Michelangelo – on the wild side

Jósvai Péter

A Mapplethorpe kiállítás a Ludwig Múzeumban hamarosan zár. Az Artmagazin jó szívvel ajánl olvasóinak egy utolsó látogatói hullámot.
Jósvai Péter írása a kiállításról.

A művészekre, különösen egy múzeumi séta alkalmával, hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint akik valami különleges tehetséggel bírnak, jól tudnak zongorázni, hegedülni, festeni, fotózni, bármit, és íme, most itt vannak a műveik. Valójában ilyenkor egy akvárium üvegfalán keresztül szemléljük mind a műveket, mind a művészeket, s mindazt, amiről a művészet szól – a forradalmat, a forradalmiságot.

A művészek az avantgárd kezdeteitől feszegetik a kérdést, hogy egyáltalán mi is egy műalkotás, illetve, hogy mi (minden) lehet műalkotás. Mapplethorpe Warhol-tól indult, Warhol-tól és Duchamp-tól egyszerre, őket csodálta fiatalkorában – plusz 20 évesen ő volt „a srác, aki imádta Michelangelo-t” (Patti Smith).




Robert Mapplethorpe: Önarckép / Self Portrait, 1975 © Robert Mapplethorpe Foundation.
 

Robert Mapplethorpe egyszerre tűnhet úgy, mint fotográfus óriás, és mint szerencsés fiatal srác, aki profin használta ki a lehetőségeket – ez utóbbi kép azonban borzasztóan hamis. Mapplethorpe zseniális művész, aki saját magnetikus (művészi/személyes) erőterével görbítette a teret, amelyben előrehaladt, miközben haladt előre benne. Egyáltalán nem volt könnyű élete, és nem volt könnyű dolga sem, nyugodtan lehetett volna egy a sok fiatal tehetség közül, akiknek végül nem jött össze. Először is rengeteget küzdött a pénzért, azért, hogy fenntartsa magát. Amit Lou Reed lefest a Take a Walk In The Wild Side című számában, az sok tekintetben fedi Mapplethorpe hétköznapjait is, leszámítva, hogy ő mindenféle munkákat elvállalt (amikor volt rá lehetősége),  a költöztetéstől a rosszul fizető alkalmi munkákig, más időkben pedig szerelme, Patti Smith dolgozott mindkettőjükért egy könyvesboltban, amíg Robert egész nap otthon dolgozott – a művészetén, a művein. Ez volt számukra a legfontosabb, a művészetük előhívása.

Amikor annak idején költő barátjuk, Gerard Malanga lefotózta őket 23rd Street-i közös műtermük és lakóhelyük tűzlépcsőjén. Mapplethorpe ekkor már művész volt, aki tudta, mit akar látni. Az állandó jellegű LSD tripjei alatt látott képeket próbálta aztán óriási vehemenciával megvalósítani. Állandóan dolgozott, ezeknek a vízióknak élt, azt kívánta, bárcsak az agyából közvetlenül kivetíthetné a képeket, nullára rövidítve az elkészítési időt.



Robert Mapplethorpe: Cím nélkül / Untitled, c. 1973 © Robert Mapplethorpe Foundation.
 

Mapplethorpe meglehetősen biztos volt magában, az érvényesülést nem úgy képzelte, hogy szépen, fokozatosan, szezonról-szezonra egyre beljebb és feljebb kerül. Agresszív (forradalmi) módon a perifériáról akart a legmagasabb művészet és a legmagasabb társadalmi rétegek dimenziójába jutni. Számára Warhol nemcsak csodált művész, de egyenrangú fél is volt, érezte, tudta, hogy ő ugyanazt tudja, amit Warhol – csak ki kell bontakoznia.

