Rögtön mondanám is, amit a piros maszkkal takart érdekérvényesítő az új címerről való tárgyaláson: apád faszát. Sajnálom.
Sokszor emlegetik az atyai hímtagot a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadásában: valahányszor azt mondják, hogy határon túli. Ilyenkor aztán gondosan helyesbítenek: külhoni. De csak hogy legközelebb újra elkövessék ugyanazt a hibát, jelezzék, hogy ti kívül vagytok, mi meg belül. Szevasztok. Szeretnétek olyanok lenni, mint mi, de soha nem fog sikerülni.

Kínos, de sokáig azt gondoltam, hogy az ilyesmi rám nem vonatkozik. Én úgy járok Szabadkára, mint Szegedre vagy Debrecenbe, belül van a körön, amelyen belül magyar színházakat nézek, Kosztolányi Színház-rajongó vagyok, nekem Béres Márta ugyanaz, mint a sok hülyének Péterfy Bori, csak az én színésznőm ezerszer jobb. Bennem aligha fog ébredni a belhoni lelkiismeret, mert nincs miért.

Aztán a darab, a Pass-port második része, Maga az ördög felcímmel, Szeged alcímmel úgy kezdődik, hogy megjelenik maga az ördög. Vasvilla, szarv, pata helyett fehér papucsban fehér zokni, piros-fekete frakk helyett meztelenül, csak egy műpéniszt rögzítenek bugyigumival a megfelelő helyre. Beszél, kiabál, és azt mondja, mit jelent ez a szám, 2005? Öhm, izé, semmit. Ez a nők száma, akiket ágyba vittem. Mit jelent ez a szám, 2003? Öhm, izé, semmit. Ez a magasságom, milliméterekben kifejezve. És mit jelent ez a szám, 2004? Öhm, izé.

Pedig ennek mást kellene jelentenie. 2004 valóban évszám, az eredménytelen népszavazás éve, amikor nem tudtunk érdemi választ adni arra, hogy: Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással - kérelmére - magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állapolgár, aki magyar nemzetiséget a 2001. évi LXII. tv. 19. § szerinti „Magyar igazolvánnyal” vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?

Jó, ezt a kérdést elbuktuk, de hát nem szoktunk rá gondolni. Azt se hittem, hogy valakik még egyáltalán gondolnak rá, és ha igen, akkor éppen itt, Szabadkán, és nem csak Erdélyben esik rosszul. Csak egy darab papír, ahogy azt a házasságra szokták mondani. Egyébként is, a dátumot és a napot tudtam volna, december 5., csak az évet nem.

Mielőtt sikerülne megnyugtatni magam, hogy ez megint csak valami túlérzékenység, mint a határon túli (apád faszát) kifejezés miatti nyavalygás, még egy helyen elbukok, amikor azt mondják a színpadon, hogy „elmentünk szépen megebédölni”, és olyan finom érzékenységgel veszem észre, hogy milyen bájosan ö-zik, ez a magas fiú, aki az előbb még az ördög volt. Egy perc múlva a belhoniak biztatják a színpadon a határon túliakat (apád f...), hogy olyan helyesek, és olyan szépen beszélnek is, máshogy használják a magyar nyelvet, de vicces. Nincs hová menekülni, mindig érted szól a harang, így van ez jól.

 

Azt se mondhatom, hogy ez a legszebb előadás, amit ebben a színházban láttam. De piszkál, nem enged, beránt, pillanatok alatt vége van, méghozzá elég nyomasztó vége. Négy maszkos, félkatonai lény vitatkozi, mi legyen az új címer, mert a korona nem néz ki jól, végül megállapodnak a mangalicában, ami egyszerre turul és szürkemarha, de Szűz Mária is legyen benne. Az utolsó jelenetben megvalósul Mária országa, Boldogasszony anyánk altatót énekel egy rusnya mangalicának, ez a hazánk.

Amire csak azt az érdemi ellenválaszt lehet adni, hogy az én hazám Szabadka. Ahol ezt a darabot játsszák. Ahol áll a Városháza, zsinagóga, Városi Múzeum. Szecesszió.

