Id. Markó Károly művészi pályájának legérettebb és legintenzívebb időszaka köztudottan Firenzéhez kötődik: alapítója, tagja, professzora volt neves firenzei művészeti intézményeknek, itt keresték fel tanítványai és itt (is) tiszteletre méltó hírnevet és elismerést vívott ki magának. A hazai Markó-kutatás ‒ érthető módon – azonban művészetének inkább magyarországi vonatkozásaira, fogadtatására koncentrált mind ez idáig. A leszármazottak festői tevékenységéről is keveset tudunk, a kivételt mindössze Bodnár Éva publikálatlan kutatásai és Bellák Gábor rövid tanulmánya jelenti, amely a legutóbbi Markó-kiállítás katalógusában szerepelt.¹ Vitatható persze, hogy ezek az életművek mennyire alkotják a hazai művészettörténet részét, hiszen az idős Markó utolsó évtizedeinek termését és a festőként működő leszármazottak (az egy hazatelepült Ferenc kivételével) munkáit a toszkán festészettörténet is magáénak érzi; a Pitti Képtár állandó kiállításán a Markó-család festményei külön termet kaptak, ráadásul az idős Markó még gyermekeivel sem magyarul, hanem németül vagy olaszul levelezett. Markó-kiállítások vagy a monográfia kapcsán azonban felmerül az utódok neve is, műveik rendre felbukkannak aukciókon, tehát mégiscsak itthon is számon tartjuk őket. Velük kapcsolatban művészettörténet-írásunk Szinyei Merse Anna² és Bodnár Éva firenzei kutatásait leszámítva azonban inkább csak a kérdésfelvetésig jut el. Markó életrajzírói szerint a festő a firenzei, a velencei és az arezzói akadémiának is tagja volt, és később fiai is követték ezekben. Vajon csak címet, rangot jelentettek ezek a tagságok, vagy oktattak is a firenzei és a többi festőakadémián? Az idős Markó itáliai működését ismerhetnénk például a viszonylag nagy számban fennmaradt leveleiből és levélvázlataiból is, ezek túlnyomó része azonban még mindig publikálatlan.³

 

 

A Nemzeti Galéria Adattárában őrzött Markó-kéziratok számos információval szolgálnak a festő barátaihoz, családtagjaihoz fűződő kapcsolatára vonatkozóan, anyagi és más jellegű gondjait illetően. Innen ismerjük például súlyos szembetegsége történetét, amely jelentősen befolyásolta utolsó festői korszakát. Az 1840-es években Firenzéből írt levelei szerint akkoriban már csak pár órát tudott dolgozni naponta és Barberina lánya segített a kisebb, figurális részletek megfestésében, ugyanakkor az is kiderül a levelekből, hogy Markó Katalin lányát tartotta tehetségesebb festőnek. Vajon mennyire folyhattak bele a lányok a képek kivitelezésébe és miért csak egyetlen festményt ismerünk Markó Katalin szignójával? És ki lehetett az a Markó Henrik, akinek ragyogó reflexekkel megfestett képe a toszkán plein air festők között szerepel?

 

Azt, hogy a Markó-család mennyire intenzíven volt jelen a kortárs firenzei művészeti életben, kevés dolog példázza olyan látványosan, mint állandó szereplésük a Società Promotrice összejövetelein és kiállításain. Trieszt, Torino és Róma után 1843-ban Firenzében is megalakult az a helyi egyesület, amely az itáliai képzőművészet támogatását tűzte ki céljául, azaz a Società Promotrice delle Belle Arti Italiane. Tevékenységük leginkább az évente rendszeresen megszervezett kiállításokból állt, amely némi tagdíj ellenében bemutatkozási lehetőséget biztosított a művészeknek. A tagok között voltak a kor legjelentősebb alkotói, például Emilio Santarelli vagy Serafino De Tivoli, majd a 20. században Giorgio De Chirico és Carlo Carrà. A szervezet ma is működik, székhelye Firenze történelmi belvárosában, a Casa di Dantéban található. Itt őrzik az egyesület működésével kapcsolatos eredeti dokumentumokat, kiállítási jegyzékeket, jegyzőkönyveket is. A Markó-család szerepléséről eddig annyit tudtunk, hogy többször is kiállították festményeiket a Promotrice tárlatain, a jegyzőkönyvekből azonban ennél jóval több derül ki: id. Markó Károly egyike volt a szervezet alapítóinak, sőt, aktívan részt vett az 1843. május 18-i alapító okirat megfogalmazásában is.⁴ A következő évi, 1844. júniusi összejövetelen már két fiával volt jelen. Prof. Carlo Markò nevét 1850-ben a képviselői testület tagjai között is ott találjuk. Abban az évben is szavazással választották meg a társulat tisztségviselőit, elnökét, és a jegyzőkönyv tanúsága szerint id. Markó Károly huszonhat szavazatot kapott, az ekkor elnökké választott Roberto d’Elci negyvenöt szavazatával szemben.

