Maradékelvű csodák

Fejezetek egy budapesti „műgyűjtő kismester" kollekciójának történetéből

Martos Gábor

Miközben az elmúlt időben - akár a háborús vesztességek, akár a restitúció, akár bizonyos ezzel kapcsolatos perek kapcsán, vagy egészen egyszerűen csak egykori legendás gazdagságuk okán - egyre több szó esik a hazai sajtóban a korábbi legjelentősebb, és ezért persze a legismertebb, leginkább dokumentált, történetükben is a legjobban feldolgozott magyar magángyűjteményekről (mondjuk az Andrássy, a Dános, a Hatvány, a Herzog, vagy a Vida család, esetleg Kohner Adolf, Majovszky Pál, vagy éppen Nemes Marcell műkincseinek sorsáról), vajon arról van, lehet-e bárkinek is fogalma, hogy az egykori úgynevezett magyar polgári középosztály tagjainak a birtokában volt műtárgyak közül mennyi eshetett a 20. század történelmi viharainak áldozatául, illetve hogy a megmaradt művek egy részének mi lehet ma a sorsa? Az alábbi írás természetesen semmiképpen nem tud választ adni erre a kérdésre, mindössze egyetlen konkrét (és sokféleképpen is véletlenszerű) példával szeretné szemléltetni, hogy ezen a területen (is) mennyi kutatnivaló akadhat még a szakemberek számára.

Mestitz Lajos (jobbra) és feleségének unokaöccse 1934 nyarán a budapesti Kossuth téren;
a háttérben a 13-15. számú ház
 
Mestitz Lajos nevével aligha találkozhatott eddig bárki is, aki pedig bármilyen alapossággal is vizsgálta a hazai műgyűjtés történetét. Nevét nem lehet megtalálni az interneten felhalmozott adatbázisokban (ahol mondjuk a „Nemes Marcell" szavak beírására az egyik leghasználatosabb keresőprogram 5960 darab találatot ad ki); egyetlen általam ismert említése az 1998-as nemzeti galériabeli nagy Rippl-Rónai József-gyűjteményes kiállítás katalógusában lelhető fel: ott a 237. sorszám alatt szereplő Dekoratív festmény egy magyar kastély számára (Három ablaküvegfestmény terve; Ernst Múzeum üvegablakterve I-II-III.) provenienciájában az áll, hogy „a tulajdonos tájékoztatása szerint Mestitz Lajos képzőművészeti gyűjteményének részeként 1947-ben Svájcba vitte a képeket. Özvegye 1987-ben juttatta vissza azokat magyarországi rokonainak. Genthon (...) megjegyzi, hogy az »Ernst-ablak terve« az 1928-as Rippl-kiállításon Schwarcz Szidi tulajdonaként szerepelt" (erre az utalásra később még visszatérek). Vagyis, úgy tűnik, egyedül itt van nyoma annak, hogy Mestitz Lajosnak volt képzőművészeti gyűjteménye, hogy az (vagy annak legalábbis egy része) a háború után elhagyta az országot, illet-
ve hogy a képek közül némelyik később mégis hazakerült.
 
