Nizsinszkij - Az őrült naplója (3. rész)

Anatolij Gagyilev

A valaha élt legnagyobb táncos, a tánc istenének lába alól kicsúszik a talaj. Mit a talaj, a társulata, Oroszország, Európa, a Föld.

 
Nizsinszkij naplójának angol nyelvű változata, amiben benne vannak a Romola által kihúzott részek is. Joan Acocella New York-i tánckritikus előszavával. Oroszból fordította Kyril FitzLyon

 
Ahhoz is Nizsinszkijnek kellett lenni, hogy valaki elhiggye: nem lesz semmi baj. Igaz, hogy úgy utazott el Dél-Amerikába, mint Gyagilev szerelme, és úgy jött vissza, mint a várandós Pulszky Romola férje, de Szergej Pavlovics nyilván megérti, mit megérti, áldását adja a frigyre. Nem adta. Nizsinszkij remélte, hogy Párizsban találkozhat vele, de a dühös Gyagilev azonnal a helyettesítésén gondolkozott. Nem is nagyon kellett gondolkoznia, ajánlottak neki egy rendkívül szép férfit, aki éppen azon gondolkozott, hogy föladva táncosi karrierjét, színész lesz. Éppenséggel megvoltak ehhez is az adottságai. Gyagilev szárnyakat kapott: ez kell neki. Új, érdekes és tiszta lap. Megint megmutathatja, hogy az Orosz Balett tőle az, ami, ő hozza ki az átlagos tehetségű táncosokból, zeneszerzőkből, karmesterekből, koreográfusokból a zsenit. Nizsinszkij szárnyak helyett csak egy levelet kapott: az Orosz Balett a továbbiakban nem tart igényt a művészetére.

A levélhez pedig volt még egy várandós felesége és egy magyar rokonsága. Budapestre utaztak, hogy a férj tiszteletét tegye anyósánál, Márkus Emíliánál, Romola pedig egy illegális műtéttel tegye könnyebbé férje életét. A kórházba vonulás napján aztán Nizsinszkij nagy megkönnyebbülésére meggondolta magát. A gyerek marad. Csak pénzt kell szerezni hozzá. Nizsinszkijnek soha nem volt semmiféle szerződése Gyagilevvel, így aztán nem kapott se végkielégítést, se fájdalomdíjat, se jogdíjat a tovább futó koreográfiák után. Hosszas és többé-kevésbé megalázó tárgyalások után elvállalt egy sorozatot a londoni Palace Theaterben. A legrosszabb álmai váltak valóra, táncoló kutyák, kupléénekesek és artisták között kellett föllépnie a saját társulatával. Biztos, ami biztos, Gyagilev még segített, a főpróba napján a női főszerepet táncoló Broniának, Nizsinszkij testvérének a bíróságra kellett menni, ahová beidézték, mert megszegte a Gyagilevvel kötött szerződését. Mire Bronia tisztázta magát, hogy nem ő, hanem Gyagilev volt a szerződésszegő, a próbának vége volt. Az előadás lement, de az érdeklődés fokozatosan csökkent. A színház tulajdonosa oroszosabb számokat akart, nem A rózsa lelkét. Nizsinszkij ordított az irodában: nem vagyok hajlandó a kalinkát táncolni. Később már semmit sem volt hajlandó táncolni, kezdés előtt az öltözőben földre vetette magát, és ordítva hempergett a padlón, amíg egy pohár vizet nem öntöttek az arcába. Másnapra belázasodott, nem tudott föllépni, ezzel megsértette a színházzal kötött szerződését, A rózsa lelke helyett két férfinak öltözött nő énekelt, nagy derültséget keltve.

Közben az Orosz Balett sem tétlenkedett: Párizsban csöndben megbuktak a József-legendával, pedig Richard Strauss írta hozzá a zenét, Massine táncolta a főszerepet. Nizsinszkij jelen volt az előadáson, és csak annyit jegyzett föl, hogy Massine szándékai nyilvánvalóak: gazdag akar lenni, és amit lehet, meg akar tanulni Gyagilevtől. Viszonylag gyorsan átlátta a helyzetet: Massine a feljegyzések szerint forrófejű heteroszexuális és hidegfejű manipulátor volt, a vonzerejét vesztett, egyre szerencsétlenebb és kövérebb Gyagilevet az ujja köré csavarta. Ami azt illeti, nemcsak Gyagilevet, de a tőle kapott gyémántgyűrűket is. Mindenre hajlandó volt, de adott a formára, nem volt hajlandó egy szobában hálni az igazgatóval, aki szenvedett, harcolt, lekenyerezett, sírt.

