Minden hang egy vékony kék vonal - Interjú Somló Dáviddal

Szilágyi Róza Tekla

Február 9. és 12. között Somló Dávid egy belvárosi lakásgalériában mutatta be legújabb hanginstallációját, a „rengeteg csatornás” Minden hang egy vékony, kék vonal című munkát. A galériába belépve egy szőnyegekkel borított padlójú, kényelmesebbnél kényelmesebb ülőalkalmatosságokkal berendezett polgári otthonban találtuk magunkat. Somló Dávid több csatornás hanginstallációja pedig a legmeglepőbb helyekről, a lakás több pontján elhelyezett hangszórókból szólalt meg - a mosdóból, a kabátok mögül vagy a szekrények belsejéből. A kompozíció sokszor a hallásküszöbnél alig hangosabban, misztikusan lengte körül a teret és őszinte figyelmet kívánt.

Szilágyi Róza Tekla: A Kazinczy utca 28. alatt található, nem régiben nyitott K28 lakásgalériába érkezve, az ajtó előtt minden látogatót elláttatok a következő információkkal: az installáció halk, a padló recseg, némítsuk le a telefont, odabent ne beszélgessünk, és hogyha van kedvünk, vegyük le a cipőnket. Azóta többször megfordult a fejemben, vajon jó-e, hogy ilyen előre ismertetett játékszabályok mentén találkozunk az alkotással? Nem tompítja-e a lakásgalériás hanginstalláció atmoszféráját, ha már a belépés előtt húsz másodperccel tudom, mire számítsak odabent?

Somló Dávid: Az előre kiadott információ mindig egy kényes kérdés az olyan jellegű alkotásoknál, ahol nem feltétlenül egyértelmű vagy megszokott az „ideális” befogadói helyzet. Szerintem a legfontosabb megpróbálni annyi és olyan információt adni, ami segítséget nyújt a látogatóknak ahhoz, hogy akár előzetes befogadói rutin nélkül is a lehető legtisztábban meg tudják tapasztalni azt, ami az alkotói szándék szerint „eléjük van tárva”. Emellett fontos volt, hogy már a belépés előtt lecsendesítsük az érkezőket, mivel a legkisebb hang is „eltüntette” az installáció részeit.

Sz. R. T.: Valahol izgalmasnak látom azt a lehetséges helyzetet, hogy a már bent lévő látogatók által átélt és formált atmoszférába csöppenek be ismeretlenül, nem tudva, hogy mire számítsak...

S. D.: A közös figyelés megszületésének élménye központi része volt a munkának. Szerintem nagyon sokan azokat a pillanatokat keressük, amikor az energiáink, figyelmünk összeadódik, de természetesen sokszor ezek inkább kioltják egymást. Itt is voltak pillanatok, amikor szinte semmi mást nem lehetett hallani, mint hogy emberek trappolnak körbe a szobákon át, hogy végre találjanak egy jó kis hangot, emiatt viszont csak magukat hallották. Ezért annál nagyobb volt az ereje annak, amikor időnként ki tudott alakulni egy-egy olyan helyzet, amely során hosszú perceken át együtt összpontosított hét-nyolc ember, bármilyen direkt kommunikáció nélkül. Szerintem ez a hallgatásban megszülető egymásra utaltság adta meg az installáció igazi tétjét, feszültségét.


Every sound is a thin blue line   forrás: vimeo.com

Sz. R. T.: A honlapodon azt írod, hogy művészként leginkább apró, de mégis fontos momentumokkal és emberi interakciókkal foglalkozol. A Minden hang egy vékony kék vonal című hanginstallációban a látogatók valójában egy performansz résztvevői voltak – tőlünk recsegett a padló, a mi helyünkre már nem ülhetett más, az általunk megszabott dramaturgia mentén cserélődtek a térben elfoglalt pozíciók. A te szemedben is ilyen szorosan összefonódik az installáció és a látogatók dinamikája? Szerzel ilyenkor olyan tapasztalatokat, látsz olyan látogatók közt lejátszódó szituációkat, amiket a következő munkádba beépítesz?

S. D.: Nekem nagyon fontos az, hogy bármit is csinálok, annak legyen egy élő, emberi és reflektív vonatkozása, amit általában nyitott formákkal és neutrális esztétikával próbálok meg elérni. Érdekes volt megfigyelni, hogy az az élmény és az az állapot, amit tapasztaltam magamon és a látogatókon, nagyon hasonló volt ahhoz, mint ami a sokkal mozgalmasabb és hangosabb, performatív munkáimban is megjelent.

Sz. R. T.: A lakás tere, az installáció hangjai és a látogatók jelenlétéből fakadó zörejek mellett az utcáról érkező moraj is a munka szerves részévé vált. A mosdóba érkezvén például észrevettem, hogy valószínűleg szándékosan nyitva hagytad a lichthofra nyíló ablakot. Célod, hogy a zárt világban, a galériában létrehozott hanginstalláció ilyen szorosan „együttműködjön” a való világ rezdüléseivel?