A Markó-család állandó jelenlétét az egyesület kiállításain a nyomtatott katalógusok is tanúsítják. 1845-ben például Markò padre öt, Markò Andrea, azaz Markó András három és Markò Carlo (Figlio), azaz ifj. Markó Károly két tájképet mutatott be, melyek közül több is vevőre talált a bemutató végén.⁵

Apja halála után ifj. Markó Károly továbbra is kapcsolatban maradt a szervezettel, és az ő közvetítői szerepének eredménye, hogy 1862-ben a firenzei Società Promotrice a pesti Képzőművészeti Társulattal is levelezett, nyomatokat és litográfiákat cseréltek. Telepy Károly, a társulat előző évben kinevezett titkára hetvenkét portrét küldött abban az évben Firenzébe.⁶

 

 

A Società Promotrice intézményénél kevésbé szervezett firenzei művészcsoport volt az 1850-es évektől a Caffè Michelangiolóban összegyűlő festők társasága, akik a hagyományos, akadémikus képzéssel szembehelyezkedve igyekeztek megteremteni a modern toszkán festészetet. Hasonló festői törekvéseik alapján ‒ nagy színes foltokból építették fel a kompozíciót ‒ macchiaioli (foltfestők) csoportnak is nevezték őket – id. és ifj. Markó Károly több tanítványa is jelen volt közöttük. Működésük a modern olasz tájképfestészet egyik legfontosabb irányzatát jelentette, mivel Itáliában gyakorlatilag ezen művészek festményein tűnt fel először a plein air hatás. A csoport tagja volt többek között Telemaco Signorini, Giovanni Fattori és Adriano Cecioni. Ehhez a körhöz Markó Károly és fiai lazán kapcsolódtak, de szerepüket és a macchiaioli festőkre gyakorolt hatásukat fontosnak tartja az olasz művészettörténet- írás.⁷

A tájképek, életképek mellett a karikatúra műfaja sem állt messze a Caffè Michelangiolo néha ironikus, politikai kérdéseket is megvitató művészeitől, amely műfaj főként 1848 és 1855 között volt népszerű. Telemaco Signorini ebben az időszakban kisebb kötetre való rajzot készített Firenze fontosabb közéleti személyiségeiről, akiket ma már nem minden esetben tudunk azonosítani.⁸ Angiolo Tricca is kiváló karikatúrákat készített, megörökítette például a Caffè Michelangiolo egyik legaktívabb tagját, a garibaldista Markó-tanítvány, Serafino Da Tivoli alacsony figurája mellett ifj. Markó Károly sudár alakját is.