De ki is volt Mestitz Lajos?
Mindenekelőtt be kell valljuk, hogy sajnos ma már nagyon keveset tudunk kideríteni róla. Ami a fellelhető iratokból, illetve néhány személyes visszaemlékezésből megtudható, az annyi, hogy 1897. március 19-én született; hogy (a budapesti zsidó hitközség anyakönyve szerint) édesapja Mestitz Vilmos „ügynök" - amin ebben az esetben tőzsdeügynököt kell érteni-, édesanyja Stern Jenny; hogy három testvére volt: két nővére, Margit és Lili, valamint egy öccse, Pál. (Mestitz Margit Haas Zsigmondhoz ment férjhez, két gyermekük született, Zsuzsa és István. Előbbi férjével és két akkor pici lányával 1947-ben elhagyta az országot, s pár év ausztriai tartózkodás után Brazíliába mentek, ahová nemsokára István is követte őket. Végül 1952-ben a szülők is utánuk települtek. Mestitz Margit 104 éves korában hunyt el, a család leszármazottai azóta is Dél-Amerikában, illetve az Egyesült Államokban élnek. Mestitz Lili dr. Garai Dezsőhöz ment férjhez, mindketten halálukig Budapesten éltek, a lányuk azonban férjével együtt Angliába került. Mestitz Pál, második feleségével, 1971-ben bekövetkezett haláláig Budapesten lakott, első házasságából született lánya Amerikában él; a családi adatok egy része tőle származik, segítségét ezúton is köszönöm.) Mestitz Lajosról ezenkívül mégazt is tudjuk, hogy sok más felekezettársához hasonlóan a vészkorszakban őt is Ravasz László püspök keresztelte ki református hitben.
 
Mestitz Lajos Bajor Gizivel táncol a Fészek Művészklub háború utáni ünnepélyes újramegnyitásán 1945 nyarán
 
Az 1945. márciusi népösszeírás hivatalos ívén Mestitz Lajos neve mellett az „iskolai végzettsége" rovatban az áll, hogy „ker. érettségi" (bár unokahúga tudomása szerint a Kereskedelmi Akadémiát is elvégezte). Mindenesetre iskolái után a fiatalember budapesti tőzsdén édesapja tőzsdeügynökségén kezdett el dolgozni, s a népösszeírás adatai szerint a háború végén foglalkozása már „önálló gabona és érték tőzsdés" volt. 1947-ben azonban valóban elhagyta az országot, és Svájcba ment, ahol élete végéig ugyancsak pénzügyi-befektetési területeken tevékenykedett. Életfelfogására és -vitelére jellemző, hogy Svájcban haláláig panzióban lakott (a zürichi Operaház mögötti egykori Zieglerhofban), és soha nem kérte mega svájci állampolgárságot: egész ottani, több mint húsz évnyi életében hontalan (úgynevezett Nansen-) útlevele volt. Magyarországra soha többet nem tért vissza.
 
Mestitz Lajos valamikor a harmincas évek végén vette feleségül az 1903-ban született Borza Irént (a már idézett 1945-ös népösszeírás foglalkozás rovata szerinti „színésznődnek -valójában azonban inkább csak színházi statisztának - a harmadik férje volt), majd miután a férfi elhagyta az országot, hivatalosan elváltak. 1956 után azonban, amikor az asszony (Mestitz Lajos egy barátja által küldött meghívólevélre kapott érvényes útlevéllel) kiment volt férje után, Svájcban ismét összeházasodtak. Gyermekük nem volt. Mestitz Lajos 1969-ben halt meg, felesége 1988-ban; mindketten a zürichi Enzelbühl temető 15/3017-es sírjában nyugosszák örök álmukat.
 
VASZARY JÁNOS: Nő függöny mögött
pasztell, papír 33,5 x 43,5 cm
 
Az életéről szóló kevés információ ellenére abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Mestitz Lajos utolsó budapesti lakásáról és volt műtárgyairól viszont meglehetősen részletes ismereteink vannak, amelyek két forrásra támaszkodnak: az egyik Borza Irén unokaöccsének (egyik nővére fiának) többszáz oldalas kéziratos emlékirata, a másik pedig maguk az abból a lakásból külföldre, majd onnan ismét Magyarországra került képek (amelyek ma két magángyűjteményben találhatók).
 
A temesvári születésű Borza Irén unokaöccse huszonöt évesen, fiatal mérnökként (és a minden valószínűség szerint rövidesen megérkező román katonai behívójának kézhezvétele előtt) 1943. június 23-án szökött át a román-magyar határon, s jött nagynénjéhez és férjéhez Budapestre. „...Öt nappal azután, hogy a román-magyar határt »átléptem«, megérkeztem Budapestre, a Kossuth Lajos tér 13-15. III. em. 8. alatti lakásba [...]. Itt találkoztam először Mestitz Lajossal..." -írja visszaemlékezéseiben.
 
