, írjam ki magamból a problémáimat. Közben kaptam egy felkérést is, hogy írjam meg az önéletrajzomat. Úgy döntöttem, rendben, megírom, de úgy, hogy azt soha senki ne tudja elolvasni. Amikor elkészültem egy fejezettel, elkezdtem lerövidíteni. Mikor már egész kurta volt, ráírtam egy vászonra, majd ugyanolyan színű festékkel lefestettem, utána rátettem egy réteg csipkét, majd arra rádolgoztam egy újabb felületet, és végül arra is ráfestettem. Ez a Love is Hell sorozat, aminek három darabján szerepel egy-egy olvasható mondat is. Az egyiken az látható, hogy Love is Hell, a másikon, hogy Love is Forever a harmadikon pedig, hogy Love never Dies… Tehát a pokol örökké tart…

És a japán képek?

Két japán sorozatom van. Az első a Shibui, azaz japán kurtizánok. (Japánban a kurtizánokat a 17. században nagyon nagyra becsülték.) Ez a sorozat is a csipkéhez kötődik. Először a számítógépen kitalálok bizonyos mintákat. Azokat lézerrel csipkéből kivágatom, majd a különböző darabokat egymáshoz illesztem, s így egészen új csipkeminták születnek. Még 1986-ban szitáztam néhány japán erotikus képet. Arra gondoltam, érdekes lenne ezeket a szitamintákat átváltani csipkére. A Shibuiban tehát két folyamat, a nyolcvanas években elkezdett szita és az azóta megtalált csipke találkozott össze. Két éve aztán újabb kísérletbe kezdtem: film nélkül rávilágítottam szitára a csipkét, így ezek a hatalmas képek egyediek, nem lehet sokszorosítani őket, s ebben a sorozatban már csak mintaként jelenik meg a csipke.

Szintén két éve rendezted a Játszma című kiállítást.

1972-ben történt a legendás Bobby Fisher – Borisz Szpasszkij-sakkjátszma. Pár nap eltéréssel én akkor érkeztem meg New Yorkba, amikor Bobby Fisher Reykjavíkba. Majd 1983-ban, John Lennon halála után a sok kondoleáló üzenet és ajándék között egy kézzel készített, kis, bőr sakktáblát is hozott a posta, melyet a sakkvilágbajnok Bobby Fisher küldött. Így kezdtünk Yoko Onóval sakkozni, s egészen 2000-ig mindennap három játszmát játszottunk.
Mindig is foglalkoztatott az a bizonyos harmadik játszma, amikor is Bobby Fisher először nyert Borisz Szpasszkij ellen. A chicagói születésű Bobby Fishernek a szovjet Szpasszkij feletti győzelmét szimbolikusan a hidegháborúban aratott amerikai diadalként őrizte meg az emlékezet. Ez a 41 kompozícióból álló sorozat a legendás játszma 41 lépését dokumentálja, reprezentálja.

A november 13-án, a B55 galériában nyíló kiállításod három kínai császár előtt tiszteleg.

Kang-hszi, Jung-cseng és Csien-lung három 17–18. századi kínai császár, akik miközben erőskezű hadvezérként álltak birodalmuk élén, a költészet és képzőművészet iránt is fogékonyak voltak, s úgy építették saját hatalmukat, hogy nem elpusztították, de óvták és megbecsülték a múlt értékeit. Közülük az egyik, nem sokkal azután, hogy birtokba vette a Tiltott várost, rögtön végigjárta a palota ezer szobáját, s az egyikben rálelt egy 13. századi festő két alkotására. Majd a leltárt végigböngészve észrevette, hogy ugyanattól a művésztől van még két festménye. Végül egy új szobát építtetett, és ebben helyezte el a négy műalkotást, a szobának pedig kínaiul a „végre, együtt mind a négy kép” nevet adta. Engem lenyűgöz ez a szemlélet, ahogy ezek a hatalmas kínai uralkodók a múlt örökségét tiszteletben tartva felmérték, hogy az őket is gazdagítja és a birodalmukat is erősíti. Azt hiszem, a jelen embere sokat tanulhatna ezektől a kínai császároktól.

Sikeres lettél Amerikában, szerinted mi kellett ehhez? Annyi tehetséges ember megy oda szerencsét próbálni.

Úgy, hogy a tehetség nem elég. Az kell, hogy az ember önfeláldozó legyen…

És szerencsés.

Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa. Ez olyan, hogy „vegye meg a lottószelvényt, ha nyerni akar!”. Fontos, hogy az emberből ne hiányozzon az eltökéltség, keményen dolgozzon, bírja a strapát és flexibilis legyen, ami nem keverendő össze a gerinctelenséggel!

Miért költöztél mégis haza?

Még mindig nem érzem úgy, hogy letelepedtem volna Magyarországon: évente legalább négyszer megyek New Yorkba, és emellett sokat utazom másfelé is. Magyarországon pedig a legtöbb időt a műtermemben töltöm – az a négy fal meg bárhol lehetne. Én nagyon visszahúzódó ember vagyok, ritkán járok társasági eseményekre, mondhatnám soha.

Szerinted mi a különbség a New York-i és a budapesti művésztársadalom között?

A legnagyobb különbség az, hogy amíg az amerikai művészek dicsérik és támogatják egymást, addig Magyarországon a művészekből ez a hozzáállás hiányzik, hogy udvariasan fejezzem ki magam. Az amerikaiak örülnek, ha egy emigránsnak sikerül, mert ez azt bizonyítja, hogy csodálatos országban élnek, illetve hogy akkor nekik miért ne sikerülne?! Azért itthon is látok pozitív változást: amikor huszonévesekkel beszélgetek, felcsillan bennem a remény, hogy talán végre nálunk is bekövetkezik a mentális rendszerváltozás.

A hazai művészek közül kiket szeretsz?

Vásároltam már képet Csiszér Zsuzsitól, Káldi Katától és Halmi Horváth Istvántól.

Művészileg ki volt rád a legnagyobb hatással?

Agnes Martin áll hozzám a legközelebb, de vele soha nem találkoztam. A másik pedig Yoko Ono. Vele találkoztam… Az én művészetemet két nő befolyásolta a legjobban. Ja, és Andy Warhol a harmadik…

Artmagazin 2008/5. 78-81. o.