Örök nyugalom?

A Semmelweis-síremlék története

Horányi Ildikó

A világszerte csak „az anyák megmentőjeként” ismert magyar orvost élete utolsó éveiben kitaszította az orvosi társadalom. A megkeseredett és súlyos betegségekkel küzdő Semmelweis halálának botrányos körülményeiről sokan sokfélét írtak mostanában, cikkünk az utólagos rehabilitáció és a Semmelweis-síremlék történetének ered nyomába.

 
Semmelweis Ignác síremléke, Schickedanz Albert (1846–1915) akvarellje után, 1894, képeslap
 
1865. augusztus 16-án a bécsi schmelzi temetőben pompa nélkül, szerényen, egyszerű fakereszttel jelölt sírba temették el Semmelweis Ignácot (1818–1865), az „anyák megmentőjét”. Írhatnánk, hogy végső nyughelyére, ám a tudós maradványai épp 100 esztendő „hányattatás” elé néztek. Ennek első állomása volt a schmelzi temető felszámolása, amely a nagyvárosi terjeszkedés, Bécsi Központi Temető létrehozásának esett áldozatul. Amikor az itt nyugvó maradványokat exhumálták, az özvegy úgy döntött, hogy férje hamvait hazahozatja, és a mai Fiumei úti Sírkertben lévő anyai, Walthier-féle családi sírboltban helyezteti el, ahol három, már elhunyt gyermekük pihen. Így kerültek 1891. április 17-én Semmelweis kis fémkoporsóba gyűjtött maradványai második nyughelyükre. Az eseményről az Orvosi Hetilap ekképp tudósított: „Semmelweis holttestének elhelyezése a Kerepesi temetőben lapunk zártakor, péntek délben, a család határozott óhajtása szerint egész csendben folyt le. A holttestet a bécsi köztemetőből csütörtökön szállították haza. Az egyszerű halotti imával történt sírba helyezésnél a családon kívül az egyetem rektora, az orvosi karnak, a Szt. Rókus-kórháznak és a budapesti kir. orvosegyesületnek néhány tagja volt jelen... Tervben van, hogy Semmelweis emlékére később megfelelő emlékünnepély rendeztessék.”1
Az utolsó éveiben egyre elhatalmasodó őrültség jeleit mutató orvoskari tanár „szégyenlős” eltemetése után eltelt majd 30 évben azonban a nemzetközi orvosi viták kereszttüzében álló, a gyermekágyi lázra vonatkozó tanokat a bakteriológiai kutatások igazolták, s a magyar orvosi társadalomban – a hamvak hazahozatala apropóján – felmerült a történelmi igazságszolgáltatás nemes gesztusának igénye. Mind a pesti orvoskar, mind a Budapesti Királyi Orvosegyesület részéről bizottságot állítottak fel, amelyek célja Semmelweis emlékének méltó megünneplése, hazai és nemzetközi viszonylatban a tudós munkásságának elismertetése volt. 1891. június 5-én a két bizottság Semmelweis- Emlék Végrehajtó Bizottság néven egyesült, s céljai közé 5-6. pontban felvette a hamvak méltó elhelyezésének kérdését: egy díszsírhely kieszközlését a fővárosnál, illetve egy síremlék állítását, amelyet gyűjtés útján kívánt megvalósítani. Noha a sírhely igénylését elindították a hatóság felé, egy ideig még vita tárgyát képezte, hogy a bizottság feladata-e a síremlék állítása, illetve hogy a tervbe vett köztéri szobor nem bír-e nagyobb prioritással.
 
