A megroggyant, majd szétporladt Római Birodalom emlékei sok kései utódot ejtettek ámulatba Nagy Károlytól Winckelmannig. De még a klasszika-szerelmesek népes és kifinomult táborában is kiemelkedő hely illeti meg Andrea Mantegnát. A padovai festőzseni kihozta a római archeológiából a quattrocentóban lehetséges maximumot. A festőtanonc már fiatalon megismerte mestere, Francesco Squarcione antikvitás-gyűjteményét, majd bebocsátást nyert a kifinomult padovai humanisták múltidéző szeánszaira. A hatás nem maradt el.

Andrea Mantegna: Szent Sebestyén, 1470–1475, tempera, fa, 68 x30 cm, Kunsthistorisches Museum, Bécs
© Kunsthistorisches Museum, Wien

Elég megnézni a bécsi (és a párizsi) Szent Sebestyén oltárkép hátterét, a márványtörzsű kompozit oszlopot, a földön szétszórt római szobortöredékeket és a hibátlan párkányfaragványokat. Mantegna éles szemű archeológus volt. Bár az is igaz, hogy nemcsak az antik romokat figyelte: mint jó reneszánsz piktor megbolondult a természetért is. A naturalista ábrázoláshoz pedig a flamand realistákon át vezetett az út. A Louvre-ban őrzött Madonna della Vittoria bóbitás papagájokkal és érett gyümölcsökkel teli növénykoszorúját lehetetlen elképzelni a németalföldi, rózsalugasos Madonnák nélkül. (A barátságos hangulatot sugárzó kegykép mellesleg a festő mecénása, II. Francesco Gonzaga egyik győztes csatájának állít emléket.) Mantegna ötvösművészekhez illő precíz rajzosságát és tökéletesen kiegyensúlyozott reneszánsz kompozícióit nem nehéz felismerni, mégis meglepő, hányféle hangon volt képes megszólalni. Pályája kezdetén, a 15. század derekán a Bellini-család révén velencei hatás alá került, a régimódi aranyozott hátterek és a fásult, archaikus szent alakok tanúskodnak erről. (A hatás a későbbiekben megfordult, Mantegna újításai erősen hatottak sógoraira, Gentile és Giovanni Bellinire.) Közben beleszeretett az „édes perspektívába”, a Gonzagák palotájában megfestette az első, égbolt felé nyitott, illuzionisztikus kupoladobot ábrázoló mennyezetfreskót, egészen hurkásra rövidülő, alulnézeti puttókkal. Síremlékével, a halott Krisztussal pedig mindent elmondott az asztalra fektetett férfiakt lehetséges rövidüléséről. Közben humanista szelleme által kiagyalt mitológiai csoportokat is festett, a kései akadémikusokat (például Poussint) megszégyenítő tökéletességgel. Ráadásul nemcsak rajzolni tudott, a fantáziának se volt híján. A szürrealisták például rajongtak a Bécsben őrzött Szent Sebestyénért, aminek égboltján fantasztikus lovas alakot formál egy bárányfelhő. Talán csak a rajzos szárazságot lehet hibájául felróni, de annak a quattrocentóban igazán nincs sok értelme. A Louvre idén ősszel egy hatalmas életmű-kiállítással tiszteleg a reneszánsz klasszis életműve előtt. A kurátorok több mint másfél száz művet szedtek össze Mantegnától, közte az első vérbeli reneszánsz oltár (San Zeno) többfelé vágott tábláit, Isabelle d’Este dolgozószobájának teljes mitológiai festményciklusát, számos, európai hírnevet szerző metszetet, sőt még a Császárok diadalát is, a brit királyi gyűjteményből.

Louvre, Párizs
2008. szeptember 26. – 2009. január 5.

Rieder Gábor

Artmagazin 2008/4. 12-13. o.