Népszínműbe illő falusi jelenet: gazdag parasztporta mögött a lugasban kisasztal, mellette a padon ünneplőbe öltözött menyecske, kezében toll, előtte szalag, gyümölcskosár, kalamáris és (levél helyett) egy-két lottószelvény. A fiatal leány merev viaszbabához illő, évődő mozdulattal tekint fel a pad támláján könyöklő, mosolygó parasztfiúra. Összenevetnek, s együtt választanak számokat. A fekete-fehér-lila életképet lóherékkel fűszerezett levélfüzér öleli körül, a kép alatt bölcs szentencia díszeleg: „Aki a babáját szereti, minden héten lottó-szelvényt vesz neki!” Döcögő rigmus a döcögő jelenethez. A vidéki közönséget megcélzó esetlen, szirupos zsáner az egyik fő szocreál plakátkészítő, Pál György ecsetjét dicséri. Keresetlen naturalizmusa, anekdotázgató modora a hazai plakáttörténelem elfeledett korszaka felé mutat: az ötvenes évekre.

Ekkor vált kötelezővé a szovjet minta: a fotószerű falragasz. Ez a plakátszerű festmények és a festményszerű plakátok kora. Festészeten ez esetben a sztálinista ortodox szocreál naiv realizmusát kell érteni. Szigorúan! A Bortnyik-féle műhelyben vagy a Kozma Lajos és Kaesz Gyula nevével fémjelzett atelier-ben tanult magyar plakátművészeknek váltaniuk kellett. (Ugyanis a hazánkat felszabadító testvéri Szovjetunió, késősztálinista memóriazavarral küszködve, már maga is rég elfeledte saját avantgárd grafikusait, akik a forradalom utáni zavaros években gond nélkül vegyítették az izmusok formanyelvét a lenini monumentális propaganda célkitűzéseivel.)

De mit keres egy kereskedelmi plakát az ötvenes évek áporodott levegőjében? Hiszen a tervgazdaságnak és a gőzerővel folyó iparosításnak köszönhetően a polcok rendszerint üresen ásítoztak. Nem, a plakátokat nem az imperialisták ügynökei csempészték be hazánkba. Hallgassuk csak Varga Istvánt, a népgazdaság felkent prófétáját, aki 1960-ban rögzítette (visszamenően is) a szocialista reklám szabályait: „Míg a kapitalista reklám végső célkitűzése vállalatgazdasági jellegű és általános nemzetgazdasági hatásai csak közvetve jelentkeznek, addig a szocialista reklám alapjában népgazdasági jelentőségű és vállalatgazdasági szerepe a népgazdasági célkitűzésekhez igazodik.” A kulcsszó: a végső célkitűzés. A Rákosi-kor szellemi örökségét hordozó elméletíró kimondja a lényeget: van reklám a kommunizmusban is, de a tervgazdaság érdekeit szolgálja.

Bár a hivatalos pártideológia nem lelkesedett a kereskedelmi reklámsallangokért, a plakátművészet az ötvenes években is virágzott — az adott viszonyoknak megfelelően. Konzervételt javasolt vagy konfekcióruhát, felszólított a közlekedési szabályok betartására és magyarázta a munkavédelem reguláit. Az árucikkreklám háttérbe szorult (ami egy hiánygazdaságban igazán érthető). De volt, ami sosem fogyott ki: az Országos Takarékpénztár és az Állami Biztosító kínálata. Az ötvenes évek amúgy is szerette, ha a lakosság „önkéntes pluszadókkal” (lásd békekölcsön-jegyzés) járult hozzá a szocializmus építéséhez. Az OTP által kibocsátott lottószelvények hasonló célt szolgáltak: plusz bevételi forrást biztosítottak az agyaglábain rogyadozó tervgazdaságnak. A lottó intézménye már ab ovo flörtölt a politikával. Az ötlet a 16. században a genovaiak fejéből pattant ki, ott a sorsolással megoldott tisztújítás eredményére fogadhatott a polgárság. Az őslottóval a nagytanács újraválasztása jövedelmező procedúrává vált.

Na de ugorjunk vissza a kommunizmus évtizedeihez! Az osztály- és államsorsjátékot a fordulat évei után a totó-lottó váltotta fel. 1957-ben az ötöslottó felsorakozott a már tíz éve vígan prosperáló totó mellé. Mindkettőt az Országos Takarékpénztár tartotta kézben. (A hagyományos totó-lottó 1991-ben került át a szintén állami tulajdonú Szerencsejáték Rt-hez.) A korszak egyik legnagyobb plakáttehetségének, Káldor Lászlónak a keze alól került ki egy hiánygazdasággal élcelődő lottós jelenet: a kucsmás parasztbácsi lehajol az éppen leeresztett bolti vasredőnyhöz, „Legalább egy lottó-szelvényt!” — könyörög. Káldor szinte szó szerint idézi saját korábbi falragaszát, a népszerű Dréher sörreklámot. Stílusa is ugyanaz: csattanós jelenet, leegyszerűsített formák, karikatúra-modor.

