Malaca van? Tetkós malaca van? Tetoválása van? Vagy esetleg megirigyelt már ilyet? Elrontotta-e valaha annyira a gyomrát, hogy kénytelen volt átgondolni, mit nem kellett volna megennie? Töltött már eposzi hosszúságú időt a mellékhelyiségben azon morfondírozva, mit tehetne az emésztés meggyorsításáért? Ismeri az emésztőrendszere anatómiáját? Elgondolkodott már valaha azon, hogy a gyönyörű csomagolású áruban esetleg mérgező anyag van? Na és mire való a művészet? Élő vagy kitömött? Előadás vagy végtermék? Szeretne benézni a színfalak mögé? 

Nyugtalanítóan izgalmas kérdéseket tesz fel Wim Delvoy belga művész azokban a munkákban, amelyek február közepétől láthatók az Ernst Múzeumban. Delvoy több olyan műve szerepel, amelyek az elmúlt években Nyugat-Európában és az Egyesült Államok múzeumaiban komoly érdeklődést váltottak ki. Nem csoda, hiszen munkái nemcsak látványosak, de a mindennapi társasági viselkedés szabályait, a fogyasztói kultúra alapjait és az egyén saját magához való viszonyát is megkérdőjelezik.

A Gentben élő művész egy felkapott belga tetováló szakembert kért meg, hogy a rendelkezésére bocsátott sertéseit tetoválja ki, amik kaptak is mesterművű Harley Davidson-jelet a hátukra. Van, amikor élő és van, amikor kitömött és tetovált sertéseket (Arielle, 2002) mutat be a kiállítótérben.

Miért is olyan különös a míves tetoválás a sertés hátán? Miért jobb vagy rosszabb egy motoron ülő széles férfiháton? Egy női alhason? Mire is való a testdíszítés? Mit akar valaki üzenni egy tetkóval a külvilágnak? És mit üzenhet egy művész egy disznó tetoválásával? Miért nem magát tetoválja, ugye? Hát kérem, az sima ügy lenne. Szóval Delvoy nem állt meg ennél a nem csupán sertésekre tartozó ügynél. Saját testünkhöz fűződő viszonyunk elemzésében mélyebbre ásott – fizikailag is.

2000 óta dolgozik a Cloaca című alkotásán, amelynek mostanáig közel több mint egy tucat változatát készítette el különböző múzeumokban. A Cloaca nem más, mint az emberi emésztőrendszer imitációja, egy hatalmas kémiai laborra hasonlító gépezet, amely nagyjából ugyanazt csinálja, mint a mi emésztőrendszerünk: naponta eteti egy szakács irigylésre méltó ételekkel, ezután a „gyomorba” kerül és az összes emberi emésztésben ismert biokémiai fázison végighalad az étel, mígnem a végén „meglepő” módon egy „igazi” széklet lesz belőle. A mű naponta létrehozott végtermékét „természetesen” eladásra kínálják, csomagolt és a művész aláírásával ellátott Cloacát vásárolhatnak a kortárs művészet elkötelezett gyűjtői.

Ezzel elkerülhetetlenné téve a kérdést mind a látogató, mind a gyűjtő számára: Miért gondolja a művész, hogy a „befogadó” székletet akar látni egy múzeumban vagy éppen pár százezer forintért az aláírásával ellátott székletet szeretné valaki a kortárs művészeti gyűjteményében tudni? Mi ebben a művészet? Mi a művészet lényege ma egyáltalán? Attól művészet, hogy a kiállítóhelyen van? Attól, hogy a szakértők szerint ő egy művész? Vagy mi a szent sz..r? Na ez az, a posztmodern művészet immár közel fél évszázada felvetett problémájára keresi a választ Delvoy is mind formai, mind tematikus értelemben.

Manzoni 1961-ben állított ki konzervbe csomagolt székletet, azóta a Budapesten is bemutatott Serrano Piss Christja vagy éppen Chris Ofili a 2003-as Velencei Biennálén bemutatott elefántürüléket tartalmazó The Holy Virgin Mary című művétől egészen Paul McCarthy Santa with Butt Plug (2002) című alkotásáig sokan próbálták a művészet iránt érdeklődők figyelmét e tabugyanús anyagra irányítani. Formai szempontból pedig a 60-as évek amerikai konceptuális művészeinek méretarányos terveire, rajzok alapján felépített kicsinyitett gépmodelljeire megy vissza a Cloaca technokratákat is térdre kényszerítő gépi pedantériája. Gondoljunk csak Dennis Oppenheim scale model rajzaira a 60-as, 70-es évekből, amelyek kísértetiesen hasonlítanak Delvoy tervrajzaihoz.

Csak éppen míg Oppenheim a Battery Park nagy public artos tűzijátékához tervezett gépet, addig Delvoy (a nyugati kultúrában) cseppet sem publikus eseményt tett publikussá a gépeivel: a kiállítótér egy emésztőgép illemhelyévé válik. A belga művész groteszk humora és éles kritikája azonban tovább vitte ezt a kérdést a korábbi tematikus és formai párhuzamoknál, emésztőgépe nem is a széklet-tabukat döntögeti, sokkal inkább arra kérdez rá, tisztában vagyunk-e testünk összetettségével? Képesek vagyunk-e eltávolítani magunkat a saját testi működésünktől annyira, hogy érzelemmentesen nézzük végig a Cloacát? Meddig azonosítjuk énünket a szervrendszerünkkel? Hol választható el gép és személyiség? Van-e karaktere egy emésztőrendszernek?

Jelentős kérdések egy olyan világban, ahol egyre több szerv válik pótolhatóvá, ahol az implantátumok mindennapossá kezdenek válni, ahol a szerveinket gépekkel mosatjuk át a „toxinoktól való megtisztulás” megkönnyebbülési rítusaként. Ahol a saját testi működésünkkel való közvetlen belső kapcsolatunkat egyre szívesebben helyezzük át az orvosok által működtetett egészségügyi gépek felügyeletére. Ilyen módon az illemhelyről való beszélgetés illetlenségi illetékeséből Delvoy a test filozófiai értelmezőjévé avanzsál. A privát és publikus test elgondolkodtató megkülönböztetésével a gép-mű már nem a művész narcisztikus öndokumentációja, hanem közös „programozottságunk” mérnöke.

Végül vessenek egy pillantást a Cloaca sales és marketingstratégiájára is: A Walt Disneyt idéző Wim Delvoy szignó, a jókedvű tengerészeket eszünkbe juttató, altest nélküli férfi, aki hívogatóan mutatja be az újdonságként beharangozott, szépen csomagolt „Terméket”, a Székletet, na és a sokatmondó párhuzam a Cloaca és a Coca-Cola betűtípusa között. Delvoy sikerrel pellengérezi ki a mai marketing alapfogásait, de nemcsak a „sales”-esek a tárgyai, hanem mindannyian, akik valaha vásároltak már Coca-Colát vagy bármit csak a brand miatt. A lelkes kiállításlátogatónak már csak egy kérdése marad: ki az akinek a sz..rt is el lehet adni?