 
Canzi Ágoston: Semmelweis Ignác és Semmelweis Ignácné Weidenhoffer Mária eljegyzési portréja, 1857, karton, akvarell Semmelweis Orvostörténeti Múzeum
 
A helyszín választása nem csupán a Walthier család kriptájának adott helye miatt esik a „Kerepesi földeken” 1849-ben létrehozott sírkertre, hanem annak okán is, hogy a köztemető ebben az időszakban már betöltötte azt a funkciót, amelyet a Nemzeti Pantheon fogalmával azonosíthatunk. A Pantheon létesítésének gondolatát Széchenyi István vetette fel 1841-ben (Üdvlelde), azonban annak helyét sokáig a Gellérthegyen képzelték el a párizsi Panthéon mintájára. 1855-ben Vörösmarty Mihály temetésével indult el az a folyamat, amely a sírkert 1885-ös dísztemetővé nyilvánításához vezetett. A főváros csupán 1892. december 23-án vette napirendre a bizottság által kért sírhely pontos kijelölésének ügyét, de azt végül díjmentesen kiutalta az Orvosegyesület számára. A magyar orvosokat adakozásra felszólító, még az év nyarán kiadott magyar nyelvű, nyomtatott felhívás eredményes lehetett, mert az Emlékbizottság X. ülésén arról döntöttek, hogy egy kisebb albizottság intézze az emlékmű ügyét, amelyre 1500 forint költséget irányoztak elő. Fodor József javaslatára a VIII. Nemzetközi Közegészségi és Demográfiai Kongresszus idejére (1894) időzítették a leleplezést. Ez jó alkalomnak tűnt arra, hogy külföldi nagyságok jelenlétében a tudós előtt saját szülőföldjén tisztelegjenek egy emlékülés keretében. A síremlékterv kapcsán a bizottság tagjai közül Dirner Gusztáv a Giergl–Korb műépítészeti irodát javasolta, Elischer Gyula2 pedig a vele személyes ismeretségben álló Schickedanz Albertet ajánlotta, aki Herczog Fülöp Ferenccel működtetett közös irodát. A tervezőktől anyagban és művészi kivitelben egyaránt méltó, monumentális, mégis egyszerű síremlékre vártak javaslatokat. Kiss István műépítészt is megkeresték, de terveit, akárcsak a Giergl–Korb páros gipszmintába öntött ötletét is elvetették. Az első esetben a költségvetés túllépése is elegendő indok lett volna, de egyik művet sem tartották az eredeti elgondolásokhoz illőnek. Végül előzetes tervek nélkül megbízták az akkor már „sztárépítésznek” számító Schickedanzot, aki elfoglaltságai miatt nem volt hajlandó a versenyben részt venni, viszont megbízás esetén vállalta, hogy készít néhány alternatív vázlatot, az emlékmű felállítását pedig három hónap alatt tartotta kivitelezhetőnek. Az írásba foglalt javaslatokkal azonban eléggé megkötötték a kezét, bár a szorgalmazott konkrétumok alapja valószínűleg Elischer és a művész szóban történt előzetes egyeztetése lehetett: „...az emlék alakja igen egyszerű legyen, római columbarium vagy görög vagy egyiptomi sarkophag, szóval alakjával s nézeteivel imponáló s mégis egyszerű s így olcsó kőemlék, melyen csak Semmelweis neve legyen.”3 Az emlékmű görög, római mintákból táplálkozó neoreneszánsz formája a bizottság azon törekvéseit tükrözte, melyeket később a köztéri szobor állítása során is megfogalmaztak. Semmelweis munkásságának egyetemes jelentőségét kellett hangsúlyozni, hiszen a tudósnak nem csupán hazánk asszonyai lehetnek hálásak.
 
A Schickedanz Albert által tervezett síremlék első ízben publikált pallérrajza, 1894, tus
 