A plakátművészek nem hiába hadakoztak az ötvenes évek hivatalos esztétikai doktrínáival. Bár kényszerűségből elfogadták a kötelező, fotografikus, szovjet plakátkultúrát, mindvégig berzenkedtek ellene. A politikai enyhülés után (lényegében már 1956-tól) vissza is tértek a háború előtt kiérlelt modern plakátnyelvhez. A nagymester Konecsni György volt (lásd Artmagazin, 2005/5), aki leegyszerűsített figuráiban sikeresen boronálta össze a novecento klasszikáját a Bauhaus kockarendjével. A totó-lottó plakátok is ehhez az újjászülető régi-modern stílushoz igazodtak, de sokat merítettek a karikatúrák friss és kifejező jelnyelvéből (ami sosem volt idegen a plakáttól). Az eredmény egyszerre modern és fogyasztható — beilleszthető a szocmodern kádári stíluskorszakába. A fél évszázada elvirágzott klasszikus avantgárd ekkor vált bevett és elismert iskolává! Ennek a kvázimodern (szociológusok szerint ez a felemás modernizmus) életstílusnak és formakultúrának lenyomatai a hatvanas évek lottóplakátjai is.

A totó-lottó részlegnél aktív és profi reklámcsapat ügyködött. Ekkor született meg Lottó Ottó, a szerencsejáték kabalafigurája. (Úgy tűnik, a kor kikövetelte az állami nagyvállalatok kedélyes antropomorfizálását — lásd Röltex Rózsi, Skála Kópé és társaik.) A lottófigura játékos-rajzos terve Macskássy Jánosnak köszönhető, aki Fejes Gyula és Tamássi Zoltán mellett a szerencsejáték-osztály fő plakátrajzolója volt. A lottófigura legördül a forintokból gyúrt pénzlavinán (Nyereménylavina) vagy kiskondásként, számkockás sárga ingben, süvegére tűzött lóherével nyargal a szerencsemalacon (Indul a lottó számsorsjáték). A létező szocializmusban csak a lottónyertesek gazdagodhattak meg villámgyorsan — így követelte a gulyáskommunizmus egalitárius rendje. Tudta ezt a rakott szoknyás parasztasszony, aki utánakiált városba hajtó urának (Pista! A lottót ne feledd!) vagy Káldor plakátján a boldogon összeölelkező szerelmespár is (Nyertünk a lottón!). A lottóplakátok a korszakban lényegében ezt a két motívumot variálták virtuózan, az emlékeztető szlogent és a játékos figurát.
Persze nem lehet elfeledkezni a totóról sem! Különösen akkor, amikor a pályán az aranycsapat rúgta a labdát vagy később, amikor a foci az össznemzeti mitológia részévé vált. Egy fotómontázzsal megoldott totóplakáton, a negyvenes évek végén, a két Latabár népszerűsíti a játékot (Fogadjunk! Fogadjunk minden héten a totón!). Már itt a totólabda világít az égen, ragyogó napkorongként — szemét és szemöldökét a totójátékos vizuális anagrammája adja. Ez a barátságos labdaarc a totó elválaszthatatlan kísérőjéül szegődik. Feltűnik Macskássy és Fejes (valószínűleg egyikük a labda inventora) ötvenes évek végén rajzolt közös plakátján is, a boldogan mosolygó szocreál pár fölött szálldosó léggömbökben (Nyertünk!), vagy a tippszelvényeket lobogtató vidám parasztfiú hóna alatt (A hét kedvence!) és az összes 1-2-X-et vagy focipályát variáló plakáttípuson (például Minden héten nyerhet! Vegyen tippszelvényt).

A hatvanas évek végétől, miután az új gazdasági mechanizmus fellazította a szocialista ipar kereteit, már a kiskanállal adagolt erotika is megjelent a falragaszokon. A totólabda egy feszes idomú, kisnadrágos szőke nő kezében tűnik fel, aki immár fotó formájában domborít az absztrakt „hard-edge” háttér előtt (Hajrá totó!). (Ilyen frivol hang utoljára a koalíciós időkben volt megengedett.) Egy dús szemöldökű fekete szépség pedig (szintén fotó) lottósorsjegyet tart a kezében, a szelvényen ott virít a még sokáig vissza-visszatérő kérdés: Megvette már az e hetit? A plakát jelentőségét ekkor már rég meghaladta a tévéreklám, ahogy az 1970-es évek píár-szakemberei is megállapították: a plakát egy letűnt kor reklámeszköze. A totó-lottó mindenütt reklámozott, neonfeliratokon, kirakatberendezéseken, áruháznevekben, fogyasztási cikkeken és szponzori felületeken, s az ötvenes évek végén kiötlött plakátmotívumok még hosszú ideig meghatározták a szerencsejátékok arculatát.

* A cikk megírásában a szerzőnek sok segítséget nyújtott az MNG Grafikai Osztályának főmuzeológusa, Dr. Bakos Katalin.