A világ ugyan üvölti felém, hogy nem vagyok jól, mert nem lehetek jól, hiszen nem így kell élni - egyedül, havi fix nélkül, úgy, hogy még nem néztem ki leendő gyermekem apját - de ha ezt a hangot ki tudom zárni, akkor azt kell mondjam, soha, soha, soha nem voltam még ilyen jól. Egész érdekes dolgokat tudok meg az életről és abban magamról, olyan szabadságérzettel, hogy az gyönyörűséges. Most először vagyok úgy szerelmes, hogy nem fáj. Elképesztő pasikba tudtam belenyúlni korábban, nehéz, gyötrelmes, plátói szerelmekbe. Mára számomra megszűnt az a szó, hogy reménytelen. Nem predesztinálok, hanem üzemanyagként használom azokat az erőket, amelyek tudnak vinni előre.

 

 

 

Féléve, éve. Egy súlyos összeomlás után, sok fájdalommal rájöttem, hogy a korábbi rendszer, vagy paradigma nem megfelelő nekem. Nagyon kemény és nehéz időszak volt, de összeállt, hogy bármilyen erővel kényszerítené rám a ruhát a társadalom meg a mamám, nem fogom tudni hordani, és akármi áron, de meg kell keresnem a magam életét. Nem kívánok egy csomó dolgot, amikről korábban hittem, hogy kellenek az élethez. Amióta ezzel szembenéztem, maga a keresés is örömet okoz. Tudom, hogy az én utamat fogom megtalálni, amit az én hibáim köveznek, amik nagyon jók. Hiba nélkül semmi sincs. Ezek révén válik mindenki valakivé.

 

 

 

A képeimnek a hibák, a problémák, a csökevények bátor felvállalása az egyik legnagyobb ereje. Művészként régóta merek így élni, emberként most próbálok. A kulcskérdés nekem ma a hit. A Bibliában van a mondat, hogy egy rizsszemnyi hit hegyeket mozgat. Tökéletesen ez vezet. Hogy amiben hiszünk, az úgy lesz. Az időfaktorba nincs beleszólásunk, semmi sem azonnal történik, ahogy kellemes volna, de ezért olyan jó, amikor összejön. A karácsonyra is egy évet kell várni.

 

 

 

 

Három évig nem vettek fel a főiskolára. Szép tanulópénz volt, még akkor is, ha nem azért utasítottak el, amit gondolnánk, hanem mert a rektor szerint „ide démonokat nem veszünk föl". Ha az élet esszenciáját nézem, iszonyú megfelelni akarásban működtem. Igyekeztem úgy rajzolni, festeni, ahogy tanultam, amiről azt gondoltam, hogy egy ilyen iskolában majd felvételi igennel díjazzák. Szerencsém volt, hogy idejében összetalálkoztam Bakos Gáborral, aki megtanított, hogy azzal kell foglalkozni, amit én akarok, és majd az működik. Másodikos korom óta ez a befolyásolhatatlanság, megvesztegethetetlenség és őszinteség jellemzi a munkám. Emberileg pedig most értem el ugyanide. Nem vagyok megijedve. Nem gondolom, hogy a félelemnek kell irányítania az embert, meg a folyamatos számításnak, meg az eszednek. Pedig okos lány vagyok.

 

 

 

Abszolút. Nem sok dolog érdekel magamon kívül, de ebbe sok minden beleszorul. Fájdalom, kérdések, viszonyok, problémák. Az emberek ezért szokták érteni a képeimet. 

 

 

 

Minden kornak megvan a maga szülöttje. S miközben nagyon hasonló dolgok érnek minket, nem mindenki elég nyitott azok befogadására. Akik zártak maradnak, egyféle értelemben tán boldogabbak. De én engedem, hogy ezek a kezdetben finom, majd egyre erősebb hullámok hassanak rám, ezért egyfajta közkérdéssé válik, ami bennem lezajlik. Ezért értik. Az Egyedül vagyok-triptichonnál nemcsak nők, hanem férfiak is átérezték, hogy tényleg, úristen, mennyire egyedül vannak magukkal. Azt gondolom, az a dolgom, hogy figyeljem, ami történik, és hogy az mit indít el bennem. Hogy kiabáljak, ha fáj. És ha mások is elkezdik suttogni, hogy nekik is fáj, az olyan kiáltássá erősödik, hogy azt az Isten meghallja. Amikor az óriásplakátomat csináltam, hogy a kortárs művészetnek reklám kell, az nagyon helyénvaló volt. Állítom, hogy annak is következménye, hogy ma itt áll ez a Kogart-ház, hogy egyre több művészeti műsor van, hogy a kortárs képzőművészet szókapcsolat sokkal többet szerepel, mint korábban bármikor.

