Néhány példa az eddig címlapra került művek közül, amik mögött egy-egy nő felfedezése vagy újrafelfedezése áll: Az első absztrakt kép festője, Hilma af Klint. Az újrafelfedezett Capa-társ, a háborús frontok dokumentátora, a négyzetre komponált fotók mestere, Gerda Taro. Az itt látható, nyolcvanas évek végi önportréjával nemrégiben a londoni Tate Modernben szereplő, egyébként underground énekesnőként is ismert Ujj Zsuzsi

Emlegettük már Hilmát és világelsőségét az absztraktban. A legutóbbi Velencei Biennálén láthatta a közönség színes, geometrikus, pszichedelikus képeit, és azért csak most, mert az 1944-ben elhunyt festő végrendeletében húsz évre elzárta a világtól több mint ezer darabból álló és addig is csak a kiválasztott kevesek által ismert hagyatékát. Ha egy értőbb korszakra és olyan befogadókra várt, akik nyitottak magasabb rendű tudást közvetítő művei üzenetére, akkor most jött el az ő ideje. Igaz, hogy a húszból közel negyven év lett, mert a Moderna Museet igazgatóját a 60-as években nem érdekelte a múzeumnak felkínált anyag. 1985-ben került csak nézők elé, Los Angelesben, egy, a művészetben a spirituálist kereső kiállítási kurátor jóvoltából. Hilma tizenhét éves korától rendszeresen részt vett különböző spiritiszta összejöveteleken. Az 1896-ban négy festőnővel megalakított De Fem (Az Ötök) csoport pénteki műtermi és otthoni szeánszain hamarosan ő lett a kizárólagos médium, aki a szellemi vezetők inspirációjára transzállapotban automatikus rajzokat is készített. De nehogy úgy tűnjön, hogy ez valami lányos tevékenység volt, kortársai – August Strindberg, Edward Munch, Piet Mondrian – életművén ugyanígy tetten érhető a spirituális útkeresés és egy új esztétika kialakításának vágya. Innen nézve jól látszanak a hasonlóságok, de Hilma róluk mit sem tudva, munkásságukat nem ismerve készítette jellegzetes sorozatait, geometriai formákat, szimbólumokat ornamentikává egyesítve. Azt mondta, amikor fest, egy magasabb, a létet egységben látó tudatosság médiumává válik. (Vö.: Páldi Lívia: Hilma af Klint, az absztrakció úttörője. Artmagazin, 2013/4. 8–13. o.)

 

Ők az Ötök voltak, Gertrude Stein pedig a Nyolcak kapcsán tűnik fel újra és újra a magyar művészettörténet-írásban, mint koronatanú, aki bizonyítja, hogy a magyar művészek is ott voltak az európai modernizmus születésekor. A 20. század első évtizedében Párizsban Gertrude legendás szalont vitt, városszerte híres szombat esti partijai eredetileg képnézésnek indultak. Gertrude és bátyja ugyanis komolyan gyűjtötték kortársaikat, és eleinte csak Matisse-t nézni jött pár vendég, de egyre többen hoztak egyre több mást, és végül rendszeres vendégek lettek Picasso, Hemingway, F. Scott Fitzgerald, Joyce, Ezra Pound vagy Francis Picabia. Néha megfordultak itt a későbbi Nyolcak-tagok is, Berény, Czóbel, Kernstok vagy Orbán. Pár éve Woody Allen vágyakozott vissza e közegbe, az Éjfélkor Párizsban jelenbéli főhősei minden éjjel visszaléptek a múltba és ott pezsgőzgettek a rue de Fleurus 27.-ben. Stein nemcsak vendégül látta ezt a társaságot, de tanácsokkal, kritikáival segítette a művészeket, összehozott egymás hasznára váló embereket. A szóbeliségen túl írói munkássága maradandó és nagy hatású – Hans Belting szerint a modern európai művészet szelleme 1940- ben megjelent Mik a mesterművek című írásával került be az amerikai köztudatba, az európai avantgárd amerikai legendáját pedig 1933-ban kiadott művével, az Alice B. Toklas életrajzával alapozta meg. A népszerű stílusban megírt sikerkönyv egyrészt saját írói és művészetpártolói mítoszát is ügyesen építette, miközben népszerűsítette a párizsi századelő avantgárd művészetét. Háziasszonyos stílusban elmélkedett igazán fontos művészetelméleti kérdésekről, és közben elsőként jósolta meg, hogy hamarosan Amerika lesz a művészet legfontosabb helyszíne. (Vö.: Kovács Ágnes: Rafináltan ostoba vagy az irodalmi modernizmus anyja? – Gertrude Stein és szerepei. Artmagazin 2011/1. 44–49. o.)

