„Emlékszel?” – kérdezték bizakodó arcú, kisminkelt, csinos nők sorban, mikor a könyv bemutatóján végre odahajolhattak a kopasz, extravagáns szemüvegében, tengerészzakójában ücsörgő Szipálhoz.

„Nem, édesem, ki vagy?” – kérdezte ő, néha úgy, hogy „Drágám, csodálatosan nézel ki, segíts, hol találkoztunk?” Mindegyikőjüket fotózta, mint kiderült a nők válaszaiból, de felmentettem magamban, nyolcvanhat évesen van, aki a saját nevére se emlékszik.

Szipál fényképész-dinasztiába született, már gyerekként azt hallgatta a nagypapától, hogyan lehet beállítással, fényekkel az előnytelen vonásokat eltakarni egy portrén, leszedni és az alany legvonzóbb karakterét rögzíteni a képen. Vagyis hetven éve néz arcokat, hogyan is tudná előbányászni, kiét mikor, hol fotózhatta le. Ezt leszámítva Szipál Márton nagyon is eleven és aktív, ül ott ezekben az extravagáns ruháiban, és noha már tizenpár éve visszaköltözött Los Angelesből, még most is úgy néz ki, mintha egyenesen a reptérről érkezett volna.

Ez a nagyvilágiság teszi vonzóvá az albumát is, ettől lesz jó levegője, tere, hangulata. A képeket nem szorítja semmi, lapszélig futnak, a képaláírások mind egy külön oldalpárra kerültek, hogy a szöveg ne törje meg a nézelődést. Egyedül Henry Miller portréja mellé került kézzel írott levele, amiben aláhúzza, mekkora öröm, hogy ingyen fotózza majd őt és gratulál valahanyadik házasságához. Topmodellek, színészek, zenészek, táncosok néznek kacéran a lapokról, divatanyagok, aktok, csendéletek, építészeti fotók között. Többnyire fekete-fehérek, intelligens oldalpárokon.

Nemrég David Geffen, az amerikai szórakoztatóipar egyik leggazdagabbja, nem mellesleg ismert gyűjtő azt mondta, minden egyes Los Angelesben töltött év 10 százalékkal amortizálja az ember agyát. Szipál valahogy ezt jókedvűen megúszta.

Martin – Szipál Márton. Szerk. Lajti Virág. Vince Kiadó, Budapest, 2010. 170 oldal, 6995 Ft