Örömmel vettük az Artmagazin vállalkozását, hogy a 2006. évben két lapszámban is közölte a műtárgyak védettségére vonatkozó körkérdés válaszait. (Köszönet érte!) Örülnünk kell ugyanis, a vélemények akár a védettség jelenlegi rendszere mellett, akár ellene szólnak, hogy ez a téma az utóbbi hónapokban egyre inkább érdekli a nyilvánosságot is.

Mint a műtárgyak, kulturális javak felügyeletéért felelôs nemzeti hatóság, a (KÖH-ön belül mûködô) Műtárgyfelügyeleti Iroda vezetője természetesen sok mindenben egyetértek és jó pár dologban vitatkoznom kell a válaszadó műkereskedőkkel és muzeológusokkal. A megfogalmazott észrevételekre itt nincs lehetőség egyenként válaszolni, így inkább a vitában is érintett részletekből kiindulva általános álláspontunkat mutatom be.

Viharos történelmünk, többször is, sokféle módon kifosztott örökségünk nyomán alapvetésként kell leszögezni, hogy a kulturális örökségvédelem jogi eszközeire szükség van. Sajnos a piac természetes folyamatai sok esetben az örökség megôrzése ellen hatnak, így a természetvédelemhez vagy a műemlékvédelemhez hasonlóan e területen is szükség van állami beavatkozásra. Ami e játéktér – felelôsen gondolkodó – résztvevôi számára vita lehet, az a játékszabályok, azaz a beavatkozás mértéke és módja. Ennek Európa-szerte igen széles a skálája: a legkevésbé korlátozó államok (Anglia, Hollandia, Svájc) példája mellett igen szigorú tiltó szabályozásokat is találunk (Görögország, Olaszország). Ezek a rendszerek mind az adott országok történelméhez, műtárgyállományához, gyűjtői kultúrájához, gazdasági lehetőségeihez és műtárgymegtartó képességéhez igazodnak. A kulturális örökség, mint minden más védelemre vonatkozó beavatkozás tehát állandó megfontolást igényel, hogy a változó környezet kihívásaira mindenkor a legjobb választ adhassa.

Ez tehát – a piac természetesen kialakuló folyamatain túl – egy igen széleskörû és mindenképpen összehangolt intézkedéssorozatot feltételez az adóügytől, az üzleti tevékenységen át a kulturális igazgatás szabályozásáig (értve itt a kiállításpolitikán vagy a kortárs mûvészet támogatásán kezdve a védettség és a kiviteli engedélyezés teljes eszköztárát is). Innen, az élet gyakorlati oldaláról nézve valóban el kell ismerni, hogy a szabályozások nem összehangoltak, módosításra és kiegészítésre szorulnak. Szükség volna a mûtárgybehozatal és mûtárgyvásárlás (adórendszerben is megtestesülô!) állami ösztönzésére, de szükség volna a legális műtárgyforgalom támogatása és az illegális tevékenységek kiszűrése céljából e terület sajátosságait figyelembe vevő különleges jogszabályra is (műkereskedelmi törvényre?). Természetesen minden érintett fél tudja, sőt maga az örökségvédelmi törvény is leszögezi, hogy a „védetté nyilvánított kulturális javak tulajdonosait kötelezettségeikre tekintettel támogatások és kedvezmények illetik meg”. (E hiányosság pótlására tett minden korábbi kezdeményezésünk a pénzügyi tárcánál elakadt…) Ezen átfogó és nagyrészt más területeket érintő jogszabályok, illetve felügyelet számonkérése tehát nem irányulhat csak a KÖH felé, hiszen pl. éppen az egyik kulcskérdésként kiemelt hamisítások ügye általában nem örökségvédelmi, hanem „fogyasztóvédelmi” téma. (Ha márkás ruhát, sportszert vagy mûszaki cikket vásárolok, ki felel azért, hogy az valóban eredeti és nem hamisított áru?) Továbbá tévedés lenne – a régi reflexek alapján – itt is mindent az államon számon kérni. A legmegfelelőbb jogi keretek kimunkálásán és azok ellenőrzésén túl e téren igenis van helye a civil és az üzleti világ szorosabb szerveződésének is. (Hogy másra ne utaljak, a „hivatalos” [Magyar Nemzeti Galéria által korábban mûködtetett] bírálati rendszer megszûnésével piaci űr keletkezett…)

