Jó kézbe venni a szép kiállítású, reprezentatív kötetet. Gondoltam, ezzel majd lehet büszkélkedni, mivel angolul és olaszul is megjelent, lehet majd külföldi kollégáknak adni, hogy íme itt egy kis ízelítő a magyar és az olasz (tágabban értelmezve az európai) kultúra kapcsolatáról. A könyv a római magyar jelenlét „hivatalos” oldalát mutatja be. A klasszikusan elegáns, bár kissé unalmas tipográfia és a közjogi méltóságok által írt előszavak is jelzik, hogy a kötet tudományos ambíciója mellett reprezentációs célokat is szolgál. Három nagyobb részben, három párhuzamos történetet tár az olvasó elé, melyeket a könyv címének is választott épület, a magyar állam legértékesebb külföldi ingatlana, a Falconieri-palota köt össze.

Az első, melyet Molnár Antal jegyez, magának a palotának a történetét meséli el elsősorban történeti szempontból, természetesen több művészettörténeti és urbanisztikai adalékkal. Az élvezetes stílusú tanulmány végigvezeti az olvasót az ókori Rómában itt zajló kocsiversenyektől a barokk kori urbanisztikai törekvéseken át a palota építéstörténetén a 2009-es homlokzati felújításig, ismerteti az épület tulajdonosait, a századok során itt élt embereket. Közreadja az épület igen részletes, rengeteg, jó minőségű fotóval illusztrált leírását is. Különösen érdekesek az akkor és most fotópárok. A második tanulmány, szintén Molnár Antal tollából, az intézmény történetét meséli el a Fraknói Vilmos alapította Római Magyar Történeti Intézettől a mai Akadémiáig. Nagy érdeme, hogy bemutatja az Akadémia működését meghatározó kultúrpolitikai hátteret, az egyes igazgatókat és működésüket.

Ám a tanulmány elolvasása után erős hiányérzet támad: egyrészt van néhány furának tűnő megállapítás, aminél igen jólesne egy forrás-hivatkozást látni; másrészt valahogy a lényeg sikkadt el: mit is csináltak itt az ösztöndíjasok? Kik voltak azok egyáltalán? Ha már reprezentálunk, nem kéne ide egy névsor? A tudósokról esik szó, említésszerűen a képzőművészekről is, de az írókról, költőkről, műfordítókról, restaurátorokról (ők is művészek!), a zenészekről szinte semmi! Nem kéne felsorolni néhány jelentős művet, amely a római ösztöndíj segítségével keletkezett? Nem lenne ez fontosabb a magyar kultúra szempontjából, mint az, hogy kik voltak az épület tulajdonosai a 18. században? A Rómában zajló magyar tudományos kutatás Palazzo Falconieri előtti ideje szóba kerül, de említés sincs arról, hogy képzőművészek is alkottak itt állami segítséggel már a 19. században, a Palazzo Veneziában, Ausztria, illetve később az Osztrák–Magyar Monarchia követségének akkori épületében. Valamint igencsak jelzésszerűen jelennek meg az itt zajló kulturális programok. Kissé furcsa az a megjegyzés, hogy azokon kizárólag az olasz kommunista párt által kivezényelt közönség vett volna részt. Tudtommal a hatvanas években Olaszországban demokrácia volt, az olasz kommunista párt senkit sem kényszeríthetett semmire. Az olasz értelmiség hagyományosan baloldali beállítottságú. Érdekes lenne megtudni, hogy alakult-e bármilyen kapcsolat, együttműködés magyar és olasz értelmiségiek között épp ebből a helyzetből adódóan. De ez ebből a kötetből nem derül ki.

A harmadik részben az egyháztörténelemből doktorált Tóth Tamás, a Pápai Magyar Intézet rektora mutatja be annak történetét. Érdekes egymás után olvasni a két, társbérletben élő intézmény történetét, összevetni a két szempontot és levonni az egyébként evidens következtetést, mely szerint az együttműködés mindkét szervezet munkáját csak erősíteni tudja, míg a széthúzás nem vezet semmi jóra. Ennél a nagyon sok, értékes információt tartalmazó írásnál, ahogyan az előző kettő tanulmánynál is, különösen hiányzik a forrásmegjelölés, a jegyzetapparátus. A tanulmányok végén szerepel bibliográfia, de azt, hogy az írások tudományos forrásként is használhatóak legyenek, nagyon megnehezíti, sőt szinte lehetetlenné teszi a jegyzetek hiánya. És a hiányérzet itt is fellép: milyen szellemi munka folyt itt? Hogyan segítették a római tanulmányok a magyar katolikus egyház tevékenységét?

A könyvhöz majdnem egyórás film is tartozik, melyet DVD-n mellékeltek. Kár, hogy a DVD-t úgy helyezték el a kötetben, hogy csak a borító elszakításával lehet kivenni a csomagolásából. Egy reprezentációs célokat is szolgáló kiadványnál ezt a problémát szebben is meg lehetett volna oldani. Petényi Katalin és Kabay Barna filmje sok érdekes dolgot tartalmaz: mély benyomást tesz az Istituto Luce archívumából átvett archív film, ahol III. Viktor Emánuel olasz királyt kíséri Gerevich Tibor egy magyar művészeti kiállításon. A film második részében érzékeltetik a szocialista időszak alatti nyomasztó légkört Lőte Enikő zongoraművész személyes történetén keresztül. Ezzel együtt a film sajnos nem üti meg a kötet tanulmányainak színvonalát. Sok a felesleges, semmitmondó képsor, nem szerencsés a barokk palotáról szóló szöveghez a huszadik században épült Palazzina látképét betenni, valamint kevéssé elegáns, hogy angol és olasz szinkron helyett csak feliratozásra került sor. Mellesleg megjegyezném, hogy ma már a DVD mellékletek nem csak filmek közreadásával foglalkoznak. Ez a médium rengeteg más lehetőséget is tartogat. De persze örülünk annak, hogy egyáltalán van ilyen film, és a Római Magyar Akadémiát és történetét ebben a formában is a világ elé tudjuk tárni.

A kiadvány tehát figyelemfelkeltőnek jó, a minket igazán érdeklő lényeget pedig megtudjuk majd egy következő könyvből, filmből, DVD-ből.

Molnár Antal – Tóth Tamás: A Falconieri-palota, Róma. Balassi Intézet, Budapest, 2016. 212 oldal, 5225 Ft