Semmi különös, Budapesten vagyunk, a Szépművészetiben, a Caravaggiótól Canalettóig kiállításon. Ártalmatlan helyzet. Festmények a falon, nagyizmú emberek, idomban gazdag asszonyok. Egy kedves pofa, kis pocakkal, derűsen. Giovan Battista Vailetti. És hirtelen eszembe jut róla Rudolf Nurejev. Nem mintha hasonlítanának egymásra. De Nurejev mennyire értékelte volna ezt az aranyszínű mellényt, sok hímzéssel.

   Ez maradt utána. Sok-sok elképesztő kelme, hímzett, arany, dús, hömpölygő. Ez lett valamiért a síremlékén is, Sainte-Genevieve-des-Bois-ban. Nurejev kérte, hogy ide temessék, „de ne Lifar mellé”. Évekkel később egy vaskos perzsaszőnyeget terítettek a fekete kőre. A szőnyeg varázslatosan színes, markáns aranyrojtokkal, de nem szőnyeg, természetesen, hanem bronz és üvegmozaik. Ezio Frigerio, a díszlettervező munkája. Valójában nem perzsa, hanem kilim, úti szőnyeg a nomád tatár sírjára, arany, türkiz és korall színekben. Elismerésre méltó szakmunka. A megfejtés ránk vár. Nem elég a föld, nem elég a kő, még egy szőnyeg is legyen rajta? Próbáljuk meg leplezni a valóságot, tegyük rá a szépséget? Úgyis lecsúszik róla, és csak a betűk maradnak. Táncos és koreográfus. 1938–1993. Annak az évnek is a legeleje, január 6. Nincs még 55 éves sem. Három hónappal korábban láthatta őt utoljára a közönség, A bajadér párizsi bemutatóján. Rettenetes állapotban volt, mondhatni, nyilvánosan haldoklott. A bajadért is úgy készítette el, hogy közben elveszítette már igazgatói állását, mindenki kerülgette, nagy tisztelettel és még több félelemmel, mi lesz ebből. Ha lesz egyáltalán valami. A bajadér (a szó nem valami kiskerti virágot jelöl, hanem indiai táncosnőt) Oroszországban alapmű, ezen nőnek föl a táncosok, erről álmodoznak, Nurejev is ezzel robbant be Párizsba, a Kirov vendégjátéka alkalmával, de Nyugaton senki nem ismerte, nem játszották. Fakírok, papagájok, hercegnők és papnők, a végtelenségig. A négy felvonást le kellett rövidíteni, átkomponálni a zenét, hihetetlen összegeket költeni a színpadképre, ahová még egy elefántot is be kellett valahogy szerkeszteni (ez is Frigerio munkája volt). A darabot eredetileg záró földrengésre már megtagadták a pénzt. Nurejev maga akarta vezényelni a darabot, miközben már állni is alig tudott. Egy szófán fekve koreografált, beszélni is halkan volt képes, az ujjaival mutogatta, ki hová menjen és mit csináljon. A bemutató napján az orvosával és a menedzserével érkezett. Kinyittatta a számára fönntartott páholyt, de olyan gyenge volt és annyira sovány, hogy a jegyszedő nem ismerte meg, kellemetlen hangon kérdezgette, hogy voltaképpen kik maguk és mit akarnak. Az orvos nem bírta tovább: asszonyom, ön Rudolf Nurejevvel beszél. 

   

 

A bajadér persze siker volt, nagy tapsos, lelkes siker, a koreográfusnak is föl kellett mennie a színpadra. Mikor megjelent, a nézőtér egy pillanat alatt elcsendesült. Csöndben is maradt úgy tíz-tizenöt másodpercre, amíg megértették, hogy mit látnak. Egy ijesztően beteg embert. Nurejev éppen csak eljutott a színpadig. Lötyögött rajta a frakkja, fél vállán egy gyönyörű kasmírkendővel, fején kötött sapkával, ülve vette át Jack Langtól az alkalomra megítélt kitüntetést. Szervusz, világ.

