Ki az a magyar festő, aki Marlene Dietrichhel is randevúzott, miután tönkrement a házassága Kun Béla titkárnőjével? És vajon miért maradt szomorúan, örökre a sarokba száműzve a második feleség, a Csellózó nő hangszere? Festészet, zene, pszichoanalízis – és a történelem. A Berény-sztori.

A húrja vesztett hangszer hosszú ideje állt a sarokban. A 40 éves Breuer Eta csellóművész tizenöt éve nem nyúlt hozzá. 52 éves férje, Berény Róbert festő ez alatt az idő alatt többször is megfestette feleségét a csellóval, játszani azonban ő sem hallotta. Pontosan tudta, hogy egy művész életében lehetnek időszakok, amikor képtelennek érzi magát az alkotásra. Ő maga évekig nem tudott ecsetet venni a kezébe, miután hazájából emigrálnia kellett, első felesége pedig elvált tőle. Csak Breuer Etával való megismerkedése után lett újra ereje visszatérni a festéshez. A tehetséges muzsikusnő viszont éppen ettől kezdve vált képtelenné a hangszer megszólaltatására. Berény Ferenczi Sándor művészbarátjaként, Sigmund Freud személyes ismerőseként a pszichoanalízisnek is értő művelője volt, így neves pszichoanalitikusoktól is megpróbált segítséget kérni felesége számára. Amikor ez sem segített, ő is lemondott róla, hogy feleségét újra muzsikálni hallja, és nem hozta szóba többé a dolgot, nehogy fájdalmat okozzon az asszonynak.

A 30-as évek végén a festő és családja egzisztenciális válságot élt meg: az imádott otthonukra felvett hitelt nem tudták fizetni, kilakoltatás fenyegette őket, zsidó származásuk miatt pedig megkezdődött állampolgári jogfosztásuk is. Nyomott hangulatban indultak kilencéves lányukkal vakációra Zebegénybe. Egy nap a közelben nyaraló barátjuk, Bernáth Aurél festőművész látogatta meg őket. Ismerte a házigazda szerelmi vallomásnak is beillő képeit, a feleség játékát megidéző Csellózó nőt, és annak kései változatát is, amelyen Eta maga mellé veszi a hangszert, de már nem szólaltatja meg. Amikor Berény nem volt a szobában, megkérte az asszonyt, hogy férje kedvéért próbáljon meg újra játszani, akár csak egy alkalommal. „Nem mintha hittem volna a gyógymódom sikerében – emlékezett később –, ha már a Róbert iránti szerelme sem tudta megtenni ezt a csodát.” A feleség mégis igent mondott, Bernáth Aurél pedig megígérte, hogy Pesten beszerzi a hiányzó húrokat. 1939. augusztus 31-én egy családi ebéd alatt toppant be a húrokat tartalmazó kis dobozzal. Breuer Eta annyira izgatott lett, hogy az evőeszközt is alig tudta a kezében tartani. „Nagyon félek” – mondta. – „Nincs kiút, nincs mellébeszélés, Eta, mától kezdve újra csellóznod kell!” – válaszolta Bernáth, mialatt a nő felhúrozta hangszerét. Ebéd után Breuer Eta elővette a csellót, és játszani kezdett. Áradó muzsika öntötte el a házat, a zenész 15 év kihagyás után is gyönyörűen játszott. A koncert negyed órát sem tartott. „Nem, nem játszom tovább!... Nem bírom tovább!” – kiáltotta, és földhöz vágta a vonóját. Soha többé nem játszott. Másnap kitört a második világháború. 

Berény Róbert 1887-ben Backofen Róbert néven született Budapesten, zsidó származású édesapja a századfordulón magyarosíttatta családnevüket. Az egyre jobb módú gabonakereskedő és tőzsdei ügynök apa nagypolgári életet biztosított két fia számára. Amikor megalapította a Berény Nándor és Fia Kereskedelmi Részvénytársaságot, nem Róbertre gondolt, őt ugyanis már kiskorában is kizárólag a rajzolás és a zene érdekelte. Tanítója figyelmeztette is a szülőket, hogy a gyereket le kell szoktatni a folytonos firkálásról, ők azonban dorgálás helyett művésztanárokat fogadtak mellé. Rajzleckéket idősebb iskolatársa, Pór Bertalan adott neki, s közben hegedűórákat is vett. Bár a zenélést sosem hagyta abba, 17 évesen eldöntötte, hogy nem muzsikus lesz, hanem festő. Beiratkozott a Budapesti Mintarajziskolába, ahol Munkácsy hatását mutató képeket festett. Egy évvel később, 1905-ben szülei engedélyével és anyagi támogatásával Párizsba utazott. Itt – lényegében még kamaszként – találkozott Matisse és más fauve festők képeivel, s ez egy csapásra megváltoztatta a festészetről vallott elképzeléseit. Otthagyta a mindössze három hónapja elkezdett Julian Akadémiát, és autodidakta módon kezdte képezni magát. 

