Míg Robert Capa a 20. század világhírű krónikásává, egyik legismertebb és legjelentősebb fotográfusává vált, addig a legendás fényképészpáros másik fele, a társ, a partner, a barátnő, Capa híresen nagy szerelme, akivel szó szerint vállvetve végigexponálták az első médiaháborút Spanyolországban, Gerda Taro feledésbe merült...

„Ó arcok, amint némán, egyre néznek,
Örökre néznek és a végtelenbe,
Mert ide lopta őket egy igézet.”

Juhász Gyula: Fotográfiák

Ehhez az érthetetlen folyamathoz akarva vagy akaratlanul, de maga Capa is hozzájárult. Első fotóalbumát, az 1938-ban New Yorkban megjelent Death in the Makinget ugyan megható módon még Gerda Tarónak ajánlotta, azonban a kötetben a spanyol polgárháborúról publikált közös fotóanyag már Robert Capa-fotókként ment át a köztudatba. A közös márkajegy – „Reportage Capa & Taro” – alatt készült felvételekből, sőt az egyértelműen Taro által rögzített képekből az idők folyamán Capa-fotók váltak. A világ elfelejtette a „la pequena rubia”-t, a karizmatikus, ellenállhatatlan mosolyú, gyönyörű, vörösesszőke haját divatosan rövidre vágatva hordó sikeres fotóriporternőt, akiről legendák keringtek a spanyol polgárháborúban és akinek a fotói neves újságok címlapjain jelentek meg.

Irme Schaber, Stuttgart mellett élő kultúrtörténész érdeme Gerda Taro „újrafelfedezése”. 1994-ben megjelentetett nagyszerű biográfiája hosszas és végtelenül alapos kutatómunka eredménye (1).

New Yorkban, az 1974-ben Cornell Capa által alapított International Center of Photographyban (ICP) mindvégig gondosan őrizték a Gerda Taro-örökséget, a Capa-hagyaték részeként, azonban hosszú időn keresztül nem használták sem kiállításokhoz, sem kutatásoknál attól tartva, hogy újra feltüzelné a Milicista körül kialakult parázs vitát. Cornell Capa mindvégig bizalmatlan és gyanakvó volt a tervezett Taro-kiállítással szemben is (2), azonban távozása, majd 2008-ban bekövetkezett halála után – közben Richard Whelan, Robert Capa biográfusa is meghalt 2007-ben – generációváltás ment végbe az ICP-nél. Így valósulhatott meg az a hosszú ideje tervezett kiállítás, amely New York, London, Milánó és Barcelona után Stuttgartba is eljutott. Míg az előző állomások egy Robert Capa-válogatással együtt prezentálták a Gerda Taro-anyagot – This is War! –, szülővárosa egy önálló és retrospektívvá módosult kiállítással tisztelgett a spanyol polgárháború egyik legjelentősebb fotográfusa előtt születésének 100. évfordulóján. Ez Gerda Taro. Krieg im Fokus címmel 2010. január 30. és május 16. között volt látható a Kunstmuseum Stuttgartban.

Még 2008-ban futótűzként terjedt el a hír, miszerint 2007 decemberében előkerült az ún. „mexikói láda”, amelyben három külön dobozban 4500 rég elveszettnek hitt fotónegatívot találtak Robert Capa, Chim (David Seymour) és Gerda Taro életművéből. Ugyancsak ebben, a fotográfia Szent Gráljában találtak rá több tekercs filmre Fred Steintől, Taróról és Capáról készült portréfotókkal. A mexikói láda anyagából szeptember 24-én nyílik a várva várt kiállítás New Yorkban az ICP-ben (3). Az új kutatási eredményeknek köszönhetően a Gerda Taro-oeuvre mára már több száz darabosra bővült – ebből több mint 200 eredeti kópiát az ICP őriz –, és az így visszanyert, újrafelfedezett, bár még mindig nem teljes anyagból láthatott 85 fotót a stuttgarti közönség. 