 

A földszinten fényképek, a monarchiai gondolat, a szecesszió mint összbirodalmi művészet. Szeged, Budapest, Prága, Bécs, Szabadka, egy húron pöndülnek, lehet aztán rendeket, fajokat, alosztályokat megkülönböztetni, ettől kiállítás a kiállítás, ez a tudományos igény benne, még azt se mondanám, hogy egy bécsi ablakot el lehetne képzelni Pesten is, de a polgárság mindent vitt. Éltek kacskaringós vonalak és cicis nők között, hosszú nyelű fák alatt, szenvedélyes, de föltűzött hajú nimfákról álmodozva.

Ami a hatást illeti, a szokásos tréning, vedd észre, mi van körülötted, ezt már láttad, mégsem tudod, hol. Vagy igen, Szegeden a sarkon, egy bénuska ház homlokzatán széles csípőjű nőalak. Viszi magával az ember ezt a fényképész érzékenységet, legalábbis a sarokig, ott még lövök a hitközség ajtaján két kebles szfinx-kilincset, volt valami erőteljes mellmánia a 19. század végén – 20. század elején, elég csak Alma Mahlerre vagy a Léda asszonyra gondolni, valaki feldolgozhatná alaposan ezt a múzsa és mellbőség az Osztrák– Magyar Monarchiában témát.

A másik kiállítás saját szecessziós tárlat. Abból dolgoznak, amijük van, bútorok, képek, fényképek, cédulák, könyvek. Berendezett szobák, itt éltek. Eleinte nem is értem, miért nincs hiányérzet, hiszen jelentős műveket nem lehet látni a falon, de ez a lényeg, a bámészkodás, a vendégség. Pontosan úgy nézi az ember a képeket, ahogy dédmamáéknál. Ki lehet ez a két nagyfejű gyerek, remélhetőleg nem a nagypapu. Vagy ha nagypapu, akkor ő a nagyobbik, és nem az a kopasz, vizenyős tekintetű, akinek homlokbőrén átüt az ér. Hiába hívják föl a falon a figyelmet a dekomponáltságra, észre sem veszi az ember, csak az életet képzeli a cvikkeres, magabiztos archoz, mitől van úgy oda magától, orvos talán, aki Szabadkán, Csáth Géza városában, jobban van tájékozva a női test felépítéséről, mint az átlagember, ettől aztán meg is van a véleménye a szerelemről és egyéb démonokról? Bankár, aki megrendeli a képet, és annak örül, hogy száz év múlva is bámulják a fejét, voltunk, mint ti, lesztek, mint mi?

Gyerekek vagyunk a kiállításon, csak a szülők nincsenek velünk. Megilletődés helyett azt tesszük, ami a gyerektől elvárható, rihegünk-röhögünk kicsit, memorizáljuk a hülyeségeket, hogy szép sajtóhibával ajánlják a „kákéházat”, számolócéduláról tudjuk meg, hogy az előkelő hölgyek „Teve” biztonsági kalaptűt hordanak. Ma valószínűleg kirúgnák azt a reklámszakembert, aki bármilyen női divatcikknek a Teve nevet próbálná adni, de akkor még a tű foka bibliai asszociációkat gerjesztett. Üveg alatt megbámulható Milleker Bódog műve, a Dézsánfalva története, aligha lehetett nagy könyvsiker, és nem veszünk mást, mint a világhírű Esperanto vízmentes kalapot. Etta és Ilona egymás mellett áll egy 1905-ben készült fényképen, és már nem gondolok arra, hogy ismerték-e Kosztolányiékat, de megszeretem őket a szeretetért, amit egymás iránt éreznek, legalábbis ezen a képen. Közben meg csiklandoz a Szabadka – fabatka rím, utálom, hogy így beakadt, mint azoknak, akik minden étkezésnél vagy minden zöldborsófőzelék előtt ugyanazt mesélik el, nem, nem itt voltam gyerek, és ha most az vagyok, mindjárt elmúlik. Már el is múlt.

PASS-PORT Segedin/Szeged

szereplők: Csorba Kata, Mezei Kinga, Mészáros Gábor, Seres István Pipu

jelmeztervező: Pletl Zoltán

díszlettervező: Sinkovics Ede

zene: Dobó Rihárd

koreográfiai munkatárs: Seres István Pipu

állatszobrok: Daniela Mamužić

zenei tanácsadó, dramaturg: Antal Attila

rendező: Urbán András