Warhol félisten volt, már 1962-től, a Factory-ben. Mapplethorpe hozzá képest későn érkezett, amikor ő és Patti Smith elkezdtek a Max's-ba járni, Warhol, aki miatt az egész hely izgalmas volt,  már nem is igen járt oda. Mapplethorpe be akart kerülni oda ahol Warhol volt – gyakorlatilag az utcáról. A magas művészetbe, és a társdalom magas rétegeibe. Kívülről, és direkt módon, nem fokozatosan, mint egy akadémiát végzett művész. Patti Smith kérdezte is tőle: „Le akarod vágni az utat?” – ez akkor volt, amikor az okkultizmust kutatta, és fejébe vette, hogy fausti módon szövetséget köt az ördöggel. Pszichésen elkötelezte magát „a sötét oldal” felé, mondott olyat is, hogy ő Faust, aki azért adta el a lelkét az ördögnek, hogy elsöpörhesse a művészvilágot és az üresfejű embereket (a Pratt Institute-ra utalt, ahova művész-iskolába járt). 1969-ben, amikor megmutatta Patti Smith-nek a Sympathy For The Devil című Stones számot, hozzátette: ez én vagyok. Vonzódása a sötét oldalhoz, és a fausti modell végig megmaradt. Ahogyan a művészete egyre jobban és jobban manifesztálódott, ahogyan pályája egyre jobban előrehaladt 1968-1975 között, úgy jött elő nála a homoszexualitás, az S&M kultúrában való aktív részvétel, és az is, hogy ő egyfajta sötét lovag. Ezzel párhuzamosan erősödött meg az egyénisége, vált egyre határozottabbá, vált egyre pontosabbá és magasabb színvonalúbbá az öltözködése, és a társasági viselkedése is. Egy színtiszta érési folyamat. Nem ugrás, nem pálfordulás, hanem folyamatos utazás, a gyerekkor keresztény és konzervatív világából – a wild side-ra.



Robert Mapplethorpe: Patti Smith, 1978 © Robert Mapplethorpe Foundation.
 

Mapplethorpe pályáját manapság leegyszerűsítve szemlélik, képregénykockánként. Azt mondják, 1970-ben Patti Smith-szel beköltöztek a Chelsea-be, 1970-ben kapott egy polaroid kamerát, s onnantól azzal fotózott, majd 1975-től a Hasselbladdal, amit Sam Wagstafftől kapott, szerelmétől, patrónusától. A valóság azonban az, hogy Sammel 1972-ben ismerkedett meg, ekkor kapott tőle egy Hasselbladot, amit viszont elloptak, amikor betörtek hozzájuk a 23rd Street-i Patti Smith-szel közös műtermükbe. Ekkor vett neki Sam Waggstaff egy impozáns műteremlakást a Bond Street-en, Mapplethorpe pedig vett egy 4x5-os Graphic kamerát.(Aminek ugyanúgy Polaroid hátlapja volt, mint a Hasselbladnak, sőt, a Polaroid ekkor már olyan filmet gyártott, hogy előjött a kép pozitív formában, de megmaradt egy nagy/közép formátumú negatív is). 1973-ban már csodálatos 4x5-ös formátumú képet készít Patti Smith-ről, Witt című könyve borítójához – a ez már nem a Polaroid kamera. Később ismét vesz egy Hasselbladot. A lényeg csak az, hogy a sztori nem ilyen egyszerű, és legfőképp, hogy nem ugrásokról van szó, hanem folyamatos kibontakozásról. Mellesleg a Chelsea-be nem 1970-ben költöztek be, hanem 1969-ben, és 1970-ben már ki is költöznek (bár nem mennek messzire, de a hotelszobát és az új műtermet a 23rd Street-en, ami nem volt túl komfortos, nem tudták volna egyszerre fenntartani).

Mapplethorpe folyamatosan dolgozott, és jó képeket készített, akkor is, amikor még nem fotózott. Rituálisan vásároltak magazinokat 5 dollárokért akkor, amikor 50-60 centért kaptak egy adag ételt, egy jó szendvicset. Robert kivágta a képeket, és mindenféle módon készített belőlük képeket: installációkat, kollázsokat, oltárszerű kompozíciókat. Képeket fogyasztott, s képeket hozott létre. Robert folyton azt mondta Patti-nek, hogy miért nem énekelsz? Patti pedig (más alkalmakkor) rendszeresen megkérdezte, miért nem készíted el a fotókat te magad? 