Taro és Capa 1936. augusztus 5-én érkezett Barcelonába, ahol különleges hangulat fogadta őket. Az utcai harcok már véget értek, a katalán főváros lakói visszatértek a hétköznapokhoz, de a forradalom nyomai, jelképei, relikviái még mindenütt jelen voltak, összekeveredve a városi élet mindennapjaival. Gerda Taro első képein ezt a különös szimbiózist örökítette meg éles szemmel, kifinomult érzékenységgel. Elhagyott barikádokon játszadozó gyerekek katonai csákóban. A „mono azul”-ban, a forradalom jellegzetes egyenoveralljában is csinos nők fegyveresen felsorakozva a barcelonai strandon. Lövészgyakorlat magas sarkú cipőben. Egy milicista nő, amint nádszékben üldögélve divatmagazint lapozgat, miközben fegyvere a szék karfájának támasztva mered az égbe. Egy vidáman, látszatra gondtalanul nevető pár ugyanolyan nádszékekben, kettejük között, a nyakkendős férfi kezében géppuskája. Ezt a pillanatot Capa is megörökítette. „A szemünk előtt, egy csapásra bontakozott ki a forradalom... fegyverek, fegyverek és megint csak fegyverek” – írja naplójában Franz Borkenau osztrák történész (4).

Kezdetben a Gerda Taro és Robert Capa páros együtt, egymás mellett dolgozott, sokszor ugyanazt a motívumot, eseményt fényképezte, Capa ekkor egy Leicával, míg Taro egy Rolleiflexszel, és a közös „Copyright Robert Capa” alatt jelentették meg fotóikat. „Egyformán nevettek, egyazon dolgokon és egy időben. Megfigyeltek mindent, láttak mindent, és mindezt együtt, ugyanabban a pillanatban és ugyanolyan módon tették.” (5) Martha Gellhorn, Hemingway harmadik felesége, aki háborús riporterként szintén részt vett a spanyol polgárháborúban ír így róluk a párost megörökítő novellájában. Till Death Do Us Part – Míg a halál el nem választ. A meglehetősen autentikus műben a főszereplő, Tim Bara fényképész figurája mögött Robert Capa bújik meg, Gerda Taro a novellabeli Suzy, a fotográfusért rajongó Maruska pedig nem más, mint az író, Martha Gellhorn, míg a pár történetét elmesélő Lep valószínűleg David Seymour. Martha Gellhorn élete végéig erős szálakkal kötődött Capához, hálószobájában, a komód feletti fotók között ott volt egy kép a híres fotósról is, alattuk az írónő öngyilkossága napján egy csokor fehér tulipán állt. Van még egy elgondoltató mondat ebben a Gellhorn-novellában: „Együtt dolgoztak ők ketten, és Suzy fotói jobbak voltak, mint Baráé...”

Gerda Taro, aki egy 1936. február 4-én kiállított, viszonylag friss sajtóigazolvánnyal érkezett Spanyolországba (6), addigra már következetesen használt egy, a gondos komponáltságon alapuló, tiszta, grafikus képnyelvet, a négyzet formára alapozva, erőteljes diagonálisokkal, merész alulnézettel. Ennek volt köszönhető a heroizáló, drámai hatás és a képek érzelmi telítettsége.