Édesapja pénzén tágas műtermet bérelt magának, végiglátogatta a legfontosabb galériákat, s eljutott Gertrude Stein otthonába is, ahol Párizs legjobb festői gyülekeztek. Hozzájuk képest is szemtelenül fiatal volt még, amikor 19 évesen kiállították képeit az Őszi Szalonon, majd a Függetlenek Szalonján. A kiállításról írt kritikájában Louis Vauxcelles, a mozgalom névadója „fauve tanonc”-nak nevezte Berényt, akinek képeit idősebb pályatársai meglepően érettnek tartották. A fiatalember műterme mindig nyitva állt a kevésbé szerencsés sorsú művészek előtt, akikkel megosztotta az otthonról érkező bőséges élelmiszertámogatást is. A vele egy házban lakó amerikai festő, Max Weber szerint „szerette a zenét s a legváratlanabb pillanatban felkapva hegedűjét szélesen, lágy rezonálással folyó hangon, keleti szenvedéllyel improvizált. Saját kompozícióinak vagy a klasszikusoknak kottalapjai mindig ott voltak asztalán.” Még Párizsban élt, amikor a leginkább progresszív, a nagybányai festők forradalmán is túllépni kívánó fiatal pályatársai kapcsolatot kerestek vele. Kezdetben nem bízott benne, hogy van értelme a szervezett fellépésnek, később azonban az ő javaslatára lett a csoportosulás neve Nyolcak. Az 1911-es közös kiállítás fogadtatása szélsőségesen rajongó vagy szélsőségesen elutasító volt, semleges véleményt nem lehetett olvasni vagy hallani. A legfiatalabb festőt, Berény Róbertet azonban külön is méltatta a kritika. „A talentum kifejlődésének nyugalmasságát, az öntudatos, de soha nem bántó biztonságot (...) a munkabírásnak szép példáját (...) határozottabban nem láttam másutt mint Berénynél” – írta róla Bölöni György. Ő maga így írt a Nyolcak harmadik kiállításának katalógusában képeiről: „A mindent együtt egyszerre érzés, a kozmoszt megölelni, karjaimban tarthatni volt mindenkor a dolgozást megindító érzésem. Ennek kifejezését keresem szüntelen.”

Ha a kozmoszt nem is, hamarosan volt kit megölelnie. Még Párizsban, a Julian Akadémián ismerkedett meg a festészetet tanuló Spitzer Lilivel, aki bemutatta húgát a művészkörökben már ismertté vált pályatársnak. A Bécsben született Spitzer-Somló Ilonát mindenki Léninek becézte, rendkívül művelt, zeneileg is képzett, művészetekre nyitott, modern lány volt. Berény beleszeretett a lehengerlő személyiségű lányba, és 1912-ben elvette feleségül. Ekkor már a Városmajor utca 36. szám alatti, kényelmes kúriában élt a Berény család, a fiatal pár is oda költözött. Léni alkotótársa is lett férjének, közösen készítették el a festő által tervezett – a kritika szerint Gauguin és a japán művészet hatását mutató – selyemhímzésű faliszőnyegeket és díszpárnákat, amelyeket nemcsak kiállítottak, hanem értékesítettek is. Társaságukhoz festők és zenészek egyaránt tartoztak. Gyerekkori barátja, Weiner Leó mutatta be Berénynek Bartók Bélát, akiről 1913-ban portrét is festett, sokak szerint a legkifejezőbbet, ami valaha a zeneszerzőről készült. A festő zenekritikákat publikált a Nyugatban, gyakran számolt be a Bartók és Kodály körül gyülekező modern muzsikusok koncertjeiről. A festő és a zeneszerző kapcsolata később olyan szoros volt, hogy Bartók egy nap különleges bemutatóra hívta Weinert és a Berény házaspárt. Spitzer Ilona erre így emlékezett: „Valahol Pest mellett egy kis házban éltek bűbájos, nagyon fiatal feleségével és a kis Bélával, ki akkor karon ülő gyermek volt. Akkor játszotta el nekünk a Kékszakállú zongorakivonatát, még mielőtt előadták vagy kiadták volna…”