Első kiállítása 1970 végén kifejezetten nagy siker volt, a Chelsea 510-es lakosztályában (nem ők laktak ott). Ekkor fotókat még egyáltalán nem készített, de már ugyanaz a Mapplethorpe volt. A meghívókat szoft-pornó kártyák hátára nyomtatta, amiket műbőr tokokban helyezett el. Jerome Ragni, a Hair társalkotója a helyszínen megvásárolt egy kollázst, és mások is jelezték, hogy vásárolnának. A hotel tulajdonosa filmre vette az eseményt, és meg volt hatva (olvassuk Patti Smith könyvében – Just Kids). A fotózással való megismerkedése egyszerű technikai előrelépés volt, korábban rendszeresen használták a fotófülkéket Patti-vel, most egy polaroidot használt, amit először Sandy Daley adott kölcsön neki. Ahhoz, hogy kamerát vegyen a kezébe, a végső lökést az adta, hogy egyik alkalommal nem egy 5, hanem egy 15 dolláros magazint akart megnézni (kibontani és belelapozni), mielőtt megvette volna, hogy lássa, tényleg megéri-e a rengeteg pénzt, de rajtakapta a tulaj, ezért menekülnie kellett. 
 


Robert Mapplethorpe: Ajitto, 1981 © Robert Mapplethorpe Foundation. 
 

Első modellje Patti Smith volt, akit sikerült abban a pillanatban lekapnia, amikor ellenszegülve az instrukcióknak, azt kiabálta, hogy „utálom a művészetet!” – Mapplethorpe már e legelső fotózásakor azt mondta, „ez nem nem egy albumborító lesz, hanem művészet”. Egy kommersz turistakamerát tartott a kezében, életében először, és azt mondta első modelljének, hogy amit most csinálnak, az művészet – s ennek jegyében megkérte Patti-t, hogy szabaduljon meg a sok-sok kelléktől, amikkel telezsúfolta a képet. Határozott művész volt.

A polaroid kifejezetten drága volt, 3 dollár / 10 darab kép 1971-ben. Robertet azonban David barátja (második fix, első nyilvánosan vállalt élettársa, aki a Chelsea kiállítást is szervezte és celebrálta neki) bemutatta John Mckendry-nek, aki a New York-i Metropolitan Múzeumban volt kurátor. McKendry felszabadította Robertet. Túl azon, hogy most már saját Polaroid kamerája lett, McKendry elintézett neki egy ösztöndíj-szerűséget a Polaroidnál – mostantól ingyen kapta a filmet, korlátlan mennyiségben. Ez azonban még nem minden. Elvitte őt a MET-be, és olyan fotókat mutatott meg neki, amiket közönség még nem is láthatott. Robert a saját kezével fejthette le a védőréteget a képekről, a gyönyörű képekről, olyan korai fotóművészek képeiről, mint Steiglitz, Talbot, Paul Strand, Thomas Eikings. „Ez tényleg tisztán csak fény” - mondta Mapplethorpe teljesen elbűvölve (írja Patti Smith).

Mapplethorpe egyébként roppant tudatosan, igazi stratégaként állt a fotográfiához, McKendrick-et is kapacitálta, hogy mint kurátor azon dolgozzon, hogy a fotográfiát jobban elfogadják.



Robert Mapplethorpe: Lisa Lyon, 1982 © Robert Mapplethorpe Foundation.
 

1972-ben megismerkedik Sam Wagstaffel, akire átragasztja a régi fotók gyűjtésének  szenvedélyét, s ugyancsak arra kapacitálja, hogy a fotográfia elfogadottságáért tegyen (Wagstaff később komoly fotó-gyűjteményeket vásárol meg). Wagstaff dúsgazdag, Mapplethorpe kiteljesedhet. 1973 január 6-án megcsinálja a kiállítást a polaroidokból, innentől hivatalosan is fotós.

