Meggyőződésem, hogy mindenki gyűjtőnek születik. A gyermekek ösztönösen szedegetik össze az őket érdeklő, képzeletüket megmozgató tárgyakat: elteszik a vízparton talált kagylót, az erdőben lelt faleveleket és ezernyi más, látszólag értéktelen kacatot. A környezet a felelős azért, ha ez a természetes gyűjtőszenvedély idővel sokukból eltűnik. Őseim között apai ágon számos ötvös és ékszerész volt, így a szép tárgyak iránti tiszteletet és szeretetet feltehetőleg otthonról hoztam, csakúgy, mint az anyaggal való manuális kapcsolat mindennapos izgalmát, a megformálási lehetőségek és a technikai fogások iránti kutató érdeklődést.

 

 

Mint a legtöbben, kezdetben én is a bélyegek felé fordultam. Idővel azonban úgy éreztem, hogy a filatélia nem ad elég szabad területet az egyéni kreativitásnak és képzelőerőnek. A számtalan katalógus, egzakt árjegyzék és a viszonylag könnyen megtanulható technikai paraméterek mellett nem maradt hely a fantáziának és az egyéniségnek. Tizenkét éves lehettem, amikor numizmatikával kezdtem foglalkozni, de ezt a szenvedélyt néhány év múlva felváltotta a népművészeti tárgyak iránti vonzalom. Pár száz forinttal a zsebemben jártam a falvakat, festett, faragott padokért, ládákért, népi hímzésekért, kerámiákért. Ezekből a tárgyakból néhány ma is megvan: számos jelentős magángyűjtemény bizonyítja, hogy a hiteles, autentikus és őszinte népművészet kiválóan megfér a képzőművészet úgymond polgári műfajaival, akár a 20. századi modern festészettel is. Néprajzos korszakomban párhuzamosan antikvár könyvekkel is foglalkoztam, ezáltal számos értékes és inspiráló ismeretségre és ismeretre tettem szert. Idővel egyre több iparművészeti alkotást, elsősorban ötvöstárgyat vásároltam, s végül eljutottam a festészethez, melyet minden szempontból a gyűjtés csúcsának tartok. Nem csupán anyagi értékben, de szellemi teljesítményben is.

 

 

 

Szinte mindenki hasonlóan indul, akinek nincsenek korlátlan anyagi lehetőségei. Én rendkívül kevés pénzzel kezdtem a gyűjtést, fiatal koromban egyszerűen módom sem volt értékes festményeket vásárolni. Ma már úgy látom, hogy ez az ugródeszka, ez a természetes fejlődési út rendkívül sokat segített később a képek gyűjtésénél is. Az iparművészettel való foglalkozás, a tárgykultúra, a korabeli enteriőrök ismerete számtalan esetben ad fogódzót egy festmény keletkezési idejének meghatározásánál. Könnyen lelepleződik például egy stílusa alapján 17. századinak tűnő festmény, ha tudjuk, hogy a rajta ábrázolt flamand fajanszkorsó csak a 19. század elején jelent meg. A technika- és anyagtörténet egzakt fogódzókat ad a képző- és iparművészet szinte valamennyi területén. Jól mutatja a széles látókör fontosságát, a túlzott specializálódás veszélyeit, hogy adott esetben a viselettörténészek számos késhegyig menő művészettörténeti vitában mondták már ki a döntő megállapítást, mikor a képek pontos datálásáról volt szó.

 

 

Természetesen  van, bár ezt nagyon ritkán mondtam ki hangosan. A túlzott szakosodás ugyanis több szempontból is kiszolgáltatottá teszi az embert. Maga előtt és mások számára is. Igazából mindig igyekeztem az elhanyagolt területekre koncentrálni, sohasem érdekeltek a divatos, felkapott műfajok. Az iparművészeten belül a kevés nyíltan bevallott kedvencem közé tartozott a japán kardok markolatvédője, a cuba, melyből hazai viszonyok között elég gazdag gyűjteményt sikerült létrehoznom. Az antik ötvöstárgyak mindig nagyon érdekeltek, de sohasem nemes anyaguk, hanem a bennük megtestesülő technikai és mesterségbeli tudás, alkotóik munka iránti feltétlen alázata igézett meg. A román kori, gótikus és barokk ezüsttárgyak iparművészeti gyűjteményem fontos részét alkották, mára már azonban legnagyobb részüktől megváltam. Egy 9. századi bizánci keresztet például évekkel ezelőtt a Szépművészeti Múzeumnak ajándékoztam. Évtizedekkel ezelőtt fordultam az art deco stílusú dísz- és használati tárgyak felé, akkor még ezt a területet Magyarországon szinte alig értékelték.