Ahhoz, hogy valaki a 19. század közepén a firenzei Képzőművészeti Akadémia, azaz az Accademia di Belle Arti professzora lehessen, több választási fordulón kellett továbbjutnia. A Markó-család férfi tagjai esetében ezek az események viszonylag jól dokumentáltak és ma is követhetőek, mivel az intézmény levéltárában megtalálhatóak az idevonatkozó iratok.⁹ Id. Markó Károly kinevezésének folyamata 1843. július 6-án kezdődött, amikor Sig. Commendi, az Akadémia akkori elnöke felkérte az intézmény tanárait, tegyenek írásban javaslatot arra, kik legyenek az Akadémia új professzorai. A szabályzat szerint, akkor lehetett valakit felvenni a jelöltek listájára, ha az Akadémia tanárai közül legalább hárman javasolták. A javaslatoknak tartalmazniuk kellett a jelölt nemzetiségét, rátermettségét és munkáit is. Id. Markó Károly 1843. augusztus 2-án kelt ajánlólevelét négyen is aláírták: M. Servitori, Benedetto Servolini, Cesare Mussini és Tito Benvenuti. „Úgy hisszük, felesleges felemlítenünk műveit a neves és érdemes művésznek, hiszen mindenki ismeri kiválóságát” – áll levelükben.¹⁰ Ezek után Sig. Carlo Markò neve felkerülhetett a professzori kinevezésre jelöltek listájára, amelyen ebben az évben összesen hét név állt.¹¹ Mindegyik név mellett pár soros ismertető szerepelt, mivel az Akadémia professzorainak testülete ezen lista alapján szavazta meg, hogy kit választanak be maguk közé. Sig. Carlo Markòt ekkor így mutatták be: „Magyarországról származó tájképfestő. Kiválósága jól ismert, ezért szép tájképei közül csak kettő megemlítésére szorítkozunk. Az egyik naplementét ábrázol és egy időben a Reggia Galleria delle Statue [Királyi Szobor Galéria] egyik termében volt látható, a másik Íriszt ábrázolja és Őexcellenciája, Ausztria minisztere állította ki.”¹² Professzori kinevezést a testület kétharmadának szavazatával lehetett elnyerni. Id. Markó Károly 1843-tól tehát joggal használhatta neve előtt a prof. címet, amivel több korabeli firenzei dokumentumon, például a Promotrice di Belle Arti jegyzőkönyveiben is találkozhatunk. A Markó fiúk esetében már kicsit más volt a helyzet. Az Akadémia levéltári dokumentumai szerint 1870-ben szintén az intézmény már ott lévő oktatóinak javaslata kellett ahhoz, hogy ifj. Markó Károly és testvére, András is elnyerje a professzori címet.¹³ Azonban az ő felterjesztésükben a „Professori Corrispondenti” kifejezés szerepel, ami a levelező tagságra utalván, nyilvánvalóan lazább oktatói megbízatásokat jelentett, mint pár évtizeddel korábban édesapjuk esetében. Az Akadémia évkönyvében egyébként több oldalt tesz ki azok névsora, akik 1870-ben ebben a címben részesültek. Ifj. Markó Károly levelét, melyben a levelezői professzori címet megköszöni az Akadémia elnökének, az intézmény levéltára őrzi.

 

A már említett levelekből tudjuk, hogy a Firenze melletti Villa Lappeggiben töltött utolsó éveiben id. Markó Károly életét nagyon megkeserítette szembetegsége, ami miatt sokszor napokon át nem tudott dolgozni, és képein az apróbb részleteket már nem tudta megfesteni. 1843-ban írja a festő: „…azt tanította a tapasztalat, különösen az elmúlt évben, hogy aprólékos munkát még neves megrendelés esetén se fogadjak el, mert az ilyen munkák nem szolgálják az érdekeimet, és inkább hátrányomra, mint előnyömre vannak. Az ilyen jellegű képek a szemgyöngülésem miatt jelentősen több időt igényelnek, mint korábban, és a szemeim közben kétszer annyit szenvednek, ezeket a részleteket csak erős szemüveggel tudom kidolgozni.”¹⁴ Állapota nem sokat javulhatott, mert pár év múlva, 1846-ban a Rómában élő Kovács Mihálynak panaszkodott, hogy reggelente könnyű szemgyulladással ébred, nagyon keveset dolgozik és „szomorú kilátása van arra, hogy szeme nemsokára egészen tönkre megy”.¹⁵ A festő legelkeseredettebb mondatait Kopp Jenő közölte egy kép eladásával kapcsolatban: „Tekintettel helyzetemre, 125 Napoleon d’ort kérek érte; ennyit megér, annál is inkább, mert nemsokára talán már semmit sem festek és kép tőlem egyáltalában nem lesz kapható.”¹⁶ 1847. március 3-án egy barátjának panaszkodott így: „…meggyengült látásom nem engedi meg, hogy sok ideig lehajtott fejjel legyek. Nem dolgozhatom már ki a képeimet teljesen, mint ahogyan azt Rómában néhányszor tettem és a hatásában sem lehetek teljesen biztos, mert az árnyékban nem tudok minden színt megkülönböztetni, így nagy fáradsággal és sóhajok közt dolgozom.”¹⁷

