„Éljen a divat, le a művészettel!” – ezt Max Ernst se gondolhatta komolyan. A mumok három emeletét megtöltő több száz (köztük számtalan hordható) műalkotás a divat és művészet szoros összefonódásának gyümölcse. Az avantgárd művészei számára az élet művészet és a művészet élet – s miként a divat, mindig új utakat keres. Ők azok, akik teljes természetességgel viselték saját műveiket: Popova és Sztyepanova geometrikus ruhakompozíciói megelevenedett szuprematista képek, Balla futurista öltönyátiratai szinte lerobbannak viselőjük testéről és szinte látjuk, amint szembejön az egymáshoz öltözött Delaunay házaspár, a színek dinamikus kontrasztjára épülő, „szimultán” öltözékben, feltartóztathatatlanul. A századelő bécsi divatreformját a megkerülhetetlen Emilie Flöge és Kolo Moser libbenő, könnyed, fűző és halcsont nélküli reformruhái képviselik, a korabeli fotókon Emilie kockás-csíkos kaftánjában Klimttel táncol a napsütötte kertben.


Alig pár évtizeddel később, a szürrealisták már szinte együtt élnek a divattal, Man Ray divatfotókat készít, Coco Chanel Dalival és Cocteau-val dolgozik. Dali egyenesen lubickol ebben a közegben, Elsa Schiaparelli butikjának tervezi a legszexibb estélyit, az ártatlan fehér selymen araszoló nagy, vörös homárral (Woman’s DinnerDress, 1937). Ugyancsak ő jegyzi azt a hátborzongató kis feketét, melynek kidomborodó fekete rátétjei a test belső szerkezetét, a csontvázat vetítik a külsőre. Mai Thu-Perret hommage-a (Flow MyTears, 2011) tükröződő üvegarccal teszi még kísértetiesebbé az öltözéket. Aztán jönnek tömött sorokban a hatvanas-hetvenes évek ikonikus darabjai: Christo mázsás súlyként vonszolt esküvői ruhája, Yayoi Kusama bizarr cipő- és ruhaszobrai, Andy Warhol cipőtervei, vagy a védjegyévé vált motívumokat felvonultató Factory-ruhák, melyek ártatlan pop tréfának tűnnek Niki de Saint-Phalle festéklövő akcióin viselt steril kezeslábasa vagy Valie Export tetovált harisnyakötője és megcsonkított, mindent láttató farmere mellett. Cindy Sherman videóján papírbabaként önmagát öltözteti és vetkőzteti (Doll Cloth, 1975), különös kontrasztot alkotva Hajas Tibor kicsit odébb vetített Öndivatbemutatójával: alig egy év és világok választják el a két művet egymástól.


A kiállítás elszántan terel egyik műtől a másikig, Rudi Gernreich hetvenes évekbeli futurisztikus terveitől az orosz Talált Ruhák Gyára (GLYKLYA) művészcsoport 2003-as utópisztikus ruhaboltjáig. A tárlat komoly tempót diktál, a harmadik szinten már telítődik az ember és kifelé tekintget az ablakon. Pedig kár lenne, mert az egyik legérzékenyebb munka a terem végében vár, bár a divathoz vajmi kevés köze van. Maja Bajevic performansza és az egykori Jugoszlávia feldarabolt térképéből varrt ruhája a nemzeti identitás elvesztéséről, a száműzetésről, a régi új hazáról szól (Dressed Up, 1999). A kiállítás külön szintet szentel a tradicionális férfiviselet, a háromrészes öltöny metamorfózisának, Rodcsenko overalljától, Beuys filcöltönyén át az osztrák Erwin Wurm groteszk dobozlényéig. A művészet és a divat viszonya így a végére már korántsem tűnik olyan bensőségesnek és harmonikusnak, mint száz évvel ezelőtt. Wurm Hermés öltönyökből készített, Hermés üzletekben kiállított konstrukciói (Construction, 2008) és Olaf Nicolai lekoppintott és a Werkleitz Biennále alatt szórólapként terjesztett szabásmintája alapján készült hamis Prada öltönye (the pirate edition, 2000) egy ambivalens viszony két végpontját, a hatalmas iparággá fejlődött divatszakmával való összefonódást és a vele szemben tanúsított kritikus attitűdöt jelzi.


ReflectingFashion. Művészet és divat a modernizmustól
Bécs, mumok, 2012. június 15. - szeptember 23.