Az említett épületet ma is bárki megtekintheti: a Kossuth tér északi oldalán, a Balassi Bálint és a Falk Miksa utca között álló öt-, illetve hatemeletes, eklektikus stílusban épült elegáns bérpalotát 1929-ben Málnai Béla tervezte; az épület tulajdonosa (legalábbis a háború végén) a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. Nyugdíjintézete volt. A bérház akkori pompájáról és benne a Mestitz-lakásról (ahol a házaspár előtt Mestitz Vilmos és Mestitz Lajos is élt) az odaérkező unokaöcs így számol be: „A Kossuth Lajos téri házban a földszinten akkor - a kaputól balra - az Elysée kávéház működött, jobbra ugyanannak a cégnek a bridzs-szalonja. Nyáron a kávéházi rész előtt, a széles járda egy részét az asztalok foglalták el. Elegáns, exkluzív hely volt, nem olyan, mint a mai Szófia étterem, amely a helyén található. (Ez a „mai" valamikor az 1980-as évek közepét jelenti, amikor a kézirat született- M. G.) [...] A lakás három szoba, hallból, garderob- és személyzeti szobából állt. Sok könyv, túlnyomóan képzőművészeti, magyar és német nyelvű, és sok kép. Lajos a legjobb magyar festők igencsak jó képeit gyűjtötte. [...] Néhány már sajnos nincs meg (Ferenczy Károly: A Plisza partján, talán valahol Londonban lehet, egy nagy Iványi-Grünwaldot itt Pesten adott még el Irén a háború után, több más kép pedig az ostrom alatt tűnt el, vagy semmisült meg, amikor a ház bombatalálatot kapott)."
 
HATVANY FERENC: Csendélet 
akvarell, papír, 36 x 27 cm
 
Sok konkrétumot a képekről ugyan itt nem tudunk meg, de annyi azért a fenti sorokból kiderül, hogy Mestitz Lajos háromszobás lakásának a falain legalábbis lógtak bizonyos „igencsak jó" festmények, amelyek egy része később „eltűnt", illetve „megsemmisült".
 
Ez utóbbi ugyan nem mintha olyan nagy csoda lenne egy háborúban, de azért felmerülhet a kérdés, hogy vajon hogyan is történhetett meg (annál is inkább, hiszen tudjuk, hogy a háborús veszélyek fokozódásával párhuzamosan milyen sokan helyezték értékeiket biztonságba - múzeumokba, széfekbe, bankok páncéltermeibe -; még ha persze ma már az is ismert, hogy ez a „biztonság" nagyon sok esetben végül is mennyit ért). Nos, ehhez tudnunk kell, hogy Mestitz Lajos igencsak - fogalmazzunk úgy - kényelemszerető ember volt (lásd ehhez például a fentebb a svájci életéről említetteket is, de akár azt a tényt is, hogy a Kossuth térről naponta taxival járt oda-vissza a lakásától mindössze pár száz méterre lévő Tőzsdepalotába, a mai Szabadság téri tévészékházépületébe). A visszaemlékezéseket író unokaöcs (aki 1943-as pár hetes pesti tartózkodását követő észak-erdélyi munkavállalása után majd csak 1944-ben, már a front elől „visszavonulva" került újra a Kossuth téri lakásba) így emlékezik vissza az akkor már igencsak háborús budapesti helyzetre: „A Kossuth Lajos téri házban azonban minden változatlan volt, mintha mi sem történt volna. Lajos semmilyen értékét nem helyezte biztonságba. A három szoba hallos lakás falán a századforduló legjobb magyar festőinek legalább kéttucatnyi képe lógott, és nem is akármilyen darabok. A légiriadókat fenn töltöttük a lakásban. Lajos azt mondta: ő fatalista, amíg lehet zavartalanul, megszokott környezetében, könyvei, képei között akar élni."
 