   Két évvel korábban még táncolt. Nem éppen bölcsen, mindenki tudta, hogy az ötvenharmadik életév aranykornak egy kicsit kései, de nem bírt ellenállni a kísértésnek. Újra otthon. Harminc évvel korábban, 1961-ben menekült Nyugatra, filmbe illő körülmények között. Párizsba hívták vendégszerepelni a Kirov Balett társulatát. Nurejev nem volt az utazók listáján, de a turné menedzsere ellátogatott Leningrádba, ahol döbbenten látta meg a színpadon a világ legjobb férfi táncosát. Ki ez? Ó, ő Rudolf Nurejev. És hogyhogy nincs rajta az utazók listáján? Sajnos nem tudunk érte felelősséget vállalni, rendkívül közösségellenes a magatartása, kiszámíthatatlan, dührohamai vannak, nehezíti mindenki életét. A turnémenedzser nemzetközi botránnyal fenyegetőzött, és a szovjet hatóságok végül engedtek, Nurejev is mehetett Párizsba. Aztán meggondolták magukat. Nurejev ugyanis Párizsban sztár lett, kapacitálták, hogy maradjon kint, vagyonos ember és világhíresség lesz belőle. A szovjetek még időben közbe akartak lépni, üzenet jött, hogy a táncos anyja beteg, a társulat ugyan megy tovább Londonba, Nurejev azonban térjen haza. Mindez már a repülőtéren történt. A táncosok egymás után Nurejevhez járultak, elbúcsúztak tőle, és fölszálltak a repülőre. Csak a rossz öltönybe bújtatott titkosrendőrök maradtak a táncos körül. Nurejev új barátai közben kétségbeesetten szervezkedtek, egy szakasz rendőrt küldettek a repülőtérre. Azután az egyik odament hozzá, és míg kezet rázott vele, odasúgta, hogy mi a teendő. Biztos? Biztos. Nurejev tehát odalépett a közelben ácsorgó egyenruhás rendőrhöz, és fennhangon azt mondta neki: a szabadságot választom. Itt akarok maradni. A rendőr a sípjába fújt, a kirendelt szakasz pedig körbevette Nurejevet, és a szovjet titkosrendőrök előtt elvezette.

   Új élet kezdődött. Az új élet pedig fantasztikus sikerrel folytatódott, egész Párizs látni akarta a szökevény zsenit. A következő előadáson meg egész Moszkva bosszút akart állni, szervezett közönség töltötte meg a színházat. Nurejev öltözőasztalára három levelet helyeztek. Az egyikben az apja közölte, hogy többé nem akarja látni. A másikban az anyja kérte, hogy térjen haza. A harmadikban a mestere, Alekszandr Puskin írta meg neki, hogy ha kint marad, az évek alatt kidolgozott, finomított technikája pillanatok alatt tönkre fog menni, és véget ér a karrierje. Mikor Nurejev színpadra lépett, a kiokított közönség fütyülni és pfujolni kezdett, bekiabálták, hogy elhagyta a hazáját, pénzt és mindenféle tárgyakat dobáltak a színpadra. Nurejev rendületlenül végigtáncolta az előadást.

 

 

   Két nap múlva a L’Humanité megírta, hogy Nurejevet kifütyülte Párizsban a közönség. A leningrádi kollégák megkönnyebbültek: él. Attól kezdve több szó nem eshetett róla.

   Nemcsak ott nem beszéltek róla, hanem nálunk sem. Hogy él egy Rudolf Nurejev nevű ember, arról én például Bécsben értesültem, egyáltalán nem művészi körülmények között. A Hotel Astoria kirakatában volt egy fénykép mindenféle gazdagon öltözött emberről, és köztük volt egy földönkívüli lény, bőrsapkában, hosszú sokgombos, fekete bőrkabátban. Földönkívüli, az világos, de az is, hogy mi a foglalkozása. Egy földönkívüli táncos. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy ő a világ legjobb táncosa. Sok-sok év múlva kerültem megint közel hozzá: az Operaházban kis szórólap hirdette, hogy Rudolf Nurejev fog vezényelni, ha jól emlékszem, orosz szerzőket. Megkérdeztem a pénztárban, hogy nincs-e itt valami tévedés, de nem tudtak semmit. A szórólapon viszont ugyanaz az ember volt látható, aki a bécsi hotelban elhelyezett fényképen, megvettem rá a jegyet. Az év feltehetően még mindig nem sokat mondott a közönségnek, gyenge félház volt azon az estén, amelynek szenzációnak kellett volna lennie. Ami a zenélést illeti, az egyébként nem volt szenzáció, de Nurejev volt, szép tartással, ritkuló hajjal, kissé merev gesztusokkal. A többi nem is számított.

   Beteg volt már, 1984-ben diagnosztizálták nála az AIDS-et. Talán betegebb volt, mint az anyja, akit meglátogatott 1991-ben, a nagy visszatéréskor. Ha valóban csak látogatni ment volna, akkor sem szólhattak volna rá egy rossz szót sem, de ő föllépett, meg akarta mutatni, mit tud. Azt nem tudta, menyire van késő. A próbákon készült felvételeken látszik, hogy kifullad, a forgásaiban már nincs lendület. A leningrádi balettozó ifjúság, amely a világ leghíresebb táncosát, a Kirovból szökött csillagot akarta látni, csalódott volt. Csak ennyi? Ezért osztják Nyugaton a hírt, pénzt, elismerést?

