A címbeli tömör és találó megállapítást a népszerű világutazó, Rick Stevens Róma útikönyvében találtam, és mondanom sem kell, eszemben sincs most az amerikai szerzők vagy olvasók földhözragadtságán élcelődni. Stevens sem akart ezzel mindent megmagyarázni, csak azt gondolta, jobb, ha képben vannak a Rómába látogató honfitársak, mint ha értetlenkedve nézik azt a sok meztelen pasast a templomban. Az Albertinában egy kicsit körülményesebben mondják el ugyanezt, de néha tényleg ugyanezt mondják. Részben technikai okokból, mint minden pepecselős kiállításon, itt is megtörténik: a vendégek a kiállítás elején még frissek, és belemennek a pepecselésbe, így aztán az első firenzei időszak rajzai csak nagy türelem árán tekinthetők meg. Ott vannak a Masaccio-másolatok, de az ember nem szívesen lökdösődik, miért pont ezért harcoljunk, van még annyi szoba előttünk, legfeljebb visszatérünk.

Így azonban rögtön belekerülünk a cascinai csatába, annak is a legtöbbet másolt részébe, a fürdőző katonák jelenetébe. Elképesztő hátak, szinte megnyúzott emberek, a firenzei ízlésnek megfelelően inkább karcsú, mint robusztus figurák. Bizonyos értelemben már ez is a teljes Michelangelo, a testek csavarodása, kimeríthetetlennek tűnő változatosságban, a valószínűn túl, a hihetőn innen. Annak a boldogtalan szobának a maradványai, amely majdnem a reneszánsz festészeti világ közepe lett, hiszen a két legnagyobb (hogy az útikönyvek stílusában maradjunk) készített volna freskót bele.

A bizonyos értelem mégis fontos. Nem tudom, mi történt négy év alatt, a cascinai csata és a Sixtus-mennyezet között, talán semmi nagy, megrázó, csak eltelt a négy év, ami alatt minden megváltozott. Ha a katonák vázlatait a legközelebbi rokonokhoz, a mennyezet meztelen ifjúihoz hasonlítjuk, világos a különbség. Árnyalatnyi, csak éppen megfogalmazni képtelenség. A hús megdicsőülése. A test megszentelése. Mintha valami lerobbant szextanyáról, mocskos lepedőről átvánszorognánk az igazi szerelmünkhöz. Végül ugyanaz történik mindkét alkalommal, tudom.

Két hát egymás közelében. Az egyik a dárdás katona a csatából, a másik a híres New York-i vázlat a líbiai szibillához. Mesterművek, gyönyörű rajzok, elképesztő plaszticitás, mindent el lehet róluk mondani. A különbséget is, talán. Az egyiknél úgy érzem magam, mint egy masszőr, aki a megoldandó feladatot vizsgálja. A másikat nem merném megérinteni. Nyilván számít a kréta, a vöröses szín, nyilván fontos, hogy a szibilla mintha csak látszólag lenne vázlat a könnyedén mellévetett lábujjakkal, lábfejjel, a megismételt torzóval és profillal, a valóságban befejezett műalkotás, minden a helyén van benne, még azok a vonalak is a jobb váll fölött, amelyeket azonosítani sem tudok, nem tudom, milyen testrészhez tartoznának.

Ugyanúgy ismétlődik meg a profil a másik, a második leghíresebb Michelangelo-rajzon, a Lédához készített profilon, csak itt egyébként üres a rajzlap, jobban feltűnik, hogy az ismétlődés nem a rajz egyszerűbb, vonalasabb, kidolgozatlanabb változata, hanem variáció. A szibilla orra is megváltozik, hogy egy kicsit nőiesebb legyen a profil, itt pedig két feltűnő változás figyelhető meg: az orrot egyenesebbé és érdektelenebbé tette a rajzoló, ami nála a szép női profilok jellemzője, és a szemhéjra hosszú szempillákat rajzolt, nőiesítette az arcot. Mert az arc, természetesen férfi. Ha hinni lehet a tudósoknak, akkor Antonio Mini profilja, azé a tanítványé, akire egyébként az elkészült Léda festmény rá lett bízva, hogy próbálja meg Franciaországban értékesíteni. Sokkal többet nem lehet tudni, Mini nem jutott el I. Ferenc elé, a kép Franciaországban maradt, később elégett, nem hallottam arról, hogy bárki is hüledezett volna azon, hogy pont Léda eredetije akarja értékesíteni a festményt.