Betegsége miatt Markó kisebb méretű képein az alakokat legkisebb lánya, a Pisában született Barberina festette meg. Barberina önálló műveket is készített, ezeket később bátyja, Károly Oroszországba vitte magával, és nem is kerültek vissza Itáliába. Mindezt még Paolina, Markó Károly másik lánya mesélte el Szana Tamásnak Toszkánában, amikor Szana a festő életéről 1898-ban megjelent könyvéhez gyűjtött anyagot.¹⁸ Mára sajnos egyetlenegy művet sem ismerünk Barberinától, és életéről is mindössze annyit tudunk, hogy korán, huszonnégy évesen halt meg.

Arról, hogy Markó Károly három fia mellett két lánya is festővé lett, a Magyar Művészet hasábjain az 1920-as években több helyen is találunk utalást.¹⁹ Barberina mellett Katalin volt az, aki „ügyesen forgatta az ecsetet”, ahogyan Csatkai Endre fogalmazott az 1927-ben, Markó Károly kismartoni tartózkodásával kapcsolatos cikkében.²⁰ Katalin 1831. május 9-én vagy 11-én²¹ született Kismartonban és 1865-ben halt meg Firenzében. Ő volt Markó Károly legkedvesebb gyermeke, halálos ágyánál is ő volt mellette.22 Életrajzáról nagyon keveset tudunk, magyarul valószínűleg nem beszélt, apja vele is németül levelezett.²³ Munkái közül egynek (Tájék a Maremmenekből) csak a címét ismerjük, és azt tudjuk róla, hogy ifj. Markó Károly 1868 júniusában Telepy Károly közvetítésével eladta azt a Pesti Műegyletnek.²⁴ Eszményi táj című olajképe, amely a Képzőművészeti Társulat ajándékaként került múzeumba 1867-ben, viszont megvan, a Nemzeti Galéria őrzi, és jelenleg az egyetlen mű, ami Markó Katalintól ránk maradt. A Nemzeti Galéria legutóbbi, 2011-es nagy Markó- kiállításának egyik záró akkordja volt ez a festmény, nyilván nem véletlenül. A katalógusban Bellák Gábor mondatai a kép érett kompozíciójáról, színeiről azonnal felhívják a figyelmet a hiányzó életműre: semmit nem tudunk arról, hogy életének 34 éve alatt mit festett még Markó Katalin, milyen hatások érték, milyen úton jutott el erre a festői színvonalra. Nyilvánvalóan apja műhelyében tanulta a mesterséget és joggal gondolhatjuk, hogy Barberinához hasonlóan ő is besegített egyre romló látása miatt küszködő apjának a festmények befejezésébe, ahogy azt Bellák Gábor feltételezi.²⁵ 

Másrészről viszont érdemes figyelembe venni azt is, hogy a firenzei Accademia di Belle Arti kinevezett tanára, a Promotrice di Belle Arti egyik alapítója, Prof. Carlo Markò igen komoly tiszteletet, rangot vívott ki magának Firenze festészeti életében az 1840–50-es években. Neve bizonyos értelemben már „márkanévvé vált” egy olyan körben, ahová nem lett volna érdemes és jövedelmező egy újabb Markó nevét – ráadásul egy nőét – bevezetni. Nincsenek ismereteink arról, hogy Katalin egyáltalán ki akart-e lépni a névtelenségből, illetve mennyire tartotta természetesnek a ráosztott, jellegzetesen 19. századi női szerepet. De a neve kiállítási katalógusokban, pontosabban a Pesti Műegylet tárlatain kizárólag apja halála után, az 1860-as években bukkan fel. Bellák Gábor nem zárja ki, hogy a későbbi műgyűjtési gyakorlat is hozzájárult a festőnő pályájának elfeledtetéséhez és: „…az egykori Cat. Markó szignójú képeken az elmúlt százötven év alatt C. Markóra »változtak« a szignók, s hogy Katalin vélhetően nem nagy életműve az ún. Markó-hamisítványok körét szaporította.”²⁶

Akárhogy is történt, egyetlen ismert olajképe és a Pesti Műegylet kiállításain való megjelenései alapján Markó Katalint tartja az utókor a magyar művészettörténet (egyik?) első női festőművészének.

