A nagy, az első osztályú, legmaradandóbb élmény Cristofano Allori. Judit, az arcát figyelő szolgáló, mintha azt nézné, milyen érzés. A kard Judit kezében, amiről nem lehet eldönteni, hogy ez most Allori gyengéje vagy ereje. Olyan szerencsétlenül áll, mert nem szokta a nő a fejlevágást. De azért fogja a fejet, aminek mintha nem volna súlya, talán tényleg ennyi egy emberi koponya, agy, öntudat.

Már a harmadik helyen látom Allori képét, láttam otthon, az Uffiziben, itthon, a Szépművészetiben, most meg mindannyiunk hazájában, Rómában. És akkor nem beszéltünk arról, ahol először láttam, a Hungaroton lemezborítóján, vezényel Szekeres Ferenc.

Jaj, bocsánat, nem ezért vagyunk itt. Artemisia Gentileschi a kiállítás címe, főhőse, oka és célja. Hogy végre valahogy másképp is rendet lehet vágni ebben a festőktől hemzsegő világban, a Carracciak meg Guercinók között, ahol mindenki csak halványan ismerős. Mert ma csak az nyer, akinek története van. Tényleg olyanokká váltak a 17. század festői, mintha egy televíziós tehetségkutatóban indulnának. Csak az lehet a pemzlikirály, akit a szélesebb közönség is meg tud különböztetni a többiektől. És a megkülönböztetés alapja nyilván nem az, hogy miképpen használja a sárgát, és érzékeltetni tudja-e a báránybőr puhaságát, hanem hogy történt-e vele valami olyasmi, amit el lehet mesélni. Ha Caravaggio nem késel meg senkit, egy volna a sok közül. Ha Artemisia Gentileschi nem nő, még egy sem lenne a sok közül.

Önmagában nem baj, csak félek, hogy ez marad meg bennünk is. Mit láttál Rómában? Artemisia Gentileschit. Tudod, az a nő, akit megerőszakolt az apja haverja, akinek tanítania kellett volna, és aztán őt kínozták a tárgyaláson is, hogy vajon igazat mond-e. Hüvelykszorítóval. Egy festőt. Aki, tudod, aztán a megerőszakolója arcát festette meg Holofernészként. Bosszúból egy életen át, mit egy életen, immár négy évszázad óta négy évszázad óta nyiszálja a pasas nyakát. Pasas, pasas, hogy is hívják? Agostino Tassi. Az a furcsa, hogy elég messzire el lehet jutni így is. Traumázni meg poszttraumázni, meg egyáltalán, a nők helyzete Itáliában, a munkásosztály helyzete Angliában, mit jelenthetett szegénynek, hogy hiába volt a legtehetségesebb Gentileschi gyerek, mégsem vették föl az Accademiára. Vagy fölvették? Nem baj, akkor is, mintha nem vették volna föl, egyedül maradt, egyedül harcolta végig a század első felét, hogy lehet nő is festő. Ha kivételként, akkor kivételként. Csakis azért, mert nem lehetett eltagadni a tehetségét. Trauma és poszttrauma, tessék megnézni, hány képen végzik ki a nők a férfiakat. Jó, lehet, hogy Cristofano Allori is nőbarát volt, lehet, hogy Caravaggio örömét lelte a spricckoló vérben, eltorzult fejben, de Artemisia más. Az ő Juditjában van valami nekigyürkőzés, vastag karján felgyűri a ruhaujjat, és elvégzi a bosszúmunkát. Lenyiszálja a fejet, és közben igyekszik távol maradni Holofernésztől, hogy a ruhája lehetőleg ne legyen véres. Artemisia megkegyelmez a ruhának, csak épp pár csöpp éri, az is inkább a dekoltázst. Tiszta munka. Voltaképpen ez a szakmunka az Artemisia Gentileschi-féle kivégzések leghátborzongatóbb része. Senkinek nem telik benne öröme, nem azért történik, hogy helyreálljon a világ egyensúlya. Vagy ha igen, akkor az egyensúly maga nem okoz különösebb örömet. Fogja Jáel a szöget, és beleveri Sisera fejébe, figyelmesen, a munkára koncentrálva. Az a legszebb az egészben, hogy visszafelé könnyű mindenféle elméleteket gyártani.

Hogy Artemisia annyira lemondott a szerelemről, hogy már ezeket a bosszúfestményeket is szerelem nélkül festette. Lehet. Hiszen Agostino Tassival sem úgy ért véget a kapcsolata, ahogy ma elképzeljük, megerőszakolta, mire ő följelentette, és várta az igazságot. Testi kapcsolatban maradtak, mert arra gondolt, hogy majd eljön a házasság ideje is. Gentileschi papa csak akkor jelentett föl, amikor kiderült, hogy Tassinak már van felesége.

Előbb vagy utóbb, szerintem inkább előbb, el fog készülni egy Artemisia című film, amire beindulhatnak a művészet barátai, végre, és beindulhatnak a művészet szakértői, hogy ugyan, ugyan, az nem is így történt. Amíg ez az Artemisia-Amadeus nem készül el, addig maradnak a kiállítások, beszámolók, feminista gondolatok, hogy vajon hány tehetséget fojtott meg a tévképzet: festő csak férfi lehet. Karmester is csak férfi lehetett az ezredfordulóig, de ma Rómában egy ifjú hölgy vezényelte a Cosí fan tuttét. Hegedűs is csak férfi lehetett, költő is, hadvezér is. Visszafelé ezen elég nehéz változtatni, aki igazságot akar szolgáltatni, annak körülbelül annyira könnyű a feladata, mintha alternatív művészettörténetet szeretne megírni, amelyben nem halnak meg gyerekkorukban a legnagyobb tehetségek. Nem látom be, mit nyernénk vele. Viszont félek, hogy félreértjük vagy rosszul értjük Artemisiát, ha az életművét a férfiakon való bosszúként értelmezzük. Túl könnyű volna.

Alternatívát, persze, nem tudok ajánlani, csak arról tudok beszélni, ami a sok mészárlás között legjobban meglepett. Egymással szemben, a kiállítás nyitányaként, két önarckép. Az egyik a lantozó nő, van egy kis csavarintás a hangszerben, ami egy kicsit zavar, és hogy Artemisia szép keze mintha nem érintené a húrokat, de attól még csodálatos a mű. A ruha kékje, a lant sötétsárgája, a nyak kényelmetlen tartása, mert nézni kell ránk vagy, nyilván a tükörbe, de mi vagyunk ott, a kihallgatói tükör mögött. És vele szemben ugyanez az arc, orr, szem néhány vonással, és a haj, az is néhány vonással, merthogy nincs sok neki, az csak most tűnik föl. Nem hazudik a festmény sem, csak leplez, kendőt köt, eltereli a figyelmet. Nem azt akarom mondani, hogy mennyire nő, kozmetikushoz megy önarckép előtt, hanem hogy a ceruza vagy szén mennyire szadista eszköz, valahogy igazmondásra kényszeríti azt, aki bánni tud vele. Ahogy Dürer is ondolált hajú Jézusnak festi magát, de ha rajzol, akkor egy nagy péniszű gebe, abban a korban, amelyben a nagy pénisz még nem számított nagy dicsőségnek. Ilyenek vagyunk, mondják ezek a csodás festők, ha ecset helyett csak vonalakkal dolgoznak. Bátrak és viharvertek.

Artemisia Gentileschi e il suo tempo, Museo di Roma (Palazzo Braschi), Róma, 2017. május 7-ig.