Közben Bécsben megszületett Romola kislánya, Kyra. Ebben is volt némi szerepe Richard Straussnak: a szülés nem akart megindulni, ezért a várandós anyának azt javasolták, hogy nézze meg az Operában Strauss művét, az Elektrát. Még aznap éjjel megszületett a gyermek. Romola emlékei szerint még a kórházban feküdt, amikor egy délelőtt megszólaltak a harangok. Kiért harangoznak, kérdezte az orvost. Szarajevóban lelőtték a trónörököst, Ferenc Ferdinándot.    Mit sem sejtve a Nizsinszkij család Budapestre utazott, hogy Kyrát megmutassák a nagymamájának, és onnét tervezték tovább a vonatozást Szentpétervárra. Csak közben kitört a háború, a keleti határt lezárták. Nizsinszkij és Romola az orosz követségre ment, ahol a nagykövet azt mondta, maga sem tudja, mitévő legyen, nemhogy még tanácsokat adjon másoknak. Márkus Emíliának voltak ötletei: Romola gyorsan váljon el a férjétől, és akkor legalább ő újra magyar lehet. Amikor a macskája tűnt el, akkor is tudta rögtön, hogy ki a tettes: a házban lakó orosz. Egy reggel civil ruhás nyomozó érkezett: őszintén sajnálja, de Nizsinszkijék nem hagyhatják el Budapestet. Romola szerint az anyja és a mostohaapja rendszeresen jelentettek a rendőrségen róluk. Közben a nővére, Tessza, megpróbálta elcsábítani Vaclavot, szobájába hívta, ahol bugyiban és kombinéban hevert előtte a pamlagon.
 
Márkus Emília lányai, Pulszky Tessa és Romola 1898-ban. Strelisky felvétele
 
Tizenkét hónapig tartott a pokol. Ezalatt Nizsinszkij megpróbálta kidolgozni a saját tánckottázási rendszerét, fejben kidolgozott két balettot, az egyiket Richard Strauss Till Eulenspiegeljére, a másikat Liszt Mephisto-keringőjére, játszott a kislányával, és próbált nem megőrülni. Egyelőre sikerrel. Romola mozgósította a teljes Pulszky-rokonságot, Garibaldi utónevű nagybátyját és Polyxéna utónevű nénikéjét, hogy segítsenek, hadifoglyok lettek részben legalábbis a saját hazájukban. Hosszú hónapok után szereztek egy orvosi beutalót Karlsbadba. Bécsen át vezetett az út, és ha Bécsben úgy érzik, hogy meg kell állniuk, mondjuk egészségügyi okok miatt, akkor álljanak meg. Feltétlenül.

Újra a világban, abban a világban, amelyben szerettek élni, és amely őket is szerette. Pénzük nem volt, de a Bristol Hotelban, az Opera mellett szeretettel várták őket. Maradjanak egy évet. Vagy kettőt. Majd fizetnek, ha megint lesz pénzük. És ha már itt vannak az Operánál, tessék, szabadjegy, nézzék meg, ha valami érdekli őket. Van próbaterem? Nincs? Otthon gyakorolni? Ugyan, egy Nizsinszkij? A Theater an der Wien próbatermei szeretettel várják a világ legnagyobb táncosát. De ami a legfontosabb: Bécsből tovább lehet menni. És nemcsak Karlsbadba, de Svájcba is. Svájcból pedig Franciaországba. Onnét pedig Amerika már csak egy ugrás.

Mert közben fordult a helyzet: hirtelen Gyagilevnek lett szüksége Nizsinszkijre. Sikerült ugyanis balettévadot szerveznie a Metropolitanbe, és mellé egy nagy, 52 várost érintő észak-amerikai turnét, csak épp a sztárjai nem voltak meg. Fokine, Karsavina és Nizsinszkij nővére, Bronia Oroszországban rekedtek. És bár Gyagilev sértődékeny volt és bosszúálló, most kénytelen volt beadni a derekát, és tárgyalni leghíresebb táncosával. A tárgyalás végén abban maradtak, hogy Nizsinszkij Amerikában marad a társulattal, Gyagilev pedig visszatér Európába egy kisebb, kísérleti csapattal.