 

 

Peggy Guggenheim hasonló helyszíneken (New Yorkban és Párizsban) és tevékenységekkel (műgyűjtés, mecenatúra) játszódó életéről is írtunk már, és a Velencei Biennále is visszaköszönt az írásokban. De míg Gertrude szinte mindenben társra lelt Alice-ben, Peggy hosszú és impozáns listát mutathat fel művész szeretőiről, akikkel általában rosszul végződő kapcsolatokba került. Egy mindkét ágán vagyonos, nagy társadalmi befolyással bíró család gyermekeként született, de ettől még nem lett sima az élete. Őt is az avantgárd vonzotta, unokabátyja könyvesboltjában ismerkedett az elméleti alapokkal, majd 1920-ban Párizsba ment vele, ahol élőben láthatta, amiről addig olvasott. Tudatosan, felkészülten vásárolt és nagyvonalúan támogatta a tehetségesnek talált művészeket. Tervét, hogy galériát nyit Párizsban, a háború húzta keresztül, pedig addigra nagyon jó műveket gyűjtött össze, amiket a közelgő bombázások elől most menteni kellett. Vicces, hogy akkor a Louvre igazgatója nem biztosított raktárt nekik, mondván a Kandinszkij-, Klee-, Picabia-, Gris-, Léger, Miró-, Max Ernst-, Chirico-, Tanguy- és Dalí-művek vagy a kubisták nem elég értékesek ahhoz, hogy érdemes legyen megóvni őket. Pedig akkorra Peggy nagybátyja már megalapította New Yorkban a Guggenheim Múzeumot, a név tehát nem csengett rosszul múzeumi körökben. Peggy visszatért Amerikába, ott nyitott galériát, amelynek fontos szerepe lett a modernizmus bemutatásában, folytatta zaklatott férfiügyeit és a műgyűjtést. 1948-ban, a Velencei Biennálék történetében először, modern művészetet állítottak ki, Peggy gyűjteményét. Rendkívüli sikere volt, Peggy pedig kinézett magának egy Canale Grandén álló palotát, a korábban Nemes Marcell tulajdonában álló Palazzo Venier dei Leonit. 1949-től már itt kapott helyet a gyűjteménye, amely jelentős amerikai művekkel is kiegészült. Itt folytatta tehát kutyákban, napszemüvegekben, művész vendégekkel gondolázásban gazdag életét, amit pontosan el is tudunk képzelni, ha elmegyünk a ma múzeumként működő csodás helyre. (Vö.: Szél Felícia: Peggy Guggenheim. A szegény kicsi gazdag lány. Artmagazin, 2004/5. 52–55. o.)

 

Vízparti villában jó műveket nézni, ilyet ezen a nyáron itthon is tudunk, Füreden Keserü Ilona kiállítása látható a Vaszary- villában. A lap indulásakor közölt portré szerint az egyik fontos pillanat volt Keserü életében, amiről Gertrude Steinnél már szó esett, hogy igenis vannak pillanatai a magyar művészetnek, amikor itt ugyanolyan színvonalú munkák születnek, mint tőlünk nyugatabbra. Keserü 1965-ös kiállítását mestere, Martyn Ferenc, aki épp akkor tért haza egy hosszabb nyugat-európai utazásról, így értékelte: „Most ott vagy, ahol a világ művészete pillanatnyilag áll.” Pedig egy évvel korábban Bálint Endre, érezve a műveken némi bátortalanságot, azt mondta neki: „Magával még nem történt meg valami…” Ezután viszont robbanásszerű volt a változás, szinte mindent levetkőzött magáról, ami addig egyéniségétől idegen utakon vesztegeltette, pontosabban nem engedte saját elképzeléseinek totális érvényre juttatását. Boldogan felejtette el a főiskolai képzést és a magyar kiállítótermekben akkoriban látható műveket bevonó „barnás szószt”. Színekben, formákban egyaránt tobzódó képeket kezdett létrehozni. Meghatározó volt, hogy korábban Olaszországban töltött egy évet, és ebbe természetesen kalkuláljuk bele, hogy amit ma egy külföldi út adni tud, ahhoz képest mit jelenthetett Róma akkor, a legsűrűbb szocializmusból érkezve. (Vö.: Topor Tünde: Keserü Ilona. Életrajz a művésszel folytatott 2001-es beszélgetések alapján. Artmagazin, 2004/1. 38–40. o.)