Arról viszont lehetett hallani, hogy hüledeztek a képen, nem csoda, az egyik legnyíltabban erotikus Michelangelo-festményről van szó. Hogy a másik legerotikusabbat is megemlítsük: A bűnbeesés a Sixtus-kápolnában. A hüledezés miatt kellett a képet Franciaországba küldeni, pedig az eredeti megrendelő Ferrara hercege volt, de az átvétel nem ment zökkenőmentesen. Nem is csoda, mert Michelangelo nem szemérmeskedett, a párzás pillanatát festette meg, bár a nemi szerveket éppen eltakarja a hattyú farktolla. Mondhatni: annál rosszabb, a farktollak mohó kézként simogatják az izmos Léda izmos fenekét. A másolatok mellett pedig ott a rajz, Léda eredetije, Antonio di Bernardo Mini, és az, ami belőle reánk tartozik, a megbiccentett fej, a pár szálnyi szakáll az állán, orra nemes vonala, és a fül, főleg a fül, az árulkodó, az a végtelen gyöngédség, amellyel Michelangelo megismételte a természetet. Fennmaradt valahol egy sornyi kézírás Michelangelótól: „rajzolj, Antonio, rajzolj, Antonio, és ne vesztegesd az idődet”. Nekem ez pont olyan szép, mint amikor Vörösmarty azt írja: „Hová merült el szép szemed világa”.

Maradt ennél kevésbé emelkedett írás is utána, egy rajzon, amely Herkules három munkáját ábrázolja. A nemeai oroszlánnál Michelangelo két hagyományt egyesít, mert Herkules nem a bunkósbotjával üti agyon, hanem úgy feszíti szét az oroszlán száját, ahogyan azt Sámsonról írták. Anteuszt megemeli, a hydrát fojtogatja és csépeli, ahogy illik. Nyilván valami helyi okostojás szóvá tette, hogy Héraklészen már rajta van az oroszlánbőr, amikor a nemeai oroszlánt gyilkolja, ezért írta oda Michelangelo a rajz felső sarkába: ez a második oroszlán, amelyet Héraklész megölt. Merthogy valóban: a nemeai előtt megölte a kütheróniai oroszlánt is, miért ne viselhette volna pont annak a bőrét, duguljatok már el.

Hanem az oroszlánoknál mégis érdekesebbek a madarak, az a két madaras rajz, amelyet Tommaso de’ Cavalierinek küldött. Titius, aki Apolló anyjának megsértése miatt járt úgy, mint Prométheusz, az alvilágban egy keselyű tépte ki a máját, és Ganümédész, akit élve vittek föl az Olümposzra, hogy töltögessen az isteneknek. Furcsa módon az értelmezés általában (és itt a kiállításon is) megoszlik, Ganümédészben Tommasót látják, a szép ifjút, amint kitárt combokkal repül az ég felé, miközben karja a hatalmas sas szárnyán keresztre feszül, lábait pedig két madárláb szorítja, a Ganümédészhez hasonlóan széttárt combú Titiusban azonban Michelangelóra kell ismerni, aki szenved a szerelemtől, és nem is akarja elkerülni a szenvedést, hiszen ez táplálja az érzelmet.

Lehet, persze hogy lehet, én csak a madarat látom, a fenyegető közelségét, a tollak súrlódását, az iszonyatos madárszívét, amint dobog, dobog. A kiállítás Daniele da Volterrával kezdődik és zárul, az első teremben az általa készített Michelangelo-bronzportré látható, finom munka, és ha szenvedő is a fej, egyáltalán nem tragikus, inkább csak érzékeny, csupa ránc, vékony, de azért göndörödő fürtök alatt. Ugyanez az arc látható mindenek után, csak rajzban, üveg alatt. Szeretnék valamiért hozzáérni, de persze nem merek, inkább a válaszfalra másolt Conte-portrén simogatom meg a kezét. Mint valami öregasszony a templomban Szent Péter lábát. Eszembe is jut, melyik Szent Péter lábát, a vatikáni Szent Péterben lévő bronzszoborét.

Michelangelo, egy géniusz rajzai, Albertina, Bécs 2010. október 8 – 2011. január 9.