De mikor, hol és kitől tanult meg így fényképezni? És hol rejtőznek augusztus 5. előtt készített fotói? Taro, még Gerta Pohorylles néven 1933 őszén érkezett meg Párizsba, és a három nyelven tökéletesen beszélő, vonzó fiatal lány hamarosan ismeretséget kötött Tim Gidallal, a berlini modern fotográfia egyik úttörőjével (7), Philippe Halsman ismert fotóssal és 1934 szeptemberében André Friedmannal. 1935-ben Gerda Taro annál a Drezdából menekült fényképész-újságírónál (Fred Steinnél) bérelt szobát, aki a híres párizsi kettős portrét készítette a lányról és Andréról/Capáról. (Taro rendszeresen dolgozott Steinnel annak sötétkamrává avanzsált fürdőszobájában, eltanulva tőle a fotózás alapjait, és ő volt az, aki Fred Steint és Capát összeismertette egymással.) 1935 októberétől állandó, biztos munkahelye a Maria Eisner alapította „Alliance Photo” volt, ahol esztétikai, technikai, művészeti iskolázottságot szerzett, miközben megismerkedett a fotográfia új irányzataival is (8). Gerda Taro legfontosabb mentora azonban Robert Capa volt, aki 1935-ben egy csaknem három hónapos dél-franciaországi nyaraláson, a Sainte-Marguerite szigeten kezdte el tanítani a lányt, hogy mennyire eredményesen, azt mutatják a spanyolországi felvételek.

1936. szeptember 5-én, mikor Taro és Capa megérkezett az andalúziai frontra, ott éppen fegyverszünet honolt. Valódi harci események híján inszcenált, megrendezett katonai megmozdulásokat fotóztak. Ez korántsem volt szokatlan. Nem ez volt az első beállított fotójuk, és nem ezek voltak az első beállított riportfotók a történelemben. Mint ahogy az utolsók sem. Susan Sontag írja Regarding the pain of Others című könyvében, voltaképpen cseppet sem meglepő, hogy sok olyan riportfotó, többek között a második világháborúból, amely különösen mélyen belevésődött az emlékezetünkbe, nyilvánvalóan beállított volt. Inkább az a különös, hogy meglepődünk és csalódunk, amikor ez kiderül (9). Az a lehetőség, hogy egy szemfüles fotográfus a legjobb pillanatban kapott el és örökített meg egy váratlan eseményt, bűvöletbe ejt minket.

Capa Taróval együtt elkísért terepgyakorlatra egy CNT katonai egységet, és ekkor készült az a többrészes képsorozat, amely a katonákat óvatos előrenyomulás, célzás, a pozíció biztosítása, lövészárokban, illetve a lövészárok átugrása közben mutatja (10). Irme Schabernek sikerült több képet is identifikálni az ICP-ben őrzött Taro-hagyatékban, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy Taro is jelen volt ezen a fotózáson és fényképezett is. Ilyen felvétel a kiállítás utolsó előtti fotója is, amelyet Gerda Taro készített három köztársasági katonáról, közülük az egyik az elhíresült milicista, fehér ingben, amint térdepelve éppen vállához emeli fegyverét. A kiállítás utolsó képe, a The falling Soldier is ekkor készült. Hogy Capa fotózott közvetlenül Taro mellől, vagy Taro készítette a legendás fotót – a mai napig nem dőlt el. Jelenleg is folyik a kép vizsgálata Gerda Taro szerzősége szempontjából. Irme Schaber, aki abszolút megalapozottnak tartja Manuel Susperregui eddigi kutatásait, úgy tudja, a spanyol történészprofeszor újabb bizonyítékokkal kíván előállni (11).

Hogy mennyire szoros volt a Taro–Capa páros együttműködése 1936-ban, azt nem csupán a közösen használt „Robert Capa” márkajegy jelzi, hanem ennek az időszaknak szintén közös munkaalbumai is, ahol a tematikailag csoportosított kontaktképeknél még nem jelezték, melyiket melyikőjük készítette. Csak 1937 februárjától kezdték a fotókat mint „Reportage Capa & Taro” publikálni, és március 18-án jelent meg először a Regardsban egy többrészes fotósorozat ezzel a jelzéssel. Egy hónappal később és ugyancsak a Regardsban tettek közzé egy nagy képriportot már „Photo Taro” szignet alatt. A bátor, fiatal haditudósító lány sikeres, saját neve alatt publikáló fotóssá emancipálta magát. Ettől kezdve rendszeresen jelentek meg munkái olyan neves lapokban, mint a Regards, a Ce Soir, a Volks-Illustrierte, az Illustrated London News, a Züricher Illustrierte vagy a L’Unite.

