Gárdonyi Géza, aki minden regényéhez komoly kutatásokat végzett, különös művében, az Ida regényében bepillantást enged az olvasónak a müncheni magyar festőművészek műtermeibe és a müncheni magyar kolónia életébe. A regény főhőse, akinek karakterét és művészi ambícióit valószínűleg több kortárs festő személyiségéből gyúrta össze az író, a tépelődő, a kereső, a művészet értelmét kutató alkotók közé tartozik. A Gárdonyi által megalkotott művésztípusnak szüksége van az eksztázisra, a „gondolat szépségére”, a „szép rezgésének” érzetére ahhoz, hogy alkotni tudjon. Úgy gondolja, hogy „az igazi művész mindig hoz magával valami újat, ami előtte nem volt”. Pedig tanácsolták neki, hogy a sok töprengés helyett inkább fessen le egy kisgyermeket, három-négy éveset, akinek a játékon a figyelme: „Mondjuk, egy kis macskával enyeleg.”

Gárdonyi, mint Lyka Károly a cikkeiben, igyekezett a feleket, a közönséget és a művészt is megóvni attól, hogy egy ilyen „cicás” összekacsintásban elárulják az akkoriban még „szentnek” tartott művészetet. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy a főhős, Csaba könnyen áll ellen a csábításnak, mert a valószerűtlenül romantikus házassággal szerzett vagyon kiszabadítja a hétköznapi kenyérkereset rabigájából, és lehetővé teszi számára a gondtalan alkotást. Az ilyen regénybeli esetek persze meglehetősen ritkák voltak, és a valóságos Münchent inkább a „művészet turistái” népesítették be, azok, akik bár képesek lettek volna rá, mégsem a művészet csúcsaira irányították tekintetüket.

A Nyitra megyéből származó Peske Géza alig tizenhét évesen, 1877 áprilisában iratkozott be a müncheni akadémiára. Az antik osztályba került, ahol megtanulta az alapokat és ahol honfitársa, Benczúr Gyula tanítványa volt. Később a híres tanár, Ludwig von Löfftz osztályában képezte magát öt éven át, aki rajta kívül számos magyart tanított, többek között Csók Istvánt és Zemplényi Tivadart is. Zemplényit annyira kedvelte, hogy képeit saját műkereskedőjének is felajánlotta, de Csók Istvánnal szinte semmiben sem értettek egyet, és ez valószínűleg közrejátszott abban, hogy Csók Párizsba menekült az akadémiáról. „Az én felfogásom a helyes, a többi humbug” – vágta oda Csóknak egy vita alkalmával, melyből kiderül, hogy Löfftz mint tanár, határozott egyéniséget mutatott. Ennek ellenére jellemző volt rá a bizonytalanság, és alapjában véve örökös elégedetlenségben élő művész volt. Pályája jól indult, a Műteremben című kabinetdarabjának sikere után finom, festői zsáner- és tájképeket festett. A hetvenes évek derekén azonban őt is elkapta a müncheni láz, és a régi mesterek modorában kezdett festeni, Matsys és Holbein után. Tájképeit a késői itáliai mesterek stílusában komponálta, így elvesztette improvizációs tehetségét, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a természet megfigyelésében. Azután nagy, figurális képek létrehozásán fáradozott (Orpheus és Euridiké, 1898), amelyek monumentális erőltetettségéért Franz von Struckkal való versengése okolható. 1891-ben kinevezték a müncheni akadémia igazgatójának és 1899-ig töltötte be ezt a pozíciót. Tagja volt a szecesszionista mozgalomnak, de iskolájában már nem tudott lépést tartani a változásokkal. Peske idejében, aki 1883-ig volt az akadémia növendéke, Löfftz professzor még „teljesen feláldozta magát a tanítványainak”, akik rajongtak érte.

