Tavaly, vagyis 2004 elején vetette fel Pákh Imre (lásd keretes írásunkat), hogy szívesen bemutatná itthon szélesebb közönség előtt a tulajdonában lévő Munkácsy-festményeket. Ez jó apropónak mutatkozott arra, hogy megpróbáljunk hazahozni amerikai és európai magán- és közgyűjteményekből olyan műveket, amelyek nagy részét még sohasem láthattuk itthon, hiszen Párizsban készültek, és rögtön tengerentúli, vagy legalábbis külföldi vevőre találtak. Ezért aztán az állandó kiállításunkat érintetlenül hagytuk, az változatlan formában látogatható. Szeretnénk árnyalni nemcsak a közönségben, hanem a szakmában élő Munkácsy-képet, többek között azzal is, hogy végre eredetiben tanulmányozható lesz az ideológiai alapon sokáig némileg lekezelt, úgynevezett szalonképek kvalitása. 

 

 

 

Távolról sem az. A Végvári-féle oeuvre-katalógus 600 körüli tételt számlál, ebből körülbelül 150 található magyar közgyűjteményben, 80-100 mű hazai magángyűjtőknél. Az életmű nagyobbik fele külföldön van, ismert vagy ismeretlen helyeken. Ezeket lehetetlen összeszedni. Már az is nagy teljesítmény, hogy a kiállításra száztíz darab gyűlt össze, amiből kilencven az újdonság varázsával hathat. Sok közöttük a tájkép, és ez a tény reményeink szerint megint csak megváltoztathat egy előítéletet, miszerint Munkácsy nem szeretett tájképet festeni. Gyönyörűek, tíz-tizenkét tájkép, köztük néhány szalonkép-tájkép kombináció, például a Három hölgy a parkban, vagy a Séta a Park Monceauban.

 

 

Számos nagy Munkácsy-téma redukcióban szerepel majd a kiállításon, például a Krisztus Pilátus előtt, vagy az Ecce Homo - bemutatjuk a hozzájuk készült vázlatokat, sokak véleménye szerint ezek a művészileg értékesebb darabok. A Milton is egy kisebb változattal szerepel, mert a New York-i Közkönyvtárból szinte lehetetlen kimozdítani a művet, egyrészt olyan nagy, másrészt vállalhatatlanul magasak lennének a mozgatás és az utaztatás költségei.

 

A kiállítás egyébként kronologikus rend szerint halad, ezt csak néha bontjuk meg a tematikus egység kedvéért. Ezt a rendszert követte a Székely Bertalan- és a Mednyánszky-kiállítás is. Így aztán már az első terem is különlegességeket tartogat: Munkácsy úgynevezett biedermeier képeit, mint amilyen az Árvíz, a Búsuló betyár, vagy a Húsvéti locsolkodás.

 

 

 

Igen, én is eleve 2006 tavaszára gondoltam, de felmerült egy másfajta szempont is, nevezetesen, hogy akkor lesznek a választások, és a sajtóban háttérbe szorulna a kiállítás ügye. Így maradt a feszített tempó, és a nehézségek, amit például egy ilyen határidőnél az okoz, hogy mondjuk a Metropolitan Museum kuratóriuma - amely minden kérdésben, például egy műtárgykölcsönzés ügyében is dönt - évente csak kétszer ülésezik. A Zeneszoba című kép tőlük jön, de sokáig nem lehetett tudni, adják-e, vagy nem. Szerencsére Pákh Imre, és a kinti gyűjtők sokat segítettek, de egyes képek hollétét még így is valóságos nyomozásnak kellett kiderítenie: mint például a Mozart halála esetében. Kiderült ugyan, hogy a kép Detroitban van, de egy olyan épületben, amely gyakorlatilag le van zárva, így ehhez a fontos műhöz nem fértünk hozzá. Vagy: tudjuk, hogy a Metropolitan Museum tíz éve eladta a Zálogházat - ott a múzeumok eladhatnak - a Sotheby's árverezte, de a néhány éve kitört, a két vezető aukciósházat érintő botránysorozat idején a nyilvántartásuk nagy részét megsemmisítették, így nincs adatunk arról, kihez került az árverés után. Lehetne feladni hirdetést, megmozgatni kapcsolatokat, de erre már valóban nem volt elég a rendelkezésünkre álló idő. Ugyanakkor sikerült megszerezni a Csokorrendezést - amely valójában A papa születésnapja című zsánerkép vázlata -a Puskin Múzeumból, ahová a Tretyakov Galériából, vagyis a valamikori Tretyakov-gyűjteményből került. (Vagyis Sedelmeyer, Munkácsy galériása, Tretyakovnak is adott el.) Párizsból, a Musée d'Orsay-ből a Krisztus Pilátus előtt egy változata érkezik, és Bukarest is kölcsönöz a kiállításra művet, míg Marosvásárhelyről nem is reagáltak a Mosónőket kikérő többszöri megkeresésre, Kolozsvárról pedig azzal hárították el a kérésünket, hogy nem kapják meg a minisztérium engedélyét a Ne sírj című kép ott lévő változatának kiadásához.

 

 

Valóban nehéz volt a kiállításon szereplő mintegy száztíz tárgyat nyolcvan helyről összegyűjteni, de remélem, hogy a közönségnek különleges élményt és örömet fog okozni ez a tárlat. A Mednyánszky-kiállításon nagyon intenzíven hatott a képek varázsa - Munkácsy esetében is hasonló érzésekre számítok. Olyan festői erényeket mutatnak az összegyűjtött művek, hogy az mindenképpen elismerésre méltó. Munkácsy kivételes képességű, nagy formátumú művész volt - ezt szeretnénk a szakma számára is világossá tenni és az eddigieknél árnyaltabb művészi arculatot bemutatni.

 

 

 

Végvári Lajos könyvében, amelyre még ma is sok tekintetben támaszkodni kényszerülünk, az 1958-as állapot van rögzítve. Az utolsó nagy Munkácsy-tárlatot Oltványi-Ártinger Imre rendezte 1952-ben a Műcsarnokban: ennek is van katalógusa. A későbbi szakirodalomban, gondolok itt Perneczky Géza, vagy Székely András írásaira, életművének egy jelentős része, pont a szalonképei, tájképei háttérbe szorultak, gyakorlatilag tematikai-ideológiai alapon. Most itt a lehetőség, hogy újraértékeljük művészetének ezeket a fejezeteit is. Annyi minden rakódott alakjára az évtizedek alatt, valóságos kérdéskörré vált, hogy most már jó lenne mindezektől az előítéletektől megszabadulni és friss szemmel nézni magukat a műveket. 

 

 

 

Az a sztárkultusz, amely övezte, az 1920-as évek után elült, külföldi ismertsége is nagyjából leáldozott, manapság viszont a hazai és a nemzetközi műtárgypiacon újra emelkednek az árai s népszerűsége kezd visszatérni, ami nem kis részben köszönhető magyar származású amerikai gyűjtőinek. Néhány éve egyébként Munkácsy Két családja volt a Christie's 19. századi katalógusának címlapján, és legnagyobb örömömre ezt a képet is láthatja majd a Nemzeti Galéria közönsége.