Folytatták a gyűjtést, és amíg a végleges tervek elkészültek, megbízták a temetkezési vállalatot a szükséges aláfalazás elvégzésével. Az elképzelések szerint Semmelweis hamvai a földbe kerülnek, a síremléket pedig a koporsó végében állítják fel. Az április 14-én megtartott bizottsági ülésen elfogadták Schickedanz terveit, a javaslatok közül a habos mintájú karszti márványt választották ki annak anyagául, és meghatározták az építésszel kötendő megbízási szerződés tartalmát. Az emlékmű feliratának véglegesítését későbbre halasztották. A hamvakat április 21-én vitték át immár harmadik helyére, ahol ideiglenesen fakereszttel jelölték a sírt, az újratemetés tényét pedig egy réztáblán rögzítették. Később ezt a táblát az elkészült szarkofág alatt levő két nagy márványkocka egyik oldalára erősítették fel. Május 4-én este 6-kor a bizottság tagjai megtekintették a Tauffer Vilmos nőgyógyász által elkészített „papirosmintát” a helyszínen. A szemle eredményeképp módosítani kellett a sírhely hosszát, mert a talpkő hosszabbnak bizonyult. Június 14-én aláírták a magyar és német nyelven megfogalmazott szerződést a művésszel.
Július végén még attól tartottak, hogy a síremlék nem készül el a tervezett időpontra, de augusztus 16-án megérkezett a várt német nyelvű távirat Triesztből a Schickedanz–Herczog-irodának: az emlékművet még aznap reggel felrakodják. 1894. szeptember 2-án tekintélyes nemzetközi vendégsereg előtt, a Nemzetközi Közegészségi és Demográfiai Kongresszus keretében leplezték le a szarkofágot, a Londonból hazatérő Duka Tivadar4 helyezte el a díszkoszorút a talapzathoz. A kongresszust megnyitó ünnepi szavak után a tagok magyar, német, francia és angol nyelven kézhez kapták a bizottság működéséről szóló beszámolót, valamint a Magyar Tudományos Akadémiához küldött Semmelweis-levél betűhív másolatát. Ferdinand Hueppe prágai szülészprofesszor, Duka Tivadar és az olasz Arturo Guzzoni degli Ancarani professzor méltatta Semmelweis munkásságát.5 A leleplezési ünnepség alkalmából a kongresszus résztvevőinek más emléktárgyakkal is kedveskedtek. Schickedanz Alberttel még az emlékmű elkészülte előtt (a szűkre szabott idő miatt) akvarell „látványtervet” készíttettek, amelyet képeslapként sokszorosítottak, Doby Jenő pedig elkészítette Semmelweis – csupán reprodukcióban fennmaradt, 1860-ra datált – fényképe alapján az orvos rézbe karcolt portréját. Schickedanz és Herczog részére kifizették a 2000 forintot. 1909-ben a Semmelweis emlékének ápolására gyűjtött pénzre vonatkozó összesített elszámolás alkalmával a bizottság azt a határozatot hozta, hogy a megmaradt pénzt és annak kamatait az orvosi karnak adják át, hogy mindenszentek napján Semmelweis sírját minden évben „kegyeletesen feldíszítsék”.
 
Ludwig Angerer (bécsi cs. kir. fotográfus): Semmelweis Ignác, Bécs, 1864
 
1929. november 23-án a sírhely határidejének lejárta miatt a koporsót és magát a márvány síremléket is áthelyezték a temetőn belül a 21–1–150/151. számú parcellából a 2/34–1–1. számú parcellába, azonban a koporsót nem nyitották fel, csupán fémpántokkal megerősítették. A szarkofág lábánál elhelyezett vörösréz táblát áthelyezték a koporsóra. Semmelweis hamvai még ezek után sem nyugodhattak békében, ugyanis 1963. november 6-án unokája, dr. Semmelweis-Lehoczky Kálmán kérésére exhumálták a testet. A kihantolást az indokolta, hogy az Országos Orvostörténeti Könyvtár a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum megalapítása kapcsán kérte a családot, hogy elvégezhessék a maradványok Semmelweis halálának körülményeire is fényt derítő antropológiai vizsgálatát, valamint hogy a tudóst a szülőházában megnyitandó múzeumban helyezhessék el immár utolsó nyugvó helyére. A kiemelt kettős koporsót az Egyetemi Embertani Intézetbe szállították, ahol Bartucz Lajos antropológus vezetésével vizsgálták meg a maradványokat.
Megállapították, hogy a korábbi Walthierféle kriptában történt exhumálás során Semmelweis csontjai közé a csecsemőként elhunyt gyermekeinek csontjai keveredtek, s hitelt érdemlően bizonyították, hogy a koporsóban valóban Semmelweis maradványait találták meg.6 A mért antropológiai jellegzetességek alapján egy kb. 165 cm magas, vaskos csontú, zömök alkatú, széles vállú és medencéjű férfi alakja rajzolódott ki. Kerek fejű, aránylag széles, magas agykoponyájú, széles arcú, közepes orrú, jellegzetesen férfias típusú egyénre vall a koponya. Ez a kép teljesen egyezik a Semmelweisről életrajzi adatokban, képekben, boncolási jegyzőkönyvekben megmaradt személyi adatokkal. A hamvak újbóli sírba helyezése előtt a koponyáról hiteles gipszmásolat készült, amely az akkor létrehozott Semmelweis Orvostörténeti Múzeumba került.7
 