 

De a legfontosabb közös motívum, amely a gyűjteményemben található régi tárgyak zömét igazán szorosan hozzám köti, az az állandó érdeklődés történetük és működésük iránt. Mindig az idő lenyomatát keresem rajtuk, ez teszi őket számomra élővé és igazán beszédessé. Az egykori funkció megértése, a használat következtében bekövetkező felületi változások vizsgálata egyébként a hamisítványok és másolatok kiszűrését is könnyebbé teszi, hiszen nincs az a szorgalmas hamisító, aki imitálni tudja az évszázados használat során keletkező kopásokat, változásokat. Minden tárgyat végig kell tehát tapintani: sokan elfelejtik, hogy az ember a kezével is lát.

 

 

 

Finoman szólva, izgalmas korszak volt. Kevesen voltunk és szinte törvényen kívül tevékenykedtünk. Kezdetben a MÉH vállalat gyűjtő-kereskedői engedélye adott legalitást a műtárgyakkal, néprajzi emlékekkel kereskedők számára, így nekem is. Jellemző módon ekkoriban egy szakosztályba kerültünk a mutatványosokkal és a vándorköszörűsökkel. A hetvenes évek végén már sikerült iparengedélyt is szerezni, az akkori szokásoknak megfelelően „csupán" használtcikkre. 1983-ban megnyílt az első üzletem a Visegrádi utcában, Kuriózum néven. Természetesen a műkereskedés segítette gyűjteményem folyamatos gyarapodását, hiszen a kivételes ritkaságokat mindig megtartottam magamnak. Meggyőződésem egyébként, hogy a két tevékenység bizonyos fokig szükségszerűen összetartozik. Egy gyűjtemény sohasem születik meg végleges formájában: ha valaki fejleszteni, alakítani akarja, elkerülhetetlen, hogy elcserél vagy elad belőle valamit, s a kapott pénzből szerezheti meg újabb kedvencét.

 

 

A hatvanas, hetvenes években mindig kellemes élmény volt betérni Meggay Mária Vörösmarty téri üzletébe. Az eredetileg gyógyszerész képzettségű régiségkereskedő hölgy igen kedvelte a gyűjtőket, tanította őket, formálta ízlésüket. Talán az erdélyi származású, nálam akkor jóval idősebb gyűjtővel, Tamás Jánossal alakult ki a legközvetlenebb, legtöbb tanulsággal járó kapcsolatom. Egyszerű ember volt, kivételes gyakorlati érzékkel és bölcsességgel. Kilencvenhárom évesen mondta nekem egyszer: „Kezdek már valamit sejteni, fiam, de sajnos nem maradt időm." Ez a gondolat azóta bennem is számos alkalommal felvetődött, s a legtöbb olyan gyűjtőben időről időre megfogalmazódik, aki hosszú évtizedeken keresztül szenvedélyes szeretettel kutatja és gyűjti a műtárgyakat.

 

Sajnálatos, hogy a művészettörténészek között szinte alig akadt olyan, akivel szorosabb szakmai kapcsolatban lettem volna. Az esetek döntő többségében azt éreztem, hogy a múzeumi dolgozók eredendő gyanakvással kezelik a műgyűjtőket s még inkább a műkereskedőket. Ezt óriási hibának tartom. A 20. század elején még szoros, mindennapi és gyümölcsöző kötelék volt a két fél között, kölcsönös tanácsokkal segítették egymást. A legjelentősebb művészettörténészek - Petrovics Elek, Meller Simon és kortársaik - még nem feledték el azt az alapvető igazságot, hogy a magángyűjtemények jelentős része - ajándékozás vagy hagyományozás révén - idővel a múzeumokba kerül.

 

 

 

Kétségtelen, hogy több izgalommal tölt el, ha egy addig ismeretlen, elfeledett festő kiváló kvalitású művét fedezem fel és birtokolhatom, mint ha a kikezdhetetlen klasszikusok valamelyikének egy „tucatművét" szerezhetem meg. Nem érdekel a százhuszonharmadik, „megélhetési bűnözésből" megszületett Rippl-Rónai-portré, sokkal nagyobb kedvvel kutatom a még bejáratlan, meglepetéseket tartogató területeket. A festmények gyűjtésében egyetlen alapelv vezetett: sohasem hagytam magam befolyásolni sem divattól, sem iskoláktól, sem a nemzeti nagyságoknak kijáró kötelező tisztelettől. Sőt, ha idővel divattá vált egy-egy korábbi „felfedezettem", megváltam műveitől. Ez történt például Gábor Jenő, Schadl János vagy éppen Duray Tibor alkotásaival. Nincsenek tehát abszolút kedvenceim: sohasem nevekben, hanem művekben gondolkodtam, hiszen festményt gyűjtök és nem autogramot.

 

Mindig csak az érdekelt, csak azt akartam birtokolni, ami nekem tetszett. Legyen az barokk ötvöstárgy, japán szamurájkard, kerámia, szobor vagy festmény, a lényeg, hogy megszólítson és töprengésre késztessen. A szerencse pedig mellettem állt. Számos alkalommal előfordult, hogy több éven át vártam egy-egy tárgyra, míg végül elém sodorta a véletlen. De talán nem is véletlenről van szó. Közel öt évtized gyűjtői tapasztalata mondatja velem, hogy a tárgyak vonzódnak ahhoz, aki igazán szereti őket.