A Magyar Képzőművészeti Egyetem aulájában a feje tetejére állt a világ. A térbe lépve egy “frissen mázolva” feliratú padba ütközöm, majd egy hatalmas, narancssárga lakkbőr „XD” vonzza magára a tekintetem. Közvetlenül ezután észreveszem, hogy éppen egy extrudált kukoricából és nyálból készült installáció mellett állok. 

A kiállítás koncepciója egyetlen mondat, ami nem kevésbé különös, mint maguk a művek. Ez a mondat a megszokott szakszavakkal teletűzdelt, és gyakran erőltetettnek tűnő, magyarázó szövegekre egyáltalán nem emlékeztet, sokkal inkább értelmezhető műalkotásként. Az egyik kiállító, Gantner Dániel írása:

“Mint amikor vonaton utazol vagy metrón és látod magad előtt azt a kihegyezett végű kalapácsot, ami arra való, hogy evakuálás esetén betörd vele az ablakot és azt a kijelölt piros pontot, ahol az ablakot be kell törni és arra gondolsz, hogy vajon szükség lesz-e rá, hogy betörd, vagy észrevenné-e valaki, hogy csak úgy betörnéd és egyáltalán, miért ne törhetnéd be, mi akadályozna meg benne és, hogy vajon betört-e már valaki ablakot a metrón vagy a vonaton csak úgy, mert kedve volt hozzá és különben is hogy hagyhatják csak úgy ott őrizetlenül ezt az eszközt és vajon miért nem tartanak tőle, hogy valaki egyszer csak minden ok nélkül használni fogja?”

Fotó: Boda Zsófia

Ez a körmondat számomra remekül visszaadja azt a helyzetet, amikor az embernek valami egészen hirtelen megérzése támad, hogy mit kellene tennie, de ha továbbgondolja, azon túl, hogy teljesen haszontalannak tűnik, még számos társadalmi konvencióval is ellenkezik. Ettől azonban általában csak még vonzóbbnak tűnik, hiszen nem tudjuk, mi lenne a következménye, mivel még soha nem tettük meg, és senkit sem láttunk, aki megtette volna. A koncepcióban felvázolt szituáció az én értelmezésemben a hétköznapok befásult unalmából való spontán (szó szerint) kitörési lehetőségen történő dilemmázás, tágabban értelmezve pedig a tiltott gyümölcs iránti bűnös vágyakozás  terhelt beismerése.

Fotó: Boda Zsófia

A legtöbb kiállított tárgy különböző jelentésrétegekkel rendelkezik, amire jó példa a tavaly festő szakon diplomázott Petró Petra munkája. Az MSN-generáció ellentmondásos megítélésű, rezzenéstelen, kifejezéstelen arccal legépelt „XD” hangulatjelnek állított emlékmű felfogható az emotikon iránt érzett digitális nosztalgia beteljesüléseként, de emellett a narancssárga lakkbőr miatt és méretéből fakadóan kimondottan irritáló, már-már agressziókeltő hatása is van. Egyértelmű, hogy ez bele is van kalkulálva magába a műtárgyba, hiszen kifejezetten hasonlít egy bokszzsákra, de akár még egy gumiszoba belsejére is asszociálhatunk róla. Különösen fontos, hogy kézi varrással készült, egy alapvetően webes szimbólumot mintázva, e logika szerint nevezhető posztinternet alkotásnak is. Szintén a digitális bennszülöttséghez kapcsolódik Boda Zsófia No Connection című munkája, mely a wifi hiányából adódó, gyakran feldolgozhatatlan szorongásból indult ki.
Szekeres Alexandra Biztonsági sávok című fotósorozatán a feszültség, mely a kiállítás egyik fő kulcsfogalma, többféleképpen jelenik meg. Egyrészt önmagában ellentétes a biztonsági sáv mint kifejezés, hiszen elnevezése ellenére épp a veszélyes területeket jelöli, másrészt a fotókon ezeket a bizonytalan sávokat, melyeket a testi épségünk érdekében érdemes szabadon hagyni, univerzálisan nyugodt, és biztonságot sugárzó horizontális, szimmetrikus kompozíciókon látjuk.

Szekeres Alexandra: Biztonsági sávok (részlet), 2017

Szekeres Alexandra: Biztonsági sávok (részlet), 2017

Szekeres Alexandra: Biztonsági sávok (részlet), 2017

Lovász Luca és Petró Petra közös, extrudált kukoricából készült installációja első blikkre csupán a gyermekkor felszabadultságát juttatta eszembe, aztán ráeszméltem, hogy “az étel nem játék” közhelyét is megkérdőjelezi, hisz tulajdonképpen miért is ne lehetne az étellel játszani, ha még a végén egy elgondolkodtató efemer műtárgy is kisülhet belőle? A címe 100g 370kcal 6,5g zsír 65g szénhidrát 8,5g fehérje, ez magának az alapanyagul szolgáló, olcsó ropogtatnivalónak az átlagos tápértéke, így a mű a táplálkozáshoz fűződő szigorú és tudatos viszonyról, a kalóriaszámlálásról, és ezáltal az étkezési zavarokról is szól,  felhívja a figyelmet a gyermekkori spontaneitástól való eltávolodásra, melyet legnagyobb mértékben a társadalmi elvárások generálnak.
Gantner Dániel egyik kiállított munkája tulajdonképpen egy befalazott úszógumi, amelyen a „Mud Master” felirat szerepel, ami egyben a mű címe is. Nem tudhatjuk miért ez van rányomtatva, de vicces feltételezés, hogy arra tervezték, hogy az ember a mocsárban fürdőzzön vele. A szálak ismét furcsán összeérnek, a sárban lubickolás is éppen egy titokban megfogalmazott, de be nem teljesedett vágy, mint a vonatablak betörése, vagy az, hogy hatalmas szerkezeteket alkossunk extrudált kukoricapehelyből és nyálból. 

Fotó: Boda Zsófia

Meglepő tény, hogy a kiállításnak nincs kurátora, illetve a tárlat teljes egészében a kiállító művészek közös munkája eredményeképp született meg, akik közül hárman jelenleg is az MKE festőhallgatói. A kiállítás rafináltsága, gyermeki spontaneitása, dadaista szelleme a hazai közegből leginkább Karácsonyi László művészetét juttatják eszembe. Mindenkinek a saját döntése, hogy betöri-e a vonatablakot, kilép-e a hétköznapok megalkuvásából, hogy végre érezze: valóban él. Még az is lehet, hogy ez megér néhány pert és 300 000 forintot.

Mint amikor vonaton utazol vagy metrón és látod magad előtt azt a kihegyezett végű kalapácsot...
Kiállító művészek: Boda Zsófia, Gantner Dániel, Lovász Luca, Petró Petra és Szekeres Alexandra
Időpont: 2017. november 7 – 26.
Helyszín: Magyar Képzőművészeti Egyetem (1062 Budapest, Andrássy út 69-71.)