A síremlék 1909-es állapota. Reprodukció: Nemzetközi Semmelweis-Emlék Budapesten. Szerk. Dirner Gusztáv. Budapest, Franklin, 1909
 
Semmelweis Ignác megtisztított csontjait 1964. október 15-én helyezték el a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban, szülőháza kertjében. A plasztikba foglalt maradványokat a múzeumi céllal rekonstruált és újjáépített épület udvari terméskő falába építették be. A sírt csupán a tudós neve és születési, illetve halálozási dátuma jelzi. Előtte áll Borsos Miklós Anyaság című bronzszobra (1963), amelyet ugyanekkor lepleztek le ünnepélyesen. A múzeum épületét csupán 1965. augusztus 13-án, Semmelweis halálának centenáriumán avatták fel, illetve ezen a napon kapta meg alapítólevelét is.8 Semmelweis Ignác porhüvelye végül oda került, ahonnan útjára indult. 2014 nyarán életműve, tudományos hagyatéka méltó elismerést kapott: az UNESCO a világemlékezet részévé nyilvánította, 2015-re pedig a tudós halálának 150. évfordulója alkalmából Nemzetközi Semmelweis Emlékévet hirdetett.
 
Semmelweis Ignác végső nyughelye a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum kertjében, előtérben Borsos Miklós Anyaság (1963) című szobrával
 
1 Semmelweis holttestének elhelyezése a kerepesi temetőben. Orvosi Hetilap, 1891. 16. sz. 200. o.
2 Elischer Gyula (1946–1909) maga is jeles műgyűjtő volt, a gyűjteményében lévő Rembrandt- és Dürer-rézmetszeteket később az állam vásárolta meg a Szépművészeti Múzeum számára (a szerk.).
3 Semmelweis Orvostörténeti Levéltár. Semmelweis Emlékbizottság iratanyaga. 1894. 7. csomó – Az idézett levéltári források a Semmelweis Orvostörténeti Levéltárban található Semmelweis Emlékbizottság iratanyaga. 1891–1908. c. fondok alapján kerülnek bemutatásra. Kiegészítő forrás: Nemzetközi Semmelweis-Emlék Budapesten. Szerk. Dirner Gusztáv. Budapest, Franklin, 1909.
4 Duka Tivadar (1825–1908) főhadnagyként részt vett a 1848-as szabadságharcban és Görgei Artúr titkára lévén a világosi fegyverletétel után orosz fogságba esett, majd szökése után Londonba emigrált. Ő volt az első magyar, aki orvosi diplomát szerzett a londoni egyetemen 1853-ban. A bengáli angol hadsereg katonaorvosa lett, ott kezdett érdeklődni Kőrösi Csoma Sándor munkássága iránt. Duka kezdte gyűjteni és rendszerezni Kőrösi Csoma kéziratait és gondozta hagyatékát. (a szerk.)
5 Jelentés az 1894. szeptember hó l-től 9-ig Budapesten tartott VIII-ik Nemzetközi Közegészségi és Demográfiai Congressusról. Budapest, Pesti Könyvnyomda, 1895.
6 Bartucz Lajos: Semmelweis négyszeri exhumálása. Természet Világa, 1965. 546–550. o.
7 Ez keltette fel később Sós András figyelmét, aki 1967-ben szerzett orvosi diplomát, de csupán rövid ideig dolgozott kórboncnokként, később a szobrászatot választotta hivatásául Laborcz Ferenc és Cséri Lajos tanítványaként. A rendelkezésére bocsátott koponyaöntvény alapján készítette el Semmelweis rekonstruált portréját, amelyet bronzból mintázott meg.
8 19/1965. (Eü. K. 18.) Eü. M. – M. M. sz. miniszteri utasítás
 