Léni érdeklődése nem csak a képzőművészet és a zene területén volt azonos a férjéével. Összebarátkoztak Freud munkatársával, Ferenczi Sándor pszichoanalitikussal, s együtt lettek az újonnan megjelenő tudományág, a pszichoanalízis lelkes hívei. A Freud bécsi lakásán működő összejövetelek mintájára Budapesten Berényék házában gyűltek össze a pszichoanalízis iránt érdeklődő értelmiségiek. Berény, Ferenczi és Léni hármasban is végeztek asszociációs alapú kísérleteket, és mindketten kipróbálták az analízist is, amit a művészet értelmezése szempontjából is fontosnak tartottak. „A kép a festő lelkiállapotának a képe” – vallotta Berény. Az összejöveteleknek azonban hamarosan vége szakadt: kitört a világháború, a festőt besorozták katonának. A fronton volt akkor is, amikor 1915-ben megszületett lányuk, Veronika. Leszerelése után Berény festészeti szabadiskolát nyitott Városmajor utcai lakásukon, ez volt az első festőiskola, ahol a növendékek Cézanne és Van Gogh művészetéről hallhattak. Felesége is új munkát talált. Házuk szomszédságában, a Városmajor utca 42.- ben megalakult a Magyar Kommunista Párt, a gyors- és gépírást ismerő Lénit pedig egy ismerőse beajánlotta Kun Béla titkárnőjének. Talán neki is köszönhető, hogy a Tanácsköztársaság idején két hónapra Berény is állami megbízást kapott: Fegyverbe! Fegyverbe! című mozgósító plakátját a Művészeti és Múzeumi Direktórium szakelőadójaként készítette.

Amikor a kommün bukása után Léni a megtorlástól tartva Bécsbe menekült, férje nem ment vele. Addigra ugyanis házasságuk válságba jutott, eltávolodtak egymástól, a feleség pedig rövid időre szerelmi kalandba bonyolódott Tersánszky Józsi Jenő íróval. Hamarosan Berénynek is mennie kellett: egy szomszédja feljelentette, amiért a Vörös Hadsereg mellett agitált, s ezért rövid időre börtönbe is került. Márffy Ödön – és egyes források szerint a lelkiismeret- furdalást érző Tersánszky – közbenjárására bocsátották szabadon, és amint tehette, ő is Bécsbe emigrált. A házasságot azonban már nem lehetett megmenteni, Berény és felesége elváltak. Bár a válás békében zajlott, barátja, Tihanyi Lajos levele szerint a festőt nagyon megviselték Léni „rosszalkodásai”, és a válóper után mély depresszióba zuhant. Nem is maradt sokáig Bécsben, néhány hónap után továbbment Berlinbe, életkedve azonban itt sem tért vissza. Depressziója miatt két évig a neves magyar pszichiáterhez, Franz Bernáthoz járt analízisbe. Ecsetet csak ritkán vett a kezébe, s elkészült műveivel sem volt elégedett. Miközben festőként mély alkotói válságba került, hegedűsként egy zenekarban játszott és komponált is. „Zenei érdeklődése ez időben kimagasló volt, jobban élvezte a zenét, mint a festészetet” – írta róla analitikusa. Egy vonósnégyesét nagy sikerrel be is mutatták Berlinben. (Amikor 2011-ben a pécsi Nyolcak kiállítás szerveződött, az Artmagazin WANTED rovatában közölte a lappangó képek fotóit, illetve azokat ki is állította a Virág Judit Galériával, illetve a Kieselbach Galériával közösen. A Virág Judit Galéria-beli megnyitón az Auer-kvartett előadásában bemutatásra került Berény Berlini vonósnégyese, amiről az Artmagazin megrendelésére videó is készült. Ez a következő linken tekinthető meg: https://www.youtube.com/watch? v=IJigWnwSKHE – a szerk.) Emellett Berény műszaki találmányok megvalósításán is dolgozott, ám ezekkel is kudarcok érték. Golyóstoll- szabadalmával elkésett, honfitársa, Bíró József megelőzte, újszerű, folyamatos vetítést lehetővé tevő mozigépét pedig technikai nehézségek miatt nem tudta megépíteni, így később ezt is más valósította meg.

