Néhány évvel ezelőtt egy Oneothrix Point Never koncerten figyeltem fel a következőkre. Képzeljünk el először is egy óriási belmagasságú, ipari térből átalakított betonkatedrálist. A színpadképet hadászati formákat idéző, brutalista formájú hangfalak, valamint két hatalmas, függőleges irányba fordított, elképesztő felbontású lapos tévék uralják. Ezen a két fényes, finoman, rézsút a közönség irányába döntött kijelzőn felkavaró képek váltják egymást idegtépő ritmusban és sebességben. Egy ponton azonban arra lettem figyelmes, hogy a leginkább felkavaró hatást e látványban nem a képek tartalma, a vágások sebessége, a videó ritmusa, hanem az azokat megjelenítő képi technológia okozza: a képernyőn megjelenő másvilági színek, a szinte agresszív fényerő, valamint a retinák idegeit valósággal kisütő képélesség.

Két, világító diódákkal sűrűn tűzött techno-spirituális totem, amelyek valójában az érzékek totális megszállását végzik, miközben a hangfalakból egy sötétebb tónusú archeológiai szűrő baljósra színezi a 90-es évek trance zenéinek eufóriáját. Az embernek az a képtelen érzése támadhat, hogy egy olyan kizökkent jelen kelepcéjébe lett zárva, amelyben a közeli múlt és a nem is olyan távoli jövő kimérái járnak át egymásba, hogy létrehozzák a folyamatos utániság és megkésettség együttes időzavarát.

Fotó: Kun László

Nem túlzás azt állítani, hogy Fridvalszki Márk mostani kiállítása ezt a sajátos időparadoxont kívánja egy jól körülhatárolt kulturális korszak és földrajzi övezet médiaarcheológusaként körüljárni. Miként munkáiban általában, úgy ezúttal is arra mutat rá, miként őrlődik a kortárs kultúra az elmúlt – tehát sohasem megvalósult – jövőképek, és az ezzel párhuzamosan folyamatosan befelé szűkülő utópisztikus lehetőséghorizontok kettős szorításában. Mégsem a negédes nosztalgia múltba révedő reakciós pillantása ez, amely a jelenkor romjai között navigálva valamiféle letűnt korba kíván visszakísérni bennünket, noha azt sem állíthatom megnyugtatásukra, hogy Fridvalszki e romokból kivezető egyértelmű utakat rajzolna fel. A rá jellemző nosztalgo-futurisztikus esztétikát ugyanis leginkább olyan vágy-, vagy még inkább törekvésvektorok jellemzik, amelyekről azonban mintha lehagyták volna az irányjelzőket. Az ember érzi, hogy törekednek valami felé, csak éppen azt nem tudhatja, hogy pontosan merre is induljon utánuk. Mindez azonban nem a művek hiányosságáról, vagy éppen erényeiről, hanem a csak rájuk jellemző esztétikai egyediségükről árul el bármit is.

Fotó: Kun László

Ezúttal azonban mégiscsak mintha egy konkrét korszakélmény kulturális övezetei rajzolódnának ki egy kisléptékű installáció keretében. A térben és időben való körülhatároltság e projekt során ugyanis ezúttal egyfelől a kilencvenes évek eufórikus optimizmusa – annak is elsősorban a vasfüggöny leomlása után magához eszmélő kelet-európai változata irányába mutat. A diktatúrák korából ismert ellenkultúra-térképek művészeti és mediális átrendeződésének regionális léptékű jelenségei felé, amely a közösségformálás és csináld magad mozgalmak új alakzatait eredményezte a térségben. Az persze a világtörténelem ironikus fricskája, hogy azok a techno és trance energiák, amelyek az egykori vasfüggöny nyugati oldalán a későkapitalizmus valóságából kivezető kulturális szökésvonalakat hoztak létre a társadalmi perifériákon, azok a mi térségünkben éppen a rendszerváltás eufóriáival és a szabad piacgazdasággal vegyülve robbantak be. A mostani kiállítás értelmezésében e folyamatok egyebek mellett az elektronikus zenei színtér kialakulásával, vele együtt pedig az empátiaserkentés új kultúrtechnikáinak a megjelenéseivel függenek össze. Mindez pedig egyúttal az egyre szélesebb közönség számára hozzáférhetővé váló korai digitális technológiák, szoftverek, valamint a nyomtatáskultúra elterjedésével és eltömegesedésével is összhangban zajlott, amelyek így együttesen a kilencvenes évek szintetikus utópiáit, színektől és optimizmustól lüktető képi és hangzásvilágait hozták létre. A most látható installáció háttere bár látszólag vizuális folytonosságot mutat e korszakélmény meghatározó esztétikáival, már inkább a digitális technológiák materiális feltételeit megteremtő, végletekig kizsákmányolt természetet, s vele együtt az e világi eufóriák határait sejtetik.

Fotó: Kun László

Fridvalszki Márk: An Out of this World Event II.
Helyszín: LLPlatform – Lollipop Factory (1061 Budapest, Király utca 24.)
Megtekinthető: szeptember 4-ig