Művészeti technikák. A fametszet

Juhász Sándor

A sokszorosított grafikai technikák között kétségtelenül a fametszés a legrégebbi eljárás. A művész egy csiszolt fadúcra rajzol, majd a rajzolt vonalakat meghagyva késsel vagy vésővel kivájja a többi felületet. A kompozíció vonalai kiemelkednek, amelyeket festékkel kennek be, majd egy benedvesített papírlapot rápréselve a festéket rányomják a papírra. A nyomat a dúc rajzolatának tükörképe lesz. A metszést általában az erre szakosodott mesteremberek, a fametszők végezték. A művésztől kapott rajzot ráragasztották a dúcra, és a papírral együtt metszették ki az üresnek szánt részeket. De átmásolhatták a papírról úgy is, hogy bekenték szénnel a papír hátoldalát, és a vonalakat átnyomták a fa felületére.
 

VASZILIJ KANDINSZKIJ: Holdfelkelte, 1904
színes fametszet 282x177 mm
 
Fából kialakított nyomódúcot már nagyon régóta használtak textilek és kelmék mintázására. De hosszú idő telt el addig, míg képeket és szövegeket nyomtattak papírra ugyanezzel az eljárással. Ennek színtere a Távol-Kelet volt, mivel itt találták fel a papírt. Valószínűleg Koreából származnak az első kísérletek, hogy metszett fadúcot használjanak nyomtatásra. Az eljárást Kína rövidesen átvette, és a Tang-dinasztia (618-907) alatt továbbfejlesztette. Már akkor, a rajz és a kísérőszövegek egy dúcon jelentek meg. Az egyes táblanyomatokat leporellószerűen fűzték össze. A legrégebbi ilyen könyv a 868-ból való Gyémántszutra. Európában csak hét évszázaddal később készítettek fametszetes nyomatokat. Ez többek között azzal magyarázható, hogy az európai papírgyártás a középkor végén lendült fel, és csak ekkor jelentkezett széles körű igény a gyorsan és olcsón előállított képek iránt. Ennek egyik oka kétségtelenül a kártyaszenvedély rohamos terjedése volt. A 14. század végén a kártyázás divatja már annyira elharapódzott, hogy egymást érték a tiltó rendeletek, természetesen eredménytelenül. A kártyákat eleinte kézzel rajzolták és festették, de a gyorsan növekvő kereslet miatt a kártyák rajzát a 14. század végén már fadúcokkal való nyomtatás útján sokszorosították és sablonok segítségével színezték. A kártyanyomtatásra vonatkozó első okiratok egyike 1430-ból való, mikor Antonio di Giovanni di Ser Francesco firenzei kártyafestő adóbevallásában kártyák és szentek nyomtatására szolgáló faformákat jelent be tulajdonaként. Ebből az okiratból is látható, hogy eleinte a kártyák mellett leginkább a szentképek iránt volt kereslet. A legkorábbi európai fametszet, amely Szent Kristófot ábrázolja, 1370 körüli, és az első datált fametszetet 1423-ban készítette egy ismeretlen német művész.
 
A15. századi fametszeteket stílusuk szerinti korszakokra oszthatjuk fel. Az elsőbe, mely körülbelül 1430-ig tartott, a legkorábbi fametszetek tartoznak. Ezekre a karcsú alakok, a lágyan redőzött ruhák jellemzők. Az üres vagy ornamentikus háttér előtt lévő alakok a lap nagy részét kitöltik, ezért monumentálisnak hatnak. A vastag, törés nélküli vonalak gyakran visszakanyarodva hurokban végződnek és csak a körvonalat adják, eleve számítva a kézi kifestésre. Az 1460-as évekig tartó következő szakaszban a vonalak kiegyenesednek és megvékonyodnak. Az alakok kisebbek és megkezdődik a háttér ábrázolása. A kompozíciók belső rajza gazdagabb, a formák domborodását az árnyaló vonalkák kezdik jelezni. Az 1460 körüli években kezdődik a nyomtatott könyvek fametszetes illusztrációja. A kiadványok sok fametszetet követelnek, a fametszők száma gyorsan növekszik, ami kihat a művészi színvonalra. Az 1460 és 1480 között készült fametszetek többnyire durváknak és lélektelennek tűnnek az előző időszak metszeteihez képest. Az 1480-as években a fametszés új lendületre kap, nem szorítkozik többé a körvonalak jelzésére, hanem a belső rajzot is teljesen kifejleszti, és a párhuzamos vonalkák rendszerével érezteti a testek domborodását. A legjobb művészek készítenek fametszeteket, és ez a folyamat vezet el Albrecht Dürer kimagasló művészetéhez és a német fametszés virágkorához. Ekkor olyan kiváló alkotók foglalkoztak e műfajjal, mint például Albrecht Altdorfer, id. Hans Burgkmair, id. Lucas Cranach, Urs Graf, Hans Baldung Grien. Ők teremtették meg a művészi grafika önálló rangját. Németország mellett Velencében alkották a fametszetű könyvillusztrációk legszebb példányait az 1490 és 1500 közti időszakban. A 15. századi fametszetek többsége kéziratos, vagy nyomtatott könyvekbe illesztve maradt fenn. Mivel a könyvbe ragasztás szokása az északi országokban általánosabb volt, mint Itáliában, a korai időszakból ma jóval kevesebb olasz, mint északi fametszet maradt fenn.
 