 
Sós András: Semmelweis Ignác rekonstruált portréja, 1967 k., bronz
 
Semmelweis halála

Semmelweis Ignác (1818–1865) halálának körülményei az utóbbi években a nyilvánosság kedvelt témái közé emelkedtek. A 30-40 évvel korábbi alapos kutatásokhoz képest azonban az újabb interpretációk nem új adatokon nyugszanak, hanem az adatok és értékelések ismeretének hiányán. Előbb egy ismert orvos, majd pedig egy népszerű művelődéstörténeti publicista elevenítette fel a vádat, hogy Semmelweis kollégái összefogtak, hogy az anyák megmentőjét félreállítsák az útból, nehogy írásai agresszív hangnemével tovább rombolja a pesti orvoskar hírnevét, az elmeosztályon pedig – ha talán nem is szándékosan – de megölték.
A hipotézis nem új. Az 1970-es évek második felében a magyar származású svájci szexuálpatológus, Silló-Seidl György fogalmazta meg először. Silló- Seidl szerezte és bocsátotta fénymásolatban a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum rendelkezésére a névadó bécsi kezelésével és halálával kapcsolatos eredeti iratokat, amiért a múzeum örökre hálás neki. Ugyanakkor fantáziáját szabadjára engedve a korszak viszonyainak és Semmelweis betegségének kellő ismerete nélkül fogalmazta meg összeesküvés-elméletét: „Kimondom a véleményemet nyíltan: Semmelweis elmegyógyintézetbe való juttatását a tanárok komplottjának [összeesküvésének] tartom.”1 Nézete szerint Semmelweis pesti kollégái féltékenyek voltak a szülész gyors előmenetelére, később pedig „féltek, hogy tanártársuk erőszakos fellépésével lejáratja tekintélyüket” 2.
Ez a nézet azonban minden valóságalapot nélkülöz. 1865 nyarára Semmelweis valóban súlyos és ijesztő gyorsasággal romló állapotba került, aminek egyik tünete elmebaja volt. Állapota azonnali kórházi ápolást kívánt, ám betegsége mindenképpen közeli halált prognosztizált.
A Semmelweis haláláról fennmaradt eredeti iratok részletesen leírják betegsége anamnézisét, intézetben töltött utolsó napjait és boncolási leleteit. Ezekből egyértelműen kiderül, hogy Semmelweis viselkedése és állapota öt-hat héttel kórházba szállítása előtt váratlanul és drasztikusan megváltozott. A korábbiakkal ellentétben rendszeresen és nagymértékben fogyasztott alkoholt, munkája iránt közömbössé vált, szabados szexuális szokásokat vett fel és erős dührohamai voltak. Kollégái ijedten szemlélték a rohamos hanyatlást, majd konzíliumot tartva úgy döntöttek, egy bécsi elmegyógyintézetbe szállítják kezelésre.
Azért választották éppen a bécsi intézményt, mert a befogadó tébolyda (Niederösterreichische Landesirrenanstalt) a birodalom legmodernebb intézete volt, igazgatója, J. Riedl pedig, Semmelweis régi ismerőse, a Monarchia egyik legkiválóbb elmegyógyásza. A gyógyíthatatlan elmebajban szenvedő professzor elhelyezése a kiváló és távoli bécsi kórházban, a beteg ápolása és a pesti orvosi kar jó híre szempontjából kézenfekvő megoldásnak tűnt.