Nem ő volt az egyetlen női fotográfus a spanyol polgárháborúban, Tina Modotti és a fiatal Horna Kati is ott dolgozott ekkor. Gerda Taro egy éven keresztül fényképezett Spanyolországban, ezalatt megfordult szinte az összes fronton, ahol a tilalommal mit sem törődve, szinte a tűzvonalból készítette drámai felvételeit. De megörökítette a menekülteket, az árvákat, az éhezőket, a bombatámadások áldozatait, a lőszergyár munkásait is. A szemek, kezek, a gesztusok, a fizikai és érzelmi közelség fontos elemei fotóinak, melyeken a gondosan komponált képek esztétikuma ötvöződik a spontán „elkapott” pillanatfelvételek sajátosságaival.

1937. július 25-én Taro Capa nélkül, egy kanadai újságíró, Ted Allan társaságában a Brunete-fronton fényképezett, ahol a német Condor Légió bombatámadása alatt elszabadult a pokol. Taro egy sebesülteket szállító teherautó oldalán kapaszkodva próbált kijutni a tűzvonalból, amikor egy tank pont a lány oldalán ütközött neki a teherautónak. Másnap belehalt sérüléseibe. Augusztus 1-jén, 27. születésnapján temették el Párizsban, síremlékét Alberto Giacometti készítette. A Ce Soir 1937. augusztus 10-i számában jelentek meg Taro utolsó fotói a Brunete-frontról, majd 1937. augusztus 16-án a Life magazin egy kétoldalas tudósítással emlékezett meg „Brunete pacsirtájáról”.

1938 februárjában New Yorkban a manhattani New School for Social Research épületében ugyan rendeztek még egy kiállítást Taro és Capa spanyolországi fotóiból – az elsőt és 2007-ig egyben az utolsót is, azonban itt már Gerda Taro csupán mint a híres fotós, Robert Capa szerencsétlenül járt társa bukkant fel, ellenben azt a fontos körülményt, hogy az ő képei is szerepelnek a kiállításon, elhallgatták. Ugyanúgy, ahogy a Death in the Makingben (Layout: Andre Kertesz) elfelejtették feltüntetni mint szerzőt az általa készített fotók publikálásakor, holott a képek negyedét Taro készítette.

Egyes vélemények szerint Gerda Taro ihlette az Akiért a harang szól Maria alakját, őt vélik benne felismerni: „Barna arcából villantak elő a fogai, s a bőre, a szeme egyazon dióbarna színben aranylott. Magas arccsontja volt, vidám szeme, egyenes, telt szája. Rövidre vágott haja, amely alig volt hosszabb a hód szőrméjénél, aranybarnán csillogott, mint a napsütésben érlelődő búzatábla... gyönyörű az arca – gondolta Robert Jordan...” (12)

Amikor 1941-ben a Life magazinban megjelent egy riport erről a nagy sikerű Hemingway-regényről, az író fotós barátjához fordult képanyagért. Capa szokásához híven a Taro-fotókból is válogatott. A lány remek felvételét a tábori telefont használó milicistákról a Segovia fronton, ami a regény egyik kulcsfontosságú jelenetének képi változata, is a saját neve alatt publikálta. Taro másik Hemingway vonatkozású fotóját, a Gustavo Durant, az író zeneszerző barátját motorbiciklin ülve megörökítő, feszültséggel és költőiséggel teli képet ugyancsak „kölcsönvette” Capa a Death in the Making albumhoz. (Duran szerepelt az Akiért a harang szól filmváltozatának egyik jelenetében is, ahol önmagát alakította.) Ez a kép is látható volt a stuttgarti kiállításon. Eredeti negatívját a mexikói ládában találták meg, ezért nem szerepelhetett még a New York-i nyitókiállításon 2007-ben.