Az összeomlás valószínűsíthető volt. Nizsinszkijt lekötötték az új koreográfiái, a Till Eulenspiegel és a Mephisto-keringő. Emellett képtelen volt megszervezni a társulati életet, vagy legalább tisztességesen kiírni a próbákat, megmondani, kinek, mikor, hol van jelenése. A karmester, Pierre Monteux nem volt hajlandó élő német zeneszerző művét elvezényelni. Új táncosok jöttek, így a társulatban csupa fura alakkal kellett együttműködni, mint a tolsztojánus Dimitrij Kosztrovszkij, aki vegetáriánus volt, pacifista és a Bibliából olvasott föl a szünetekben. A Mephistokeringő bemutatóját le kellett mondani, a Tillt csak elhalasztották, de nagy siker lett. Nizsinszkij elégedetlen volt a munkájával. A turné nehezen haladt, az amerikai közép-nyugat és dél nem lelkesedett a balettért, félházak előtt játszottak, értő közönség előtt, hiszen az egyik kritikus bevallotta, hogy el kellett nyomnia magában a vágyat, hogy a színpadra ugorjon, és leüsse azt a négert, aki egy hercegnővel csókolózott a Seherezádéban. A Metropolitan negyedmillió dollárt bukott a vállalkozással. Nizsinszkij pedig lassan Kosztrovszkij befolyása alá került, nem evett húst és durva vászoningeket kezdett el viselni. Egyre többször ábrándozott a visszavonult, vidéki életről, és a nagyobb szerepeket átadta másoknak. Romola végül közbelépett, a turné, ha nem is sikeresen, de lezárult, valamennyien visszatértek Európába, Gyagilevnek referálni. Közben kitört az orosz forradalom, az impresszárió eljátszott a gondolattal, hogy esetleg hazatér, és ő lesz az új kulturális miniszter. Szerencséje volt, hogy ennél tovább nem jutott.

Nizsinszkijt viszont kötötte a szerződése. Bár semmi kedve nem volt hozzá, délamerikai turnéra kellett mennie az Orosz Balettal. Semmi kedv, az sajnos nem elegendő érv: amikor Buenos Airesban nem akart színpadra állni, a rendőrséggel fenyegették meg, mert az akkori törvények szerint, ha a művész nem beteg, karhatalom kötelezheti a fellépésre. Mielőtt Európába visszatértek volna, Nizsinszkij Montevideóban lépett föl a Vöröskereszt javára, Arthur Rubinsteinnel. Idegesen, érzészavarokkal a lábában képtelen volt színpadra lépni. Rubinstein és a Vöröskereszt rezesbandája éjfélig váltották egymást, míg Nizsinszkij végre megjelent. Néhány ugrása után porfelhő szállt föl a deszkákból, az első sorban ülők köhögtek. Rubinstein a Nizsinszkijből áradó végtelen szomorúságot látva sírva fakadt. A közönség állva tapsolt hosszú perceken át.

A háborús Európában Svájc volt a legbiztonságosabb hely 1917-ben, Nizsinszkijék tehát St. Moritzba költöztek, és kibérelték a Villa Guardamuntot. Végre kicsomagolhatták a bőröndöket. Kyra háromévesen az apja szeme fénye, az apa maga pedig, ha nem a gyerekkel játszott, tovább kísérletezett a tánckottával, fát vágott, kiegyensúlyozottnak látszott. Eltelt egy csöndes év. Arról, hogy masszívan hallucinál, Nizsinszkij csak a naplójának számolt be. Sétált a havas tájban, és hirtelen vérnyomokat látott mindenhol. Isten kezdett beszélni hozzá. Azt mondta: menj haza, és mondd meg a feleségednek, hogy megőrültél. Nem mondta meg. De azért gyanús volt. Hirtelen nekitámadt az angol nevelőnőnek, és fojtogatni kezdte. A szegény lány Londonig menekült. Vett egy szánkót, és őrült sebességgel száguldott a lejtőkön. Furcsa, emberarcú bogarakat kezdett el rajzolni. És írja a naplót.