ISTÓKOVITS KÁLMÁN: Mestitz Lajosné Borza Irén ex-librise
 
1944 végén azonban a front már Pest alatt, majd egyre inkább Pesten, s egyre közelebb a Dunához járt, így végül a III. emelet 8. lakói is levonultak a Kossuth téri ház pincéjébe - miközben Mestitz Lajos „legalább kéttucatnyi" darabból álló képgyűjteményének nagy része továbbra is fent lógott a harmadik emeleti lakás falain. És ekkor következett be a képek egy részének már említett megsemmisülése, amelyről a visszaemlékező unokaöcs jóvoltából első kézből van beszámolónk: „... egy alkalommal - már januárban - Irénnel együtt voltunk fent a lakásban, amikor a ház a legnagyobb bombatalálatot kapta. A repülőbomba hátulról, az udvar felől csapott be a III. emeleten; éppen a szomszéd lakást találta telibe. Irgalmatlan csörömpölés, zuhogtak és puffantak a lehulló nehéz faldarabok, mindenféle tárgyak. Éppen az előszoba és a konyha közötti kis átjáróban álltunk. [...] Vakolatpor szállt mindenfelé. [...] Irén máris rohant volna lefelé, de én azt mondtam, nézzük meg, mi van bent a lakásban. [...] A hallban, ha beléptünk jobbra, a garderob-folyosó felé egy szép nagy, nehéz, két, vagy három ajtós szekrény állt, ebben voltak Irén ruhái, alul fiókban cipők, egyebek. Amikor már lent voltunk a pincében, és onnan jártam fel reggelente a lakásba, annyit [...] megtettem, hogy a jobb képeket leakasztottam a falról és igyekeztem valahová »biztonságba« helyezni azokat. Így pl. a hallban a szekrény fölött lógott egy nagyméretű Iványi-Crünwald-kép, egy esti tájkép naplementében, vöröslő hegyvonulattal (nekem tetszett, Irénnek nem), azt leakasztottam és a fal és a szekrény közé állítottam. Más képeket is hasonlóan helyeztem el. Most a szekrény előre dőlve a padlón feküdt, háta betörve, a benne lévő ruhákat, szép estélyi öltözékeket, meg mindenféle elegáns holmit vastagon lepte be a malter és festék-por, tégladarabok, üvegcserepek. A kép meg ott állt sértetlenül. (Valamikor ezt a képet Irén később, 46-47-ben eladta.) A középső szobából jobbra, a nagyszoba egyik fala - a szomszéd lakás felé eső válaszfal - hiányzott. Végig lehetett látni vagy négy-öt helyiségen, a III. emeleti lakások néhány szobáján. Ott a padló helyén is lyuk tátongott, és a tér felé néző ablakokból semmi sem maradt. Abban a lakásban is ott voltak a bútorok, könyvespolcok, sok könyvvel. A plafon is sérült volt, úgy, ahogyan a bomba átvágta az udvar felőli falakat és rézsút lefelé zuhanva kb. itt robbant a szomszéd lakásban. (...) Később könyveket a törmelék között még a Kossuth-szobor környékén is találtam."
 
HALMI ARTÚR: Munkácsi fest
olaj, karton, 36 x 27 cm
 
Vajon milyen képek lehettek azok, amelyek nem voltak olyan szerencsések, mint a szekrény mögé „rejtett" Iványi-Grünwald (mert mondjuk éppen a szomszédos lakás felé eső, a robbanásban „eltűnt" falon függtek), és áldozatául estek ennek az 1945. januári bombatalálatnak - ez az, amit már soha nem fogunk megtudni (hiszen 1989-ben, 72 éves korában Borza Irén unokaöccse is meghalt, így csakis a visszaemlékezéseiben leírt adatokra támaszkodhatunk). És vajon még mennyi ilyen „nyomtalanul" eltűnt alkotása lehet a magyar képzőművészet történetének?
 