   Ennyi, akkor már tényleg ennyi volt. Az sem volt kevés. Ahogy az ottani mesternő mondta: ne a táncost nézzétek benne, hanem a színészt. Azt nem mondhatta, amit magam is éreztem, amikor Nurejev közreműködött a bécsi újévi koncert balettbetétjében: ne a táncost, ne is a színészt, hanem őt magát nézzétek. Még eldicsekedhettek valamikor azzal, hogy láttátok Rudolf Nurejevet.

   Valószínűleg ez a titka, ettől eleven az emléke. Nem játszott, hanem önmagát formálta műalkotássá. Attól fogva, hogy Ufában először látott balett előadást, és megértette, hogy neki ez a küldetése. Sokan vannak így, csak legtöbben kinövik. Nurejev azonban nem nőtte ki. Megharcolt érte a katonatiszt apjával, aki hallani sem akart róla, hogy a fia ilyen foglalkozást válasszon. Megharcolt a tanáraival, amikor nem azokat a gyakorlatokat végezte, amiket előírtak neki, mert gyengének érezte magát, tudta, hogy erősödnie kell, izmokat építeni magára. Harcolt, amikor megtagadta, hogy a Don Quijotéban bő buggyos reneszánsz nadrágot viseljen, hanem inkább harisnyában lépett föl, hogy lássák, őt lássák, ne a gatyáját. Majdnem tökéletes alkatú táncos volt. Szép, szimmetrikus csontozattal, erős végtagokkal, hosszú, masszív nyakkal. A lába lehetett volna egy gondolattal hosszabb a tökéletességhez, akkor elegánsabbak lettek volna a mozdulatai. Azt mondaná bárki, hogy ezen már tényleg nem lehet segíteni, de ő azért megpróbálta: lábujjhegyen táncolt. Önmagából formált műalkotást, csak az alapanyaga volt túlságosan érzékeny, betegségnek, öregségnek kitett bőr, izom, csont.

   A karcsú Nurejev épp az ellentéte volt a szabálytalan, izmos, rövid Nizsinszkijnek, a 20. század másik nagy táncos legendájának, a két N betű azonban találkozott. Majdnem film is lett belőle, Jean-Claude Carriere küldött egy forgatókönyvet Nurejev Nizsinszkije címmel, de Nurejev rövid megfontolás után nagyon határozott volt. „A fenekemet nem törölném ki vele. Túl közönséges.” Nurejev azonban színpadon föllépett Nizsinszkij szerepeiben. Többnyire másod-, néha harmadkézből vette át a koreográfiákat, de persze film akkor még nem készült, amikor az eredeti változatok mentek. Nagy volt az összevisszaság: Nizsinszkij nővére mást tanított be, mint Lifar, aztán megjött Pulszky Romola, és egy harmadik változatot mutatott. Amikor a jelmeztervezője lemásolta a Rózsa lelke eredeti jelmezeit, Nurejev tiltakozott: az a rózsaszín sapka úgy néz ki, mint valami bőrbetegség. A végeredmény csöndes bukás. Nurejev hiába tanulta meg Petruska befordított lábú mozgását, a kritika szerint olyan volt vele, mint akinek sürgősen meg kellene találni a mosdót. Mihail Barisnyikov mondta, aki már túl volt a maga Nizsinszkij-utánérzésein: ezek a szerepek senkinek nem állnak jól. Túl jók, jobbak, mint a táncosok.

   Szerette magát. Már fiatalon is megkérte az ismerőseit, hogy fotózzák, ahogy ül, áll, sétál, vízen nézi önmaga tükörképét. Öregen is készséggel vetkőzött meztelenre a kamerák előtt a tengerparton, és gázolt befelé a vízbe, egyedül, egyedül. A szobája falára meztelen férfiak képeit függesztette. Mind hasonlított rá valamiben. Voltaképpen nagyon különös, hogy épp az ő ruháiból, jelmezeiből és személyes tárgyaiból nyílt állandó kiállítás Moulins-ben, a CNCS-ben, a Nemzeti Díszlet és Jelmez Központban. Sapkák, utazótáska, osztrák útlevél, kendők, sálak. Csak a lényeg hiányzik. Mintha a Louvre-ban a festmények kereteit mutogatnák. Nem hiányzik valaki?