S. D.: Szerintem bármilyen, térben megszülető munkában fontos, hogy gyakorlatilag bármilyen tulajdonságot el kell fogadni, ami az adott térhez tartozik. Ebben az esetben, mivel az installációt kimondottan a hétköznapi, városi helyzetekben és terekben, a direkt szándékoktól függetlenül összecsengő hangok ihlették, természetesen a lakásba beszűrődő hatások a „baráti társaság” oszlopos tagjaiként voltak üdvözölve. Amúgy a lichthofban is volt egy műanyagszékbe rejtett hangszóró, szóval ha ott különféle szellőző-hangokat hallottál…


Somló Dávid   forrás: davidsomlo.com

Sz. R. T.: Az esemény szövegében is jelezted, hogy érdemes a térben legalább 30 percet eltölteni. Te milyen dramaturgia szerint állítasz össze egy ilyen hanganyagot? Csak az igazán türelmes emberek élhették át igazán a teljes hanginstallációt? Hány perces az anyag és mennyi idő után ismétli önmagát?

S. D.: Tizenkilenc hangforrás volt, szinte mindegyik eltérő, 10 perc és 1 óra közötti időközönként ismétlődött. Emiatt az egész installáció mindig máshogy csengett össze. Attól függően, hogy valaki hol foglalt helyet, különböző terekben és hangerővel hallotta ezeket az együttállásokat. A kiismerhetetlenség ebben az esetben azt szolgálta, hogy a közönség ráérezzen arra, hogy ne próbálja meg megtalálni és kipipálni a hangokat, hanem inkább dőljön hátra és figyelje azt, ami éppen történik. Dramaturgiailag fontos volt, hogy bizonyos hangok hangosabban, mások pedig a hallóküszöb határán – ami egyébként dinamikusan változik – szólaljanak meg, ezáltal is vezetve a hallgató figyelmét és hallgatásának irányait.

Sz. R. T.: Szándékosan lelassulásra és türelemre invitálod ezzel a halk és finom hanganyaggal a résztvevőket, vagy ez a te természetedből adódik, a te ritmusodat tükrözi?

S. D.: Engem az érdekel,  hogy elmélyült, intenzív, ugyanakkor felszabadult jelenlétet megteremtő helyzeteket generáljak. A lassulásra és türelemre invitálás csak az egyik módja annak, ahogy ezt megpróbálom elérni. A Mandala című korábbi munkámban ugyanez a közös figyelem néha azt tudta megteremteni, hogy tíz ember spontán elkezdett egyszerre szaladni a felrajzolt útvonalakon. Nem titok, hogy a zen buddhizmus gyakorlója vagyok, ami természetesen nagyban kihat a munkámra is. Amúgy metál gitárosként kezdtem zenei működésemet, ami után hosszú ideig szintén nagyon intenzív és hangos szabad improvizációt játszottam a Dorota zenekarral. Jelenleg az (ex-Búcsúkoncert) Újzenekarban gitározom, és mindig nagyon hiányzik az adrenalin és a hangerő, amikor éppen kevesebbet kapok belőle.


Mandala   forrás: vimeo.com

Sz. R. T.: Honnan származnak az installáció hangjai? Vannak közöttük felvett és általad generált hangok is?

S. D.: A hangok 90%-a vagy saját gyűjtés vagy moduláris szintetizátorral a térhez és az objektumokhoz  komponált hang. Most először volt alkalmam úgy dolgozni, hogy a helyszínen konkrét bútorokba elhelyezve, az adott matériához és annak rezonáns frekvenciáihoz hangolva alakítottam ki a hangokat.

Sz. R. T.: Sok korábbi munkád során a hangok mozgó hangszórókból szóltak. Mennyiben más statikus hangszórókra tervezni? Mennyiben befolyásolja ez a munkafolyamatot és a végső alkotást?

S. D.: Először csináltam teljesen statikus és fix hanganyagú installációt és eléggé más volt a munkafolyamat, mint a mozgó hangszórós előadásoknál. Utóbbiak esetében, mivel az elhangzás szituációját nem tudom egyedül szimulálni, a kompozíció munkafolyamata hasonló bármilyen stúdiós zeneszerzéshez. A mostani munkánál viszont nagyon sok időt töltöttem el a galériában és szobáról szobára, hangszóróról hangszóróra haladva dolgoztam a hangokon, figyelve és hallgatva, hogy milyen élmény a térben lenni. Ebben nagy segítségemre volt Kontúr Balázs és Varga Kristóf, a K28 alapító és fő kiállító művészei, akik folyamatosan füleltek és adták a visszajelzéseket. A koncepció kidolgozása nagy részben megegyezett azzal, ahogyan általában dolgozom: megpróbálok a lehető legprecízebben elképzelni egy élményt, és minden megalkotandó elemet annak rendelek alá.

Sz. R. T.: Milyen előzményeket tartasz fontosnak egy ilyen munka kapcsán? Miből inspirálódsz?

S. D.: A legfontosabb inspirációim Pauline Oliveros, a Deep Listening mozgalom elindítója és Peter Sellars operarendező gondolatai voltak. A hangok univerzumot összekötő jelentőségét és a hallgatás erejének mélységét mindketten olyan tisztán, akkora hittel tudták közvetíteni, ami engem mélyen megérintett és megerősített annak a fontosságában, amit csinálok.