Nem tartom meglepőnek, és a dolgot pénzügyi oldalról nézve természetes is, hogy a mûkereskedelem egyes képviselői (úgy, ahogy egyéb területeken más üzleti érdekeltségek is teszik) a védettség egészét utasítják el. Meg kell azonban jegyezni, hogy a műtárgyak, kulturális javak védettsége nem csupán műkereskedelmi kérdés. Sőt, ha a teljes mûkereskedelmi forgalmat nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy egy-egy nagy árverésen az a 200–250 tétel közül csupán egy-két tárgyat érint. És ha a magyar festészet egész „termését” nézzük, a százezres darabszámot tekintve a jelenlegi tízezres állományról a közeljövôben 1100 tételre csökkenő védett anyag semmi esetre sem nevezhető eltúlzottnak. De lépjünk egy kicsit tovább: a mûtárgyállomány, kulturális örökségünk ingó elemei nemcsak a mûkereskedelemben „futó” 19–20. századi magyar képzômûvészet emlékeibôl áll. Ide kell sorolni a bútoroktól, kerámiáktól, ékszerektôl kezdve a könyveken, kéziratokon át a műszaki, orvostörténeti, közlekedéstörténeti, néprajzi vagy éppen egyházi emlékanyagot is. Így mindjárt sejtjük is, hogy az érintettek körei jóval tágabbak és evvel érdekeik is szerteágazóbbak lesznek. Elgondolható tehát, hogy a 17. századi úrvacsora-kelyhet vagy miseruhát őrző falusi gyülekezet nem a kiviteli engedélyezés szigorúságát fogja kifogásolni… Megint másként viszonyul az egészhez az a tulajdonos, aki tudatos kutatómunkával egyedülálló lepkegyűjteményt hozott létre. Tény továbbá az is, hogy műtárgy-felügyeleti szemléink tapasztalata az esetek igen nagy százalékában éppen nem a tulajdonosi ellenérdekeltségrôl tanúskodik.

Természetesen szükség van (egy tágabb és elôkészített kulturális stratégia részeként) a régebbi és a kortárs magyar művészet külföldi meg- és elismertetésére, népszerűsítésére is. Ennek azonban nem lehetnek puszta eszközei, áldozatai a védendô, megôrzendô értékeink. Megint más példával élve, bizonyára többségünket nem töltené el örömmel a Hortobágyi Nemzeti Park közepén épített óriás irodaház vagy más nagy beruházás (még ha munkahelyeket teremtene is és külföldi tőkét hozna ide…). Így itt is el kell fogadnunk, hogy vannak korlátok, és a közös célok eléréséhez a megfelelô eszközöket kell megkeresnünk. Ezt – egyfajta kompromisszumos megoldásként – szolgálhatja a védett magyar mûtárgyak ideiglenes (akár hosszabb időn át tartó) engedélyezett külföldi bemutatása vagy a – törvényben is szabályozott – múzeumi anyagok külföldi cseréje. (Ennek egy mintaszerű példája éppen most van folyamatban: egyik legnagyobb közgyûjteményünk és egy nagy amerikai alapítványi múzeum között.

Erről bizonyára majd a sajtóban is olvashatunk…) Visszatérve a műtárgyvédettség kérdésére, e szempontból is kiemelt jelentôségűnek tartom a Kulturális Javak Bizottsága (KJB) 2006-os létrehozását. A minden egyes új védetté nyilvánítást véleményező külső tanácsadó testületnek a Tudományos Akadémia és nagy közgyûjtemények képviselôi mellett hetedik teljes jogú, szavazattal rendelkezô tagja a Magyar Műtárgy- és Régiségkereskedők Országos Szövetségének küldöttje is. A KJB féléves munkája nyomán elmondható, hogy fontos lépéseket tettünk az egységes szempontok alapján és magas tudományos, illetve szakmai színvonalon meghozott védettségi döntések felé, ami azután elvezethet egy szélesebb körű, általánosabban is elfogadott védettségi stratégia megfogalmazásához.

Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy a fentieken túl jó néhány teendô akad a mi házunk táján is. A szocializmus örökségeként átvett többmilliós darabszámú védett állomány teljes felülvizsgálata és korszerû nyilvántartásba vétele még évekkel a feladatoknak a KÖH-höz történt átvétele után is kiemelt alapfeladat, amely sajnos a nagy mennyiség és a korlátozott erôforrásaink miatt továbbra sem kecsegtet gyors eredménnyel.

Álláspontunk szerint tehát a védettségrôl és a mûtárgyakkal kapcsolatos szabályozásokról, eljárásokról és feladatokról helye van a vitának. Sőt, mivel a társadalom szereplőinek a műtárgyakhoz, kulturális örökségünkhöz való viszonyulásában az utóbbi idôben jelentôs változások mentek (és mennek) végbe, a közös gondolkodásnak és a rendszer módosításának, kiegészítésének is helye kell legyen. Ebben mi, a magunk részéről – közös örökségünk megôrzését szem elôtt tartva – együttműködő felek kívánunk lenni.