Az 1500-as évek elején egy új technika jelent meg, amit német területen kísérleteztek ki. A tónusos fametszet az ún. chiaroscuro eljárás (a jelentése világos-sötét, fény-árnyék) lényege, hogy színeket, illetve a kompozíciót kirajzoló vonalakat két, vagy több különálló dúcról nyomtatták egymásra. A feltalálás dicsőségét több művész is magának követelte; Hans Burgkmar és Hans Baldung Grien mellett Lucas Cranach is már korán (1507) nyomtatott színes papírra ilyen eljárással. De a végleges technikát valószínűleg Jost de Negker alkalmazta első ízben, aki I. Miksa császár udvari fametszője volt. A tónusos fametszet alkalmazásával a festői felfogás jelent meg a metszeten, ami főleg az itáliai művészek figyelmét keltette fel. Ugo da Carpi 1516 körül készítette el Tiziano festménye után Szent Jeromost ábrázoló lapját, amelyet a legelső itáliai chiaroscuro-fametszetnek tartanak. Az eljárás gyorsan elterjedt Itáliában és több művész is készített ilyen metszeteket, pl. Domenico Campagnola, Antonio de Trento, Andre Andreani. A chiaroscuro eljárás ismert volt más országokban is, a 16. század végén Németalföldön Hendrick Goltzius használta ki a technika nyújtotta lehetőségeket és készített nagyszerű fametszeteket. Európa legtöbb országában, így Németországban és Itáliában a 16. század végétől a fametszés elvesztette stílusteremtő erejét és szinte kizárólag reprodukciós funkciót töltött be. A 18. században megjelent a harántdúcmetszésnek nevezett eljárás (xilografia). Nevét a haránt irányba kivágott dúcról kapta, amit rézmetszéshez használt vésőkkel munkálnak meg. A technika nagy részletgazdagságot tesz lehetővé, ezért használata elsősorban a könyvgrafikában és sajtókiadványokban vált jellemzővé. Az illusztrációkat a technikára szakosodott fametszők metszették ki, akik egy idő után már gravírozógépek segítségével munkálták meg a fadúcot, és fotomechanikai úton vitték át a képet a falemezre.
 
A művészi fametszet az 1800-as évek második felében kelt új életre Franciaországban, amiben nagy szerepe volt a barbizoni iskolához tartozó Jean Francois Millet fametszeteinek és az egyre nagyobb számban Európába áramló japán fametszeteknek. Ezek hatottak többek közt Paul Gauguin és Edvard Munch művészetére, akik a fa textúráját kihasználva hozták létre „primitív" metszeteiket. A német expresszionizmus idején ismét felelevenítették a vonalas és foltszerű fametszést. Erick Heckel, Max Pechstein, Karl Schimdt-Rottluff, Emil Nolde, Franc Marc, Vaszilij Kandinszkij és társaik munkái ismét művészi magasságba emelték a fametszés műfaját.
 
 
A japán fametszet
 
Japánban a kínai és koreai buddhista szerzetesek honosították meg a fametszés technikáját. A legrégibbi ismert japán fametszet a 891-ben készült Jizo-kép. A fadúcos nyomtatást elsősorban szöveg sokszorosítására használták, és csak a 16. század vége felé kezdtek fametszetes illusztrációkat készíteni. Az illusztrált könyvek nagy sikert arattak, főleg az írástudatlan egyszerű emberek körében. 1660 körül egy illusztrátor, Hishikawa Moronobu rávette kiadóját arra, hogy képeit önállóan, szöveg nélkül hozza forgalomba. Ekkor kezdődött a fametszet önálló művészi eszközként való megjelenése. A japán fametszetek alapja a kalligrafikus rajz és a kompozíció egyszerűsége. A kezdeti fekete-fehér nyomatokat eleinte kézzel színezték, a kétszínű nyomtatás 1744 körül jelent meg, amelyhez már két külön dúcot használtak. A két szín a rózsaszín és az almazöld volt; a kétszínű nyomatok neve - a rózsaszínt adó sáfrányfesték elnevezése után - benizuri-e. Két évtizeddel később már valódi színes metszeteket készítettek több nyomódúc alkalmazásával. Később megjelent az ún. mozaikdúcos technika, aminek lényege, hogy nem vésik egybe a teljes dúcot, csak az egy színnek megfelelő dúctöredékeket. Ezekből egy munkaasztalon ál-lítják össze a teljes képet. Az asztalon mindig csak azokat a dúcdarabokat hagyják fenn, amik egy színhez tartoznak. Ezzel lenyomtatják az összes példányt, majd a dúcdarabokat a következő színnek megfelelő darabokra cserélik ki. így fokozatosan, színenként áll össze a fametszet. A nyomtatáshoz főleg mályvafa rostjából előállított merített papírt használtak, amelyet erős textúrája alkalmassá tett a sokdúcos levonat készítésére.
 
OHARA KOSON: Veréb hortenzián
színes fametszet 362x181 mm
 
A 17. századtól kezdve a fametszetek témái főleg világi ábrázolások voltak, amelyek szinte kivétel nélkül az élet gondtalan oldalát mutatták be. Gyakran ábrázoltak színházi és fürdőházi jeleneteket, prostituáltakat és mindent, ami a kellemes időtöltéshez kapcsolódott. Ez az ún. Ukiyo-e stílus jellemzője, aminek jelentése „a lebegő világ képei". A japán fametszet aranykora a 18. század utolsó harmadától a 19. század közepéig tartott, amikor olyan kimagasló művészek alkottak, mint Kitagawa Utamaro (1753-1806), Katsushika Hokusai (1760-1849), Ando Hiroshige (1797-1858). A japán fametszetek nagy hatással voltak az európai művészetre, főleg az impresszionistákra. Közismertek Van Gogh másolatai Hiroshige Híd az esőben és A fa című fametszeteiről.