 

 

 

Tulajdonképpen szerencsés vagyok. Ez az ország nem szereti érezni a korát, vagy erősíteni a másik sikerét. Ehhez képest rám egész sokan figyelnek, értő fülekre és megértő gesztusra találok, miközben sokan szimplán bolondnak tartanak.

 

 

 

Tarantino például, aki úgy csinál filmeket, hogy nem izgatja, hogy a szakma nem adna rá ötöst és a zenében Björk, aki nagyon sok értelemben hatott is rám. Kortárs képzőművésznek nemcsak az ecsetje van. Számtalan médium tárul elém, és azokat úgy használom, hogy nem zavar, ha technikailag nem értek hozzá, majd együttműködöm olyanokkal, akik viszont igen. Ezért nem is lehet messziről megismerni a műveimet, mert nem használom folyamatosan újra ugyanazt. Nem ismérvei, hanem koncepciója szerint következetes.

 

 

 

Erre kapok visszaigazolásokat, és egészen biztos vagyok abban, hogy matriarchátus következik. A nők erősen ott vannak az irányításban, de mindig hátul. Ma az az okos férfi, aki belátja, hogy meg kell kérdezni egy nőt. És nemcsak sutyiban a hálószobában, hanem be kell venni őket a sztoriba.

 

 

 

 

Hm. Érzelmek, megérzések. Ebben a pasik kevésbé jók.

 

 

 

A nők világa lágyabb. Közben meg sokkal magasabban van a fájdalomküszöbük. Régen a férfiak elmentek háborúkba. Várni őket nehezebb volt, vesztegen, nem tudod, mi van, él-e még, akit szeretsz, a gyereked apja. Talpon maradni egy olyan társadalomban, amelyből hiányoznak a férfiak, egyedül elvinni a balhét. Ők meg fáznak, éheznek és vizes árkokból lődözik egymást. Keményebb és rafináltabb, átgondoltabb stratégiával rendelkeznek a nők. A gondolkodásnak és az érzéseknek olyan aránya, ami más, mint a pasiké.

 

 

 

A nők fizikailag gyengébbek. Szabad nekik például sírni is akár. Az érzelmek felvállalásában nagyon szabadok. Érzem, hogy azzal, hogy nem titkolom el az érzéseimet, úgy megyek előre, mint vaj a késben. Mindig elrontom. Mint kés a vajban. Amikor A nő egyetlen esélye című képemet festettem, tudtam, hogy titokban kell tartanom. Egy barátnőmnek mondtam csak el, aki rögtön azt kérdezte, hogy minek alázom magam. Szerettem volna, ha együtt dolgozunk, de elbuktam. Átment rajtam egy gépezet, ahogy mindenkin. Mit gondolok, majd ezzel valamin változtatok? Én meg hittem, hogy igen.

 

 

 

 

Nem annyira érdekel a dolgok rendszerbe szedése, művészettörténeti vagy akár szociológiai szempontból, mintsem az, hogy a dolgokat elvégezzem. Bennem lecsapódnak a dolgok, azokat kirakom, de megindokolni, hogy miért így van, nem feladatom. Nem dolgom, hogy filozófiai rendszereket összepakoljak. Az igen, hogy egy követ belehajítsak a vízbe vagy sikítsak. Szent Johannához érzem mostanában magam hasonlónak. Volt egy lány, baromi messze élt az uralkodóktól és eljutott úgy VII. Károlyhoz, hogy nem volt internet, meg telefon. Gyalog odament, beszélt ezer évet, és a férfi elhitte, amit mond, az őrültnek tartott nő megérzéseit. És király lett belőle. S miközben szerencsésnek vallom magam, hogy nem mindig vágják a fejemhez, hogy értelmetlen, amit mondok, hisz a dolgok nem úgy működnek, azt is érzem, hogy sokkal hátrébb vagyok, mint kéne lennem. Mind időben, mind a felkiáltójeleim számában. Gátolva vagyok. Több hálót kellett volna már kifeszítenem, akkorákat, mint amik az épületeken vannak, hogy az autódból is észrevedd, hogy hoppá, itt van egy probléma. Olyan férfi világ van, ahol tapasztalatokon, észérveken nyugvó a rendszer. Nagyon kevés pasi, hely, igazgató van, ahova azzal oda lehet menni, hogy figyelj, én érzem, hogy ez lesz. Ez nem érv.

 

 

 

Aquinói Szent Tamás filozófiai rendszerének van egy mondata, hogy „amit nem tudsz, azt hidd". Ez pontosan olyan erővel hatott, mint az, hogy ha feldobjuk a tojást, leesik. Erre a hitre persze rátelepszik a vallás, az egyház, mint egy olyan szerkezet, amelyben tökéletesen lehet az embereket irányítani, mert egy nyájjal könnyebb, mint apostolokkal, akik százfele húzzák a csapatot. Nem is vagyok vallásos, se megkeresztelkedve, de mindig is szót értettem Istennel. Ha kitalálsz erre egy médiumot, akár azt, hogy te kétforintosok feldobálásától vársz választ, vagy a tarot-kártyától, akkor az ott jön majd.