Első modellje Patti Smith volt, a második pedig ő maga. Fotóin megjelent a szexualitás, a férfiak, a péniszek, és az S&M világa is, amelyben Mapplethorpe otthonos volt. Ez azonban egyáltalán nem valamiféle aktivizmus volt, nem valaminek a propagálása. Képeivel nem megbotránkoztatni akart, hanem olyan szépséget akart megragadni, amit addig még senki. Mapplethorpe a szépséget hajszolta, s arról készített képeket, ami őt a legesleginkább izgatta, vonzotta: az emberi testről. Az emberi test és a fények találkozása. A testek, az izmok, a domborulatok, melyeket a fény bársonyosan súrol, s mindezekhez a mindennél intenzívebb mélyfekete társul, mint háttér vagy bőrszín, vagy mindkettő.

A virágokat eredetileg azért használta, hogy kikísérletezhesse rajtuk a legjobb világítást. Virágcsendéletei ugyanúgy erotikusak, mint bármelyik testeket ábrázoló fotója, és viszont – és pontosan itt jön létre a Mapplethorpe-varázslat, a jelentéstulajdonítási akkumuláció. Amikor az egyik képét nézed, a fejedben ott van a többi képe is, és az is, aki a képeket készítette, a fiatal és sikeres, meleg művész-srác, meg az ő életstílusa, s mindezek egyszerre hatnak. Mindegyik képében megjelent a többi képe, sőt, mindegyik képében ott volt New York sötét oldala. Pontosan olyan jelentéstulajdonítási jelenséget hozott létre végül, mint amit Warhol a saját műveivel: azért (is) izgalmas képek, mert Warhol festette őket –  az a Warhol, akit a festményei definiálnak.



Robert Mapplethorpe: Ken Moody & Robert Sherman, 1984 © Robert Mapplethorpe Foundation.
 

Mapplethorpe nem a befogadók toleranciájának határait próbálta kitágítani, provokálni, hanem olyan képeket készített, amik izgatták őt. Predátor típus volt, (elég megnézni, ahogy betölt egy tekercs filmet a Hasselbladba a Still Moving című kísérleti filmben), az életben és a művészetben is. A szépséget hajszolta. Az, hogy a műveit egyesek pornográfnak tekintik, mások pedig felszabadítónak, másodlagos körülmény – attól még nem lenne a fény szobrásza, New York Michelangelo-ja, hogy péniszek láthatóak a képein. Képei energiájukat a szépségnek köszönhetik. Az extremitásig fokozott szépségnek, a gyönyörű fényeknek, formáknak, alakoknak, a briliáns, tökéletes beállításoknak. Annak a szépség-ünnepségnek, gyönyörnek, amit képei becsapódáskor kiváltanak elménkben.

Mapplethorpe képei akkor is gyönyörűek voltak, és ma is azok, ráadásul időközben még az S&M képi világ, a fekete és fehér testek, egyneműek keveredésének motívuma is révbe ért, egyebek közt a világ egyik legbefolyásosabb kortárs művésze, Madonna videói révén, kezdve az Erotica-val, folytatva a Justify My Love-val, majd a Human Nature, és ne feledkezzünk meg az egy az egyben betiltott American Dream eredeti klipjéről sem – website-ján a legújabb fotóján pedig S&M ruhában van, kiláncolva. Mapplethorpe képei nemcsak nem fakultak meg, de még intenzívebbé vált az izzásuk, s az idő ugyanúgy nem képes kifogni rajtuk, mint Michelangelo fehér márvány szobrain – pedig ezek tényleg csak tisztán fényből vannak. 


Robert Mapplethorpe kiállítása még szeptember 30-ig megnézhető a Ludwig Múzeumban!