Peske Géza nem tartozott a jómódú müncheni diákok közé, édesapja gazdatiszt volt Kelecsényben és korán meghalt, ezért az első három évben magyar állami ösztöndíjból, évi háromszáz forintos jövedelemből élt. Szinyei Merse Pálnak csak a tartozása volt ennyi a barátai felé, és tőle tudjuk azt is, hogy „az élet itten sok pénzbe kerül, a legnagyobb takarékosság mellett havonként minimum száz forint” – ahogy azt atyjának írta 1873-ban. Peske, bár tett néhány erőtlen kísérletet, hogy „komolyabb, történelmi tárgyú” képeket fessen, tehetsége, de főleg „hinterlandja” nem lévén, hamar be kellett kapcsolódnia a müncheni műkereskedelem vérkeringésébe. A sikerhez vezető út, úgy látszik, a gyermekekről festett idillikus képekkel volt „kikövezve”, mert a Bajor pár, a Bajor paraszt témát nála autentikusabb mesterek már lefoglalták. 1882-ben állított ki először ebben a témakörben, amely kimeríthetetlennek látszott. A következő tizenkét évben születtek Az alkalom szüli a tolvajt, az Új ködmen, a Tetten kapott, a Vásárfia, a Harc a dinnyéért, a Forró, a Víg látogatók és még lehetne sorolni a címeket. Érdekes, hogy míg a Budapesti Hírlapban egy „Pamacs” szignóval ellátott kritika már 1883-ban szóvá teszi, hogy festményei „szelíd naívságok, amelyeket gyárszerű sablon jellemez”, a nagy befolyással rendelkező Friedrich Pecht ezt nem vette észre. Lapjában, a Kunst für Alle-ben, amely akkoriban a népszerű tudományos lapok közé tartozott, Peske zsánereiben a „die wahre und ursprüngliche ungarische Atmosphäre-t” és a valóság életközeli visszaadását értékelte. Peske ezekben az években Münchenben élt, általában az akadémia környékén, a Maxvorstadt és a Schwabing között. Carl Teufel, akinek köszönhetően néhány magyar festő korabeli műtermét megismerhetjük, Peske egyik műtermét is megörökítette, amely ez idő tájt a Schillersrasse 21/A alatt volt, és ahol 1886 és 1890 között dolgozott. A képen látható műterem tipikus példája annak, hogyan lehet rekvizítumokkal, modellekkel vagy akár modellként szolgáló bábuval „élethű” jelenetet imitálni. Peske műterme, és ezzel koránt sincs egyedül Münchenben, egy egyszerű padlástér, amelyben csak a legszükségesebb felszerelések, a festőállvány, a kellékek és a pihenésre szolgáló kerevet látható. A festő, mint ahogy az Teufelnál megszokott, háttal ül a nézőnek, hiszen nem ő, hanem a munkahelye, a környezet a fontos, tehát a beállításon van a hangsúly. Baditz Ottó műterméhez képest, ahol több elkészült fontos mű is látható, Peske egy éppen elkezdett vásznat hagyott a festőállványon, amelynek témája nem azonos az elénk állított „jelenettel”, amelyben egy szegényes gúnyába öltöztetett parasztgyermek ül, hátával egy fahordónak támaszkodva, körülötte kukoricacsövek, venyige, néhány tök, egy kitömötten is „mérges” liba és az elmaradhatatlan korsók. „He has brought the spirit of the Pussta Loulands into his studio” – kommentálta egy angol újságíró a fényképet, amely őt egy nagyon is megszépítő riport megírására késztette a magyar vidéki életről. A jelenet főszereplőjéről, a hordóhoz támaszkodó alakról csak alaposabb vizsgálódás után derül ki, hogy valójában egy bábu, és nagyon valószínű, hogy „ő” az állandó szereplője a többi anekdotikus jelenetnek is. Peske Ei apopeia és a Csendes megelégedettség című képei szerepeltek az 1899-es Glaspalast-beli kiállításon, és az Illstrierte Zeitung közölte is őket, a következő kommentár kíséretében: „Na, itt ülnek hát, egy öreg hordóhoz támaszkodva.” Ennyi a szöveg, hiszen a történetet magának az olvasónak, nézőnek kell továbbfűznie. A képek felhasználásának ebben a formájában természetesen nem volt szó a festés módjáról, a kompozícióról, a színekről, mert a mese volt a fontos.