A januári bombatalálat után azonban hamarosan eljött a harcok vége - legalábbis a Duna pesti oldalán, ahol január 18-tól a szovjet csapatok vették át a hatalmat. „A szakaszparancsnok utasítására a katonák a pincéből minden férfit kitereltek az udvarra. Néhány fegyveres ránk tartott géppuskával sakkban tartott minket. A félig-meddig még katonaruhát viselőket azonnal vitték ki, meg még másokat is, akiket valamilyen oknál fogva gyanúsnak találtak. Végül az udvaron maradottak közül a legidősebbeket visszaküldték a pincébe. Lajos kreol bőrével és hófehér, majd egyhónapos szakállával elég idősnek látszott, őt is visszavezényelték a pincébe. »Sztári papa« - mondta az egyik katona" -számol be Mestitz Lajos megmeneküléséről az unokaöcs, aki maga azonban nem volt ilyen szerencsés; az ő életútja majd csak a „málenkij robot" után, 1947 decemberében kanyarodik vissza ismét Budapestre-amikor azonban Mestitz Lajossal már nem találkozhat, hiszen ő addigra elhagyta az országot.
 
Az akkor 48 éves „sztári papa" tehát szerencsés volt - lakása azonban már annál kevésbé. Az 1945-ös úgynevezett háborús kárstatisztika („A háborús cselekmények következtében a magánvagyonban előállott károk 1945. évi összeírása") nagyalakú Ház-gyűjtőívének tanúsága szerint az „V. ker. Kossuth Lajos tér 13/15. szám" alatti ház „állapota: súlyosan sérült" (a ház összesített kárértéke 7 016 139,60 pengő; miközben - csak az összehasonlítás kedvéért - Mestitz Lajos 280 pengő lakbért fizetett havonta a három szoba hallos lakásért), a lakások jó része „használhatatlan, de helyreállítható". (Az ehhez a rovathoz fűzött kitöltési útmutató szerint: „Az üveg és vakolatkárok könnyen helyrehozhatóak és ezért csupán ilyenek fennforgása esetén a bérlemény épnek tekintendő".)  „Használhatatlan, de helyreállítható" minősítést kapott a III. emelet 8. számú lakás mind a kilenc helyisége (a három lakószoba, a hall, a cselédszoba, a konyha, az előszoba, az éléskamra és a fürdőszoba) is, „a bérlemény felszerelése" rovat szerint a vízvezeték, a villanyvezeték, a központi fűtőberendezés, az árnyékszék egyaránt „használhatatlan", maga a lakás pedig az ív szerint „lakatlan, de ingóságok vannak benne". A lakásban élők felsorolásánál a „vissza tud-e térni állandó lakásába" rovatban mindkét bejelentett lakó - Mestitz Lajos főbérlő és felesége -esetében a „nem" válasz van aláhúzva, sőt Borza Irén sorában az aláhúzott „nem" mellé még az is oda van külön írva, hogy „lebombázták". Borza Irén azonban ekkor - ugyancsak a lakásívek adatai szerint - a lebombázott lakástól igazán nem messze, a Kossuth Lajos tér 13-15. III. emelet 11-es számú lakásában, Csapó Lászlóné önálló nyelvoktató két szoba, cselédszobás lakásában lakott, amelynek mind a hét helyisége „használható" állapotban maradt. A lakásban akkor Csapó Lászlóné és Csapó László építész mellett még két albérlő élt: Gráf Antal önálló gazdász és Mestitz Lajosné „háztartásbeli", akinek állandó lakása: „Bp. V. Kossuth Lajos tér 13-15. III. emelet 8.". Hogy Mestitz Lajos ekkor „hivatalosan" hol lakott, azezekbőla papírokból nem derül ki.
 