Megpróbált társat találni magának. Előbb egy hegedűművésznek készülő konzervatóriumi növendéknek udvarolt, akivel rokonai szerint rövid időre intim kapcsolatba is keveredett. A hölgy azonban egy idő után elveszítette érdeklődését mind a búskomor festő, mind a hegedű iránt, és a filmművészet felé fordult. Utóbb Marlene Dietrich néven lett világhírű. Berény egy orosz nagyhercegnővel is kapcsolatba került, akit a bolsevikok üldöztek el hazájából. Amikor a festő pénzt is adott a szegény menekültnek, az betegségre hivatkozva lemondta a következő randevút. A festő többé színét sem látta: a nő ismert szélhámos volt. A magányos művésznek a muzsikálás jelentette az egyetlen örömforrást. Egy alkalommal egy berlini társasági esemény vendége volt, de senkivel sem akart beszélgetni, ezért egy félreeső szobában leült a zongorához. Játékát egy honfitársa hallotta meg: Breuer Etelka csellóművész bement hozzá, és hosszasan hallgatta. Beszélgetni kezdtek, majd Berény bemutatta a lányt lakótársának, Tihanyi Lajos festőnek. Tihanyi udvarolni is próbált Etelkának – mindhiába. Berény Róbert és Breuer Etelka addig beszélgettek a zenéről, és addig hallgatták egymás játékát, amíg egymásba szerettek. Életük végéig el sem váltak egymástól.

A festő depressziós időszaka az Etával való megismerkedés után nem sokkal véget ért. Intenzív alkotó fázis következett, amelyet szinte határtalan tettvágy és munkabírás jellemzett. Mindez egybeesett a magyarországi általános amnesztiával, így Berény és kedvese eldöntötték, hogy hazaköltöznek. Már Budapesten házasodtak össze 1926-ban, Eta 27, férje 39 éves volt. Ahogy a festő alkotókedve visszatért, úgy torpant meg a feleség ígéretesen induló zenei karrierje. Egyre kevesebbet játszott, majd egy nap elvitte a vonóját húroztatni, érte menni viszont már nem akart. „Etában művésztermészet lakott a javából – írta később barátjuk, Bernáth Aurél. – Mint csellista kezdte, nagy reményre jogosító növendéke volt egy híres berlini tanárnak. De ahogy a koncertezésre megérett, máról holnapra abbahagyta a zenélést, s csak Róbertnek élt. A sarokba kényszerült cselló azonban mint néma vádló nézett mindkettőjükre.” A festő pszichoanalitikusoktól kért segítséget felesége számára, akik hiába próbálták megfejteni Eta zenei rövidzárlatának okát. A felületesebb ismerősök szerint az asszony egyszerűen csak szerette a kényelmet, a pihenést, és nem volt szorgalma a gyakorláshoz. Mások gyakran visszatérő, kínzó migrénjével magyarázták, hogy nem nyúl a hangszerhez, s volt, aki szerint Berény erős, ellenmondást nem tűrő alkotói egyénisége térítette el Etát a művészi pályától. Akármi is volt az ok, tény, hogy Berényt nagyon bántotta felesége művészi elnémulása. Imádta Etát, rengeteg képet festett róla, többnyire pihenés, fekvés, olvasás közben, esetleg macskát cirógatva. Az asszonyt egyetlen képen látjuk dinamikus mozgásban: férje később legismertebbé vált művén, az 1928-as Csellózó nő című festményen. A képen szinte ölelkezik a csellóval a muzsikálásban elmélyülő, piros ruhás Eta, aki a valóságban ekkor már nem szólaltatta meg hangszerét. 

A házaspárnak 1930-ban született meg közös gyereke, Anna. Berény új alkotói korszaka is ekkor bontakozott ki, barátaik szerint termékenységének első számú ösztönzője a felesége volt. A házban és a villa kertjében a fiatalkori fauvista műveknél sokkal klasszikusabb, de semmiképpen sem konzervatív képek születtek, inkább egyfajta visszatérés figyelhető meg a Berény által korábban elutasított nagybányai piktúrához. A közönség és a kritika egyaránt elismeréssel fogadta a kiállításokon hosszú évek óta nem szereplő festőt. Egy korabeli kritika szerint az Etát ábrázoló Alvó nő fekete vázával című képpel Berény egyenesen a legjelentősebb magyar művészek közé került. Rendszeresen kiállított a Képzőművészek Új Társaságának (KUT) tárlatain, de a Szinyei Társaság is felvette tagjai közé, és sok művészetkedvelő budapesti polgár rendelt tőle portrét. A Tanácsköztársaság egykori plakátfestője eközben kapitalista nagyvállalatoktól fogadott el megbízást reklámok készítésére, ezeket ma is a magyar alkalmazott grafika legnagyobb teljesítményei között tartják számon. Berényék otthona egyfajta kulturális szalonná vált, a rendszeres házi kamarazenélések közönségének soraiban progresszív fiatal művészeket és jómódú polgárokat egyaránt találunk. Náluk találkoztak a pszichoanalízis hívei is, köztük József Attila, Karinthy Frigyes vagy Füst Milán, a házigazda pedig még a Pszichoanalitikus Társaságba is belépett. De még a Budapesten időző Sigmund Freud is felkereste a házaspár otthonát.