A betegfelvétel idején Semmelweis izgatott volt: sokat és élénken beszélt, az ujján valóban vágási sérülést találtak. Később egyre nyugtalanabb lett, többször meztelenre vetkőzött s úgy feküdt a padlóra. Részletekbe menően ismételgette felfedezését és egyre nagyzolóbb, irreális terveit. Eleinte a kertben is sétált, később azonban dühkitörései miatt (több őr tudta csak megfékezni), nem engedték ki az épületből. Kényszerzubbonyt adtak rá és vizes borogatást, de a boncolási leletek szerint súlyosan meg is verték.
Felesége nem láthatta, azonban régi ismerősei közül többen, köztük Škoda professzor is meglátogatta. 1865. augusztus 13-án este hunyt el. Utolsó napjaiban már senkit sem ismert fel és csak artikulálatlan hangokat tudott kiadni. Végül öntudatlan állapotba került, majd meghalt. A boncjegyzőkönyv szerint testén több gennyesedést tártak fel (ezek utalnak a verésre). A halál okaként a vérmérgezést (pyaemia) jelölték meg. A boncjegyzőkönyvekből világosan kirajzolódik, hogy Semmelweis ugyan durva sérüléseket szenvedett el kórházi kezelése során, azonban az is, hogy alapbetegségének semmi köze nem volt az ápoláshoz. Állapota már Pesten is rohamosan romlott, élete mindenképpen hetek kérdése volt.
Semmelweis idegrendszerének bonctani vizsgálata akut és krónikus folyamatokat egyaránt feltárt. Az akut folyamat „kívülről eredő (tehát nem endogén – ’veleszületett’, ’alkati’), hosszabb ideje fejlődő, szervi alapon fennálló tünetegyüttesre” utalt3. Minden adat azt tanúsítja, hogy Semmelweis alapbetegsége paralízis progressiva volt, aminek okát egy korábbi szifiliszes fertőzésben lelték meg. Ehhez az alapbetegséghez járult a kéz fertőzése és a tébolydában szerzett sérülései, s utóbbiakból következett az általános vérmérgezés. A leletek hisztopatológiai, neurológiai és pszichiátriai értékelése szerint azonban a vérmérgezés hiánya esetén sem élhetett volna többet néhány napnál (!), legfeljebb egy-két hétnél. Paralízise olyan rohamosan bontakozott ki, hogy halála közeli volt, noha a szepszis felgyorsította a folyamatot.
A pesti orvostársadalomnak semmi oka nem volt arra, hogy egy épelméjű, ám tudományos ellenfeleit írásban sértegető professzort az egyetemről eltávolítson. Semmelweis megtébolyodásáról meg voltak győződve, sőt okával, a szifilisszel is tisztában lehettek. A kezelések során elszenvedett bántalmazások, a fizikai restrain (kényszerzubbony, hidegpakolás) alkalmazása nem mondott ellent a 19. század derekára jellemző elmegyógyászati gyakorlatnak.
Semmelweis élete nehéz volt. Halála elborzasztó. Azonban sem szándékosság, sem összeesküvés nem állt kezelése mögött, súlyos betegség vitte el. A személye elleni összeesküvés hipotézise fájdalom, de teljes badarság. Rengeteg hamis mítosszal terhelt történeti emlékezetünknek semmi szüksége újabbakra. Épp elég a valóságot elfogadnunk.
 
Marastoni József: A Királyi Magyar Tudományegyetem Orvostanári Testülete 1863-ban, 1863, litográfia Semmelweis Ignác balról a negyedik az álló sorban, karba font kézzel

 
Varga Benedek
 
1 Silló-Seidl György: Semmelweis halála. Frankfurt, 1977. 117. o
2 Uo. 114. o.
3 Benedek István: Semmelweis és kora, Gondolat, 1980, 213. o.
 
A cikk megszületését a B.Braun támogatta.