DERKOVITS GYULA: Tükörben látszódó férfi, 1932 
karton, tempera, 63 x74 cm
 
Mint ahogy az sem, hogy körülbelül két évvel később, 1947-ben vajon milyen megfontolásból döntött úgy, hogy elhagyja az országot. Amit viszont tudunk, az az, hogy az akkor a feleségénél maradt, a háborút túlélt képeinek egy része a következő években (különböző utakon-módokon; ezek egy részét ismerjük ugyan, de itt most nem részletezem) szépen apránként követte őt Svájcba - talán nem is annyira az értékük miatt, hanem inkább azért, hogy Mestitz Lajos ott is „megszokott környezetében", kedves „képei között" élhesse az életét.
 
Mestitz Lajos halála után azonban Svájcba került képeinek egy része (a fenti „különböző utakon-módokon", csak éppen fordított irányban) hazatért Magyarországra, más részük özvegye halála után, a svájci hagyatéki eljárás keretében került vissza az asszony rokonaihoz.
 
És akkor végül lássuk, milyen képek alkották is egykoron Mestitz Lajos képzőművészeti gyűjteményét.
 
A három, a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása kapcsán már említett Rippl-Rónai-üvegablakterv mellett két Rippl-Rónai-pasztellportré, egy önarckép és egy Zorka biztosan ott volt a Kossuth téri lakásban, majd Mestitz Lajos zürichi panziószobájának a falán is; ezek - egy kisméretű Diósy Antal-képpel együtt - az özvegy 1988-1989-es hagyatéki eljárása során kerültek haza. Ugyancsak Mestitz Lajosé volt egy további Rippl-Rónai-pasztell (a MNG bírálata szerint vélelmezhetően a Kéthelyi állomás éjjel című kép), valamint két litográfia: egy példány a galériabeli kiállításon is szerepelt Iparoscsalád vasárnapja sorozatból, valamint a Molnár Ferenc Égi földi szerelem című színdarabjának 1922-ben Falus Elek által tervezett kiadásában lévő négy színes kőnyomatos Rippl-Rónai-illusztráció egyikének egy egyszínű, vörös, Rippl-Rónai által dedikált változata (a hátán autográf kézírással „Egyetlen példány"). Ugyancsak Mestitz Lajos birtokában volt a festőnek egy még Münchenből származó, tízlapos jegyzetfüzete, amelyben a művész néhány vázlata és kézírásos szövegei szerepelnek. 
 
(Csak zárójelben, de talán a Mestitz család Rippl-Rónai-szeretetét erősítendő, érdemes lehet megjegyezni azt is, hogy Lajos öccsének, Pálnak a birtokában is volt néhány Rippl-Rónai-mű: a ma a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban látható Festő modellekkel című kép a BÁV 56. aukcióján, 1981 decemberében az ő hagyatékából került 80 000 forintos kikiáltási áron az állam tulajdonába, s az övé volt egy kertben ülő családot ábrázoló kisméretű pasztellkép is. Egy másik, ugyancsak Mestitz Pál tulajdonában volt képet, egy Perlmutter-parasztenteriőrt 2001-ben bocsátott Budapesten kalapács alá az örökös, és tudjuk, hogy Mestitz Pál birtokában Hermán Lipóttól is volt legalább egy munka.)
 