Teufel fotója nem árulja el, hogy az „életszerű” helyzetek valójában mesterséges beállítások, amelyek ugyanazt a témát variálják „megunhatatlanul”. A fotó nem leleplező szándékkal készült, és abban az időben senki sem háborodott fel rajta, sőt Peske büszke  motívumának „eredetiségére” („the original hungarian spirit”). Mást hívtak valóságnak és a dokumentarista leleplezés távol állt a kor gondolkodásától. A műterem falán látható még egy faluszéli jelenetet ábrázoló kép is, keret nélkül, csak úgy felszögelve, amelyet Peske valószínűleg egyik itthoni motívumgyűjtése alkalmával festett. Ezen és rajzain jól látható, hogy képes lett volna többre is, ha a közönség azt igényelte és értékelte volna. A Magyar Géniusz 1901-ben körkérdést intézett művészekhez, amelyben arra kellett válaszolniuk, hogy miért és hogyan választanak képtémát. Peske válaszában benne van minden, ami miatt sok ezer festőtársával együtt csak a művészet turistája maradt: „Édes atyám gazdatiszt volt s így én ifjú koromat a pusztán töltöttem. Iskolában, később az akadémián Münchenben is folyton vágyódtam a puszta után. A major lakosait mind úgy tekintettem, mint közeli rokonaimat, kivált a béresgyerekeket nagyon megkedveltem, kikkel kisfiú koromban sokat játszottam, később, ha ismét láttam őket, látásukra a legboldogabb napjaimra emlékeztem. Midőn Münchenbe az akadémiát elhagytam, legidősebb bátyámhoz, ki szintén mint gazdatiszt él, elmentem képet festeni. Önkénytelenül a béres gyermekeket választottam mintául, ezek sürgését, forgását, csínjait figyeltem meg, ez mind úgysem volt titok előttem. Első képeimre csakhamar találtam amerikai vevőket s többnemű megrendelést kaptam, de csak legyen rajta az a fehérszoknyás hungarian boy. Persze nagyon megörültem, hogy az én kedvenc témámat szabad festenem. 19 évig voltam Münchenben, de minden nyáron odasiettem haza a pusztára motívumokat, stúdiumokat gyűjteni. Többször megkíséreltem mást festeni, de csakhamar megint birizgáltak valamivel a kölykök a vásznamon. S ha most szememre hányják, hogy mindig csak ugyanazt festem, nem bánom, azt pingálom, amit legjobban tudok és érzek.”

Peske Géza tehát azok közé számított, aki, mint Lyka írja, csöndesen élt Münchenben „biztos talajon, tizennyolc éven át, távol minden művészeti mozgalomtól, irányok fenekedésétől, szerény és megelégedett elvonultságban 1894-ig, amikor is Budapestre költözött , ahol odáig is mindig rokonszenves fogadtatásra talált”. Ekkor, hazatérése évében kapta meg a Ferencz József Rend Lovagkeresztjét, de nem művészi tevékenységéért, hanem a Müncheni Osztrák–magyar Segélyező Egyletben végzett munkájáért. Művészetének méltatása sorra elmaradt, mint maga is bevallja (1920-ban!), „néhai Szana Tamás közölte életrajzomat művében, másról nincs tudomásom”, ennek ellenére Luitpold régensherceg, valamint Ferenc József császár és a magyar állam is vett tőle képeket. Népszerűségét a korabeli lapok, a Képes Családi Lapok, a Hét, a Pesti Hírlap, később a Művészet és az Új idők tartották életben. Halálhíréről 1934-ben tudósított a Művészet Meghalt a bodajki remete címmel.

Peske a magyar művészettörténet lapjain a műcsarnoki művészet, a müncheni realizmus képviselői között is azok közé tartozik, akik nem a béresgyerekek nehéz sorsáról, a paraszti élet keménységéről adtak képet, inkább idilli, sőt édeskés, híg derűt árasztottak erről a világról. Ez is egy szempont, amelyet azonban a közönség nemigen vett figyelembe. Peske képei ma is kedveltek a műgyűjtők körében és felbukkannak a bécsi Dorotheum aukcióin is.