 

Aki megemlítette a Markó gyerekeket, leginkább epigonokként, az apa stílusának utánzóiként tette. De hogy az unokák között is volt olyan, aki tájképfestőként a nagyapa mesterségét folytatta, erről csak akkor értesülünk, ha az olasz nyelvű irodalmat nézegetjük, mert a hazai lexikonokban, a korszakot ismertető kézikönyvekben Markó Henrik (vagy Enrico) nevét hiába is keresnénk. Kopp Jenő és az említett Bellák-tanulmány rövid utalásán kívül a magyar nyelvű irodalom nem tud róla.²⁷ Bodnár Éva kéziratában ugyan feltünteti Henriket is a családfán, de adatokat ő sem gyűjtött róla.

Markó Henrik ifjabb Markó Károly egyetlen fiaként Firenzében született az 1850-es évek közepén és valamikor 1920 körül halt meg a Genova közelében lévő Lavagna városában. Kevés adat maradt fenn életéről, ezekben születési és halálozási évszámai is eltérően szerepelnek.²⁸ Gyermeke nem volt, így a Markó-család férfi ága vele halt ki. Anyja, Annunziata grófi származású volt, a történelmi gyökerekkel rendelkező Orsini család leszármazottja. Henrik magyarul nem tudott, hiszen már apja is csak olaszul és németül beszélt. Rövid időt azért Budapesten is eltöltött, amikor a Duna-part felől nézve megfestette a Gellérthegy látképét; a kép ma a Fővárosi Képtár gyűjteményében található. A látogatás időpontja bizonytalan, mivel a festményen az évszám nehezen olvasható, de Bodnár Éva szerint 1896-ban történhetett.²⁹ A budapesti látogatás fontos esemény lehetett életében, hiszen apja, ifj. Markó Károly bár többször is tervezte, hogy hazalátogat, mégsem jutott vissza szülővárosába.

Az olasz nyelvű irodalom Henriket úgy tartja számon, mint az erdők és vidéki tájak festőjét, aki alapvetően Firenze környékén dolgozott, de egy időben Liguriában is működött, ahol Antonio Discovolo (1874‒1956) olasz festő volt a barátja.³⁰ Tájképei ‒ többek közt a Firenze látképe a San Miniato felől, Ligúr tengerpart, Isola Bella című festmények ‒ az 1990-es években többször szerepeltek a Sotheby’s, a Christie’s és nagyobb olaszországi házak árverésein.

A Palazzo Pitti képtára két szignált és datált festményt őriz Markó Henriktől. Az egyik A Porta San Gallo közelében lévő Maglio torony látképe címet viseli és 1871-ben készült. Történetéről mindössze annyit tudunk, hogy 2012-ben a város egy másik múzeumából, a Museo Topografico Firenze com’era gyűjteményéből került a Pitti Képtárba. A Firenzét körbevevő középkori falak mellett húzódó úton egyetlen staffázsfigurát megjelenítő festmény nem az örök raktári művek között rejtőzik: 2012-ben szerepelt a Pitti Palotában a Firenze a művész szemével című tárlaton, azóta pedig a képtár igazgatói folyosóját díszíti.³¹ Markó Henrik másik, fára festett olajképét Savoyai Umberto olasz király vásárolta meg a firenzei Società d’Incoraggiamento di Belle Arti³² 1878-as kiállítása számára és jelenleg a Pitti Képtár állandó kiállításán a késői macchiaioli festők képei között szerepel. Ez a rendkívül friss, élénk reflexekkel megfestett vízparti jelenet, Az Ema folyóban mosó nők üde hangulatával az egyik legjellemzőbb példája ennek az irányzatnak, ragyogóan illik a vele együtt kiállított, többi késői macchiaioli festő ‒ Alfonso Testi, Francesco Gioli vagy Niccolò Cannicci ‒ munkái közé. Mellette szerepel Adolfo Tommasi téli tájképe is, aki életrajzírói szerint éppen az ifjabb Markó Károlytól tanulta a tájkép természetben való megfestésének mesterségét^.33

 

 

 

• • •