Mestitz Lajosnak a fent említett Rippl-Rónaik mellett három olyan Ferenczy Károly-kép is volt a birtokában - előbb Pesten, majd Zürichben -, amelyeket (bár tulajdonosuk ismerete nélkül, de) számon tartott a művészettörténész-szakma: a festő két munkája, a Bertalan kert. Borús és a Testvérek (Hármas arckép) vázlata egy-egy fekete-fehér illusztrációval, ám mindkettő még „lappang"-ként szerepel Genthon István Ferenczy Károly című könyvében (Corvina Kiadó, Budapest, 1979; a tájkép „párja", a Bertalan kert. Napos pedig 2000 decemberében szerepelt a Nagyházi Galéria árverésén). És ugyancsak fotóval szerepel a Genthon-könyvben az a bizonyos, az unokaöcs visszaemlékezésiben már említett, s Mestitz Lajos halála után valóban Londonba került (az özvegy által a család egy ismerősének eladott) Plisza partján is: a könyvben Borús ősz a Pliszánál címen szereplő festmény Genthon katalógusa szerint Mestitz Ödönné tulajdona (bár ilyen nevű családtagról nemcsak hogy az írásos visszaemlékezésekben nem esik szó, de Mestitz Pál Amerikában élő lánya sem tud).
 
RIPPL-RÓNAI JÓZSEF: Dekoratív festmény egy magyar kastély számára, I-III, 1910-1911 (Ernst Múzeum üvegablakterv) 
olaj, karton (védett) egyenként 67 x 48,5 cm
 
A fenti, Zürichet is „megjárt" festmények mellett egészen biztosan Mestitz Lajos gyűjteményéből maradt Budapesten Derkovits Gyula (a védését igazoló papír szerint) Tükörben látszódó férfi című, 1932-es datálású képe, Biai-Fölgein István műtermi jelenete, Basch Andor női portréja, Halmi Artúr Munkácsyt munka közben megörökítő képe, egy Palik Béla-történelmi kép vázlata, Perlmutter Izsák kalapos nőt ábrázoló kisméretű portréja, két Hatvany Ferenc-munka, egy csendélet és egy vázlatrajzokat tartalmazó lap, valamint Koszta József, Mattyasovszky-Zsolnay László és Czóbel Béla egy-egy virágcsendélete; közülük a Koszta ugyancsak oda-vissza megjárta Svájcot, míg a Mattyasovszkyról Petrovics Elek a festőről írott könyvében (Mattyasovszky-Zsolnai László 1885-1935, Korvin Nyomda, Budapest, 1936., 52. kép) azt írja, hogy az Schwartz Szidónia tulajdona - vagyis minden valószínűség szerint ugyanazé, akié Genthon szerint még 1928-ban a három Rippl-Rónai-üvegablak-terv is volt).
 
És végül említsünk meg még három olyan „adalékot", amelyek ugyancsak Mestitz Lajos és felesége szorosabb kapcsolatát bizonyítják a két háború közötti hazai képzőművészeti élet képviselőivel: Mestitz Lajosról volt egy portré, amely haláláig svájci szobája falán lógott, ám azt követően eltűnt, s ma már nem deríthető ki, ki készítette; feleségéről, Borza Irénről is készült még a háború előtt egy nagyméretű, egész alakos portré (sajnos ma már erről sem tudható, kinek a műve, mivel ennek a képnek ugyancsak nyoma veszett, bár ezt fényképről ismerjük); valamint hogy Borza Irén ex-librisét is Istókovits Kálmán festőművész készítette.
 
Mármost ha a fentebb felsorolt festményeket összeadjuk (és hozzávesszük a Kossuth téri szekrény mögött megmenekült, de később eladott Iványit, meg a „valahol Londonban" lévő Ferenczyt, máris szám szerint pontosan ott vagyunk a „kéttucat" - és valóban, ahogy az unokaöcs írta: „nem is akármilyen" - képnél, amelyek annak idején mind biztosan Mestitz Lajos különböző otthonaiban függtek. Vagyis, ha úgy tetszik, a mindeddig teljesen ismeretlen „Mestitz-gyűjteményben".
 
És vajon még hány hasonló „ismeretlen" műtárgy-kollekció lehetett annak idején az országban? És vajon voltak-e közülük néhányan még legalább annyira szerencsések, mint az itt bemutatott, amelyikből azért mégiscsak megmaradt valami, ráadásul jó része végül akárhogy is, de idehaza? Vajon lesz-e valaha is válasz ezekre a kérdésekre?