Nagy élvezettel olvastam Buzinkay Péter írását (Az elfeledett márka – Szecessziós és art deco díszműkerámiák a kőbányai Drasche-gyárból) az Artmagazin 43. számában a számomra korábban teljesen ismeretlen cég által egykor készített valóban szépséges műtárgyakról. 

Szabadjon azonban egy apró pontosítást tennem a cikkhez. A szerző az egyes műtárgyak jelölésére használt, az idők folyamán többféleképpen is megváltozott cégjelzések leírása során ugyanis következetesen „két bányászkalapács”-ról beszél. Csakhogy a régi bányászok soha nem két kalapácsot használtak – hanem éket és kalapácsot. Igaz ugyan, hogy ebből az ék is egy „kalapácsformájú” tárgy volt, csakhogy ennek az ugyancsak nyeles kéziszerszámnak a feje az egyik oldalán elkeskenyedve éles, hegyes ékben, csúcsban végződött. Ezt a hegyet illesztette az egykori (érc)bányász a vájat falára, és az ék másik, valóban kalapácsszerűen kiképzett, tompa végét ütögetve a másik kezében tartott – valóban – kalapáccsal kereste az értékes (nemes)fémet a haszontalan, meddő kőzetben.

Így aztán ez a két alapvető és egyben legrégebbi bányászszerszám, az ék és a kalapács lett a bányászjelvény alkotóeleme is, méghozzá úgy, hogy a két egymáson keresztbe fektetett tárgy közül a fejével balra néző (mivel jobbkezesek általában ezt fogták az erősebb, az ütéseket mérő kezükben), az ékre lesújtó kalapács, a másik pedig a (rendszerint bal kézzel a kőzethez illesztett) jobb oldalán elvékonyodó, a precíziós munkát „végző” ék. És ha alaposan megnézzük a cikkhez mellékelt jó pár cégjelzést, akkor valóban megfigyelhetjük, hogy a két keresztbe tett „kalapács” közül a balra nézőnek a feje valóban egy hasábot formáz (kalapács), míg a másik, a jelzéseket jobb oldalon keretező félkörívbe simuló szerszámfej a jobb végén valóban, ha csak stilizáltan is, de elvékonyodó trapéz, vagyis a bányászék.

A bányászék és a kalapács a mai napig is ott van (sok más bányászvároséi között) például Selmecbánya vagy Tatabánya címerében, és mivel annak idején a legjelentősebb téglagyárak – értelemszerűen – az agyagbányák környékére települtek, így a legtöbb téglajelben is. És nyilván ugyanígy kerültek bele az agyagból égetett dísztárgyakat készítő Drasche-gyár emblémájába is.

De akinek jó a szeme, az felfedezheti őket már a minden bizonnyal legelső magyarországi bányászábrázoláson is: a rozsnyói katedrálisban látható Szent Anna, Szűz Mária és a gyermek Jézus című (vagy más néven Metercia) oltárképet 1513-ban festette egy bizonyos L. A. mester, aki művének főszereplői mögött – ahogyan a képről készült tanulmányában Kovács-Gombos Gábor DLA egyetemi docens írja – „jellegzetes rozsnyói tájba illesztve, a korabeli bányászat és kohászat jellegzetes munkafolyamatait, berendezéseit és alakjait aprólékos gonddal ábrázolta”. De ez a két tárgy a későbbi bányászábrázoláson is rendre megjelenik – példa rá a soproni Bányászati Múzeum képzőművészeti gyűjteményének számos darabja.