 

 

 

  

Gerda Taro, az ellenállhatatlan mosolyú, karizmatikus, vörösesszőke haját divatos röviden hordó fotóriporternő újrafelfedezését is annyira fontosnak találtuk, hogy ő is címlapra került. Nem lepődünk meg, ha olvasóink fülében nem cseng azonnal ismerősen a neve, hiszen pont erről van szó. Ő volt Robert Capa nagy szerelme és munkatársa, aki kitalálta Capát, pontosabban a Robert Capa nevet, legenda volt a spanyol polgárháborúban, fotóit a legjobb lapok publikálták, de miközben Capa a 20. század világhírű krónikása, ismert és jelentős fotósa lett, Gerda neve (a Taro szintén kitalált név) szép fokozatosan feledésbe merült. És ez Capán is múlott, hiszen közösen készített képeiket, ha úgy hozta a sors, inkább sajátjaként jelentette meg, sőt Gerda halála után néha azokat is, melyeknél ott sem volt. A világ elfelejtette volna ezt a megkapó nőt, ha nincs egy másik, Irme Schaber kultúrtörténész, aki heroikus és alapos kutatómunkával szétszálazta az életműveket, átnézte a New York-i International Center of Photographyban őrzött örökséget, így születésének 100. évfordulóján végre önálló kiállítással tisztelgett Gerda Taro előtta világ. Taro és Capa 1936 nyarán érkezett Barcelonába, amikor az utcai harcok már véget értek, a lakók visszatértek a hétköznapokhoz, de a forradalom jelképei jelen voltak, keveredve a városi élet mindennapjaival. Gerda ezt a fura szimbiózist örökítette meg éles szemmel. Elhagyott barikádokon játszadozó gyerekek katonai csákóban. „Mono azul”-ban, a forradalom egyenoveralljában is csinos nők fegyveresen sorakozva a barcelonai strandon. Lövészgyakorlat magas sarkúban. Nádszékben divatmagazint lapozgató milicista nő, fegyvere a karfának támasztva mered az égbe. Vidáman nevető pár, kettejük közt a nyakkendős férfi géppuskája. Ezt Capa is megörökítette. „Egyformán nevettek, egyazon dolgokon és egy időben. Megfigyeltek mindent, láttak mindent, és mindezt együtt, ugyanabban a pillanatban és ugyanúgy tették” – írta róluk Martha Gellhorn, Hemingway harmadik felesége. Gerda addigra már kialakította saját tiszta, grafikus képnyelvét: négyzetbe komponálva, merész alulnézetekből készítette drámai hatású, érzelmileg telített képeit. Megfordult szinte az összes polgárháborús fronton, a tilalommal nem törődve a tűzvonalban dolgozott. Megörökített menekülteket, árvákat, éhezőket, bombatámadások áldozatait, lőszergyári munkást. 1937 júliusában a fronton fényképezett, amikor egy bombatámadás miatt elszabadult a pokol. Sebesülteket szállító teherautóra kapaszkodva próbált kijutni a tűzvonalból, amikor egy tank pont az ő oldalán ütközött a járműnek. Másnap belehalt sérüléseibe. Huszonhetedik születésnapján temették el Párizsban, síremlékét Giacometti készítette. (Vö.: Adél Thüroff: Míg a halál el nem választ – Gerda Taro (1910–1937). Artmagazin, 2010/4. 18–23. o.)

Capa mítosza teljes joggal erős, azt is elbírja, hogy egyenrangú társa végre szintén az érdeklődés fókuszába került. Mi pedig majd innen folytatjuk a művészet sorsát meghatározó nők sorát.