„Isten vagyok az emberben. Az vagyok, amit Krisztus érzett. Buddha vagyok. Buddhista vagyok, és mindenféle isten. Mindenkit ismerek. Mindenkinek bemutattak. Bolondnak tettetem magam. Tudom, hogy ha mindenki ártalmatlan bolondnak hisz, nem fognak félni tőlem. Nem szeretem azokat, akik azt hiszik, veszélyes őrült vagyok. Őrült vagyok, de szeretem az embereket.”

„Megeszek mindenkit, akit érek. Nem állíthat meg senki. Szeretkezni fogok a feleségem anyjával és a gyerekemmel. Sírni fogok, de megteszem. Mindent megteszek, amit Isten parancsol. Tudom, hogy félni fognak tőlem, és bolondok házába zárnak. Nem érdekel. Nem félek semmitől. Meg akarok halni. Kiloccsantom az agyamat, ha Isten azt akarja.” Gyagilevet emlegeti, aki mindenre megtanította. Aki miatt most nem eszik húst, hogy ne legyen úrrá rajta a kéjvágy. Ezt a verset írja hozzá:
   Nem akarsz velem élni.
   Minden jót.
   Enyém vagy, enyém vagy.
   Tiéd vagyok, tiéd vagyok.
   Szeretek tollal írni.
   Nem te írsz. Velem írsz.
   Te vagy a távirat, én a levél. Nem te vagy az én királyom, de én királyod
   Vagyok. Rosszat akarsz, de én nem akarok rosszat. Utálatos ember.
   Én a ringató vagyok. Ringa, ringa, ring, ring, ring. Aludj szépen, Aludjál.
   Ring.
   Ring, ring, ring.
   Férfi a férfival.
   Vaclav Nizsinszkij.

1919 márciusában Nizsinszkij elkíséri a feleségét Zürichbe, ahol dr. Breulerrel van megbeszélése. Valószínűleg tudja, hogy Breuler doktor nem nőgyógyász, hanem elmeorvos. Valószínűleg tudja, hogy nem ő kíséri Romolát, hanem Romola kíséri őt. Az orvos elbeszélget Nizsinszkijjel, aztán behívja a vizsgálóba Romolát, hogy közölje vele: a férje gyógyíthatatlan elmebeteg. Romola kiszalad a váróba, ahol Nizsinszkij az újságokat lapozgatja, sápadt, szomorú arccal. Aztán fölnéz, és annyit mond: „Asszonyka, meghoztad a halálos ítéletemet.”
 
Vaclav Nizsinszkij: Szem, 1918-19 Svájcban a szobájába zárkózva pókokat, Gyagilev arcát és szemeket rajzolt a jegyzetfüzetébe. Fekete szemeket, piros szemeket. Némelyiknél a papíron ott a könnyek nyoma.

 
full_003700.jpg
Nizsinszkij - az első lépések

Voltaképpen fölfoghatatlan, miért nincs Nizsinszkijnek Magyarországon nagyobb kultusza. Fölfoghatatlan, hiszen mindenütt másutt van, ő a tánc istene, a modern balett feltalálója, a mozgásművészet megújítója, puszta személye rengeteg új balettot és ezekhez való új zenét segített a világra.

full_003719.jpg
Nizsinszkij – A faun játék (2. rész)

Megelevenednek a görög vázarajzok. Vagy lehet, hogy inkább valami egyiptomi relief?

full_003971.jpg
Nizsinszkij - az utolsó tánc (4. rész)

„Az ember nem is hinné, hogy ez a kis majom a ritkuló hajával, egy számmal nagyobb télikabátban, kalappal a feje tetején a közönség bálványa lehet. És mégis az volt. Színpadon a túlfejlett izomzata hajlékonynak látszott. Magas lett (a sarka soha nem ért a talajhoz), a keze mintha a gesztusok lombjává vált volna, és az arcából sugárzott a fény.”

full_004043.jpg
Halottat szeretni

Északi tájak, faunok a tajgáról, vörös vitorlájú hajók és vörös falú templomok, tobzódás a textilekben, virágmintákban, gyöngyhímzésekben, a nagy Orosz Balett díszletei, jelmezei és a mi Nizsinszkijünk már öregen, filmen. Az orosz ezüstkor művészete, illetve ami abból Bécsben megjelent.