 

 

 

A rendszert te hozod létre belül. A megerősítés az, amit kapsz. Nem olyan üzenet jön, hogy menj fel a hegyre, aztán vágd el a gyereked torkát. Fontos döntési helyzetekben sem tudjuk pontosan megfogalmazni, hogy mit akarunk. Ennek letisztázásában kapsz segítséget, hogy világos lehessen, mélyen a sejtjeidben, pontosan mit is akarsz. Jön például a lehetőség, hogy igazgatója lehetsz egy nagy, befutott banknak, ugyanakkor mehetsz egy kisebbhez is, ami talán pont rajtad keresztül válhat naggyá. Ha ilyenkor tudsz figyelni az üzenetre, kiderül, hogy a sok érv, befolyás és elvárás között legbelül mit hiszel igazán jó döntésnek.

 

 

 

Elsőgenerációs művészként. Ő még tizenöt év után is szentül hiszi, hogy Krisztike a vesztébe szalad. Nem látják, hogy a gyerek jó irányba fut. Rettegnek. Na, én ettől a félelemtől szeretnék megszabadulni.

 

 

 

Nagyon szeretem. Nem ijeszt a fogyasztói társadalom, nem hiszem, hogy az utánunk jövő generációban mindenki plázacica lesz. Mindig van egy réteg, aki tudja, hogy hány óra van. Nekem fontos, hogy trendi cipőm legyen és Versace-szemüvegem. Szükségem van a pénzre. És míg a művészet tökéletesen tiszta, mégis szabad kurválkodni. Hajlékony és kicsi kompromisszumokra nyitott vagyok, különben nem tudnám a művészetemet véghez vinni, de a lényegben hajthatatlan vagyok. Simán elmegyek a Jakupcsek-show-ba, de ott a helyzetet úgy oldom meg, hogy tiszta maradjak. Sokan mondták nekem, hogy a Kogartba nem szabadott volna betennem a lábam, mert itt megsértették a művészetet és a szakmát. Én meg örülök, hogy eljött, amire száz éve várunk; végre nem művészettörténészeknek állítunk ki, hanem egy felvevőpiacnak. Akik, ha nincsenek, akkor megdögölhetünk. Behalunk a művészetünkkel együtt. Jó, hogy valaki felismerte, hogy miközben a művészet fontos, kitűnően alkalmas pénzek mozgatására. Önzetlen mecenatúra nincs. Ahogy önzetlen szerelem sincs. Kicsikét azért abból úgy magának is akar az ember valamit. Mindennek ára van, amit ki kell fizetni, hogy a jó dolgok megszülethessenek. Leonardo is, Tiziano is, de Rembrandt is kőgazdag volt. A pénz az kell.

 

 

 

 

Igen, azt gondolom. A lényeges dolgokat tudom. Kénytelen is voltam az iskolában fölszedni. De mindig akkor tudtam megszeretni egy festőt, ha azt láttam, hogy olyan, mint én. Matisse-t nem kiskorom óta szeretem, Basquiatról is egy filmet láttam először, majd rájöttem, hogy vannak olyan képeim, mint neki.

 

 

 

Nemigen. Örülök, ha megtudom, hogy máshol is az izgat egy művészt, mint engem itt, de nem vagyok múzeumba járó típus, még a budapesti kiállításokat sem nézem meg. Alapvetően kőtahó vagyok. Ha valakikkel közösen állítok ki, azokat megnézem. Szűcs Attilát például szeretem, értem azt a tisztaságot, amivel a művészetét működteti, Németh Hajnit is kedvelem, Kupcsikban az üzletembert tisztelem.

 

 

 

Asszem, harcolni. Rafináltan fegyvernemet választani, onnan meg ösztönből, ész nélkül.

 

 

 

Igen, de sajnos azt gondolom, hogy nem vagyok könnyen szerethető. Töke van a menyasszonynak. Vannak tulajdonságaim, amiket nagyon nehéz elfogadni. Tökéletesen meg tudom érteni azokat az embereket, akik nem mernek engem sem bevállalni, sem szeretni.

 

 

 

Én csak a korlátoktól félek, hogy nem fogom tudni csinálni a dolgomat, ezért tartok a betegségtől. De a haláltól nem, mert úgy jó meghalni, ha előtte azt érezted; megcsináltad. Szívesen elmennék Szent Johanna máglyájára, azután, hogy megcsináltam VII. Károlyt királynak.