Egyébként a Taro-képek hátoldalán egyszerűen áthúzták, átbélyegezték, átragasztották az eredeti szignatúrát (13). Ebben a tevékenységben – amely még 1947 után is javában zajlott – különösen élenjárt a Pix ügynökség, ahol Cornell Capa is dolgozott és a Magnum (14). Gerda Taro fotográfus tehát eltűnt a süllyesztőben. A Capa-mítosz, a „világ legnagyobb háborús fotográfusa”, aki élete kockáztatásával elsőként vagy egyedüliként örökítette meg a jelentős történelmi pillanatokat, pedig virágzott. Holott Capa nem volt egyedül.  Spanyolországban kezdettől fogva ott volt mellette és fáradhatatlanul fényképezett egy stuttgarti lány, akinek a fotói 70 évvel a halála után is elemi erővel, változatlan intenzitással hatnak ránk.

(Gerda Taróról lásd még: Stenczer Sári: Gerda Taro La Pequeña Rubia. Fotóművészet 2009/3. – a szerk.)

(1) Irme Schaber: Gerda Taro. Fotoreporterin im spanischen Bürgerkrieg; eine Biografie. Marburg, Jonas Verlag, 1994. Az átdolgozott második kiadás várhatóan ez év végén jelenik meg angolul, 2011-ben pedig németül.

(2) Irme Schaber zur Ausstellung im Stuttgarter Kunstmuseum „Gerda Taro. Krieg im Fokus”. Burkhard Heinz riportja Irme Schaberrel, „Anstifter” in Freien Radio für Stuttgart, 2010. március 27.

(3) www.museum.icp.org/mexican_sui...

(4) In: Irme Schaber: Gerda Taro. 1994. 101. o.

(5) Martha Gellhorn: Till Death Do Us Part. In: Two by Two. New York, 1958

(6) A sajtóigazolványt egy amszterdami fotóügynökség, az A.B.C.-Press-Service vezetője, a magyar Róna Imre, Capa barátja, segítője és megbízható üzletfele
állította ki. In: Irme Schaber: Gerda Taro. 1994. 89. o.

(7) Gerda Taro egyik első munkaadója, dr. René Spitz emigráns pszichoanalitikus Freud tanítványa volt, nála ismerkedett meg az akkor már Svájcban élő
Tim Gidallal 1933 decemberében. In: Irme Schaber: Gerda Taro. 1994. 64. o.

(8) Taro Capa közvetítésével jutott az álláshoz, aki még a berlini évekből, az Atlantis kiadóból ismerte Maria Eisnert.

(9) Susan Sontag: Regarding the pain of Others. Farrar, Straus and Giroux in New York, 2003. 66. o.

(10) Richard Whelan: This is War! Robert Capa at work. I.C.P-Steidl, 2007

(11) Bernd Serger: Kunstmuseum Stuttgart zeigt Fotografien von Gerda Taro. Badische Zeitung, 2010. március 8. Ulrike Frenkel: Irme Schaber hat die Fotografin vor dem Vergessen bewahrt. Kulturfinder, 2010. január 29. Isabell Gössele: „Ihr Tod war damals eine Sensation”. Interview mit Taro-Biografin Irme Schaber. SWR,
2010. január 28.

(12) Ernest Hemingway: Akiért a harang szól. 31. o.

(13) Heinrich Jaenecke: Es lebe der Tod. Die Tragödie des spanischen Bürgerkrieges. Hamburg, 1980. Irme Schaber, Richard Whelan, Kristen Lubben: Gerda Taro. From the Collection of the International Center of Photography
New York ICP-Göttingen, Stedl Verlag, 2007

(14) Anton Holzer: Die Frau in Robert Capas Schatten. In: Fotogeschichte 109, 2008