Számos ismerősük visszaemlékezése kitér arra, hogy a festő élete végéig rajongott feleségéért, a kettejük közötti állandó erotikus vibrálás pletykák és anekdoták témája volt. (...) Eta erotikus kisugárzásának sok férfi a hatása alá került, és hiába nem viszonzott semmilyen közeledést, a nők mégis féltékenyen figyelték. „Betegesen lusta volt, néha ebédhez sem jött, hogy a feje fáj (rossz nyelvek szerint ilyenkor a haját festette), de este, ha gyönyörű fehér ruhájában megjelent, egyszerre bűvölte meg Máli három fiát” – idézte fel kissé rosszmájúan egy közös nyaralásukat Lesznai Anna körtvélyesi birtokán Gráber Margit. Az asszony lustasága – talán mert férje gyakran ábrázolta álomba merülve, esetleg fekvő helyzetben vagy más kényelmes pozícióban elmélázva – egy idő után társasági toposszá vált, pedig szoros barátaik szerint kifejezetten gondoskodó háziasszony volt. (...) Berény 1937- ben festette meg a Csellózó nő második változatát. Ezen a képen már nyoma sincs a híres első változat lendületének: Eta nem játszik, csupán magához öleli elnémult hangszerét, miközben másik kezével lazán lógatja a vonót.

A házaspár és kislányuk hármasban éltek az egyre rosszabb állapotú, százéves városmajori villában, míg a nyarakat Zebegényben, egy bérelt nyaralóban töltötték. Nem voltak szegények, csak éppen meg sem közelítették Berény gazdag szüleinek anyagi helyzetét, így háztartásuk festőien csendes pusztulásnak indult. „A család: Eta és a kis lányka, Anna Róberttel együtt a legangyalibb kedéllyel lakták a házat – emlékezett erre az időszakra Bernáth Aurél. – Pénz a tatarozásra nem volt, így a fenyegető hiányosságokra a vendég felvilágosítást kapott, olyan formában például, hogy erre a székre ezért vagy azért nem tanácsos ülni (…) Mindez nem zavarta a kedves és meleg családi életet. A házaspár tökéletes egybeforrottsága még külön varázzsal is bírt a pusztuló talajon. Úgy hatott ez, mintha a ház csak izzó szerelmük miatt tartaná őket ölében...” Egy alkalommal, amikor vendégekkel ültek az ebédlőasztalnál, óriási vakolatdarab zuhant a plafonról a levesestál mellé. A sztoikus Berény arrébb vitte az asztalt és evett tovább. Mivel az állagromlás tarthatatlan volt, a házaspár kölcsönt vett fel a kúria karbantartására, amit nem tudtak törleszteni. Az ingatlant elárverezte a bank, a lakókat pedig 1941-ben kiköltöztették. Ekkor persze már nem az alkotásra inspiráló, szeretett otthon elveszítése volt a legnagyobb bajuk. Származásuk miatt egyre nehezebb helyzetbe kerültek. A zsidóüldözés időszakát bujkálva vészelték át, s ezalatt Berény képeinek nagy része eltűnt vagy megsemmisült.

A Tanácsköztársaság egykori híveként a festő lelkesen várta a háborút követő új rendszer megszilárdulását. Hamar csalódnia kellett. 1948-ban ugyan kinevezték a Képzőművészeti Főiskola tanárának, s nem sokkal később megkapta a Kossuth-díjat is, de művészete már nem kellett a hatalomnak. A szocialista realista stílusnak ő maga sem akart és tudott megfelelni, így élete végén ismét egy passzív alkotói korszak következett. Gyomorrákot diagnosztizáltak nála, amely gyors lefolyásúnak bizonyult. 1953-ban, mindössze 66 éves korában halt meg. Felesége 25 évvel élte túl. Sok évvel később, 2008 karácsonyán Berény monográfusa, Barki Gergely kislányával egy családi filmet nézett a tévében. A Stuart Little, kisegér című film egy jelenetében az alvó Etát látta meg egy kandalló fölé függesztett festményen. A háború idején elveszett Alvó nő fekete vázával című képet a filmes cég Amerikában pár száz dollárért, díszletnek vásárolta meg. A festmény megtalálásának története bejárta a világsajtót, s újra felhívta a gyűjtők figyelmét Berény művészetére. Breuer Eta, aki nem tudott csellózni a férjének, haláluk után sok évvel így tette világhírűvé Berény Róbertet.