A különböző államképződményekben, csonkokban, fantomformációkban, álmokban és mások álmainak elárulásában gazdag magyar történelemnek a hihetőség határait súroló rémtörténetei között is megkülönböztetett érdekességgel bír a baranyai régió 1918 és 1921 közötti sorsa. Több szempontból is példaértékű: egyrészt ez a konzervatív szemléletű, nagy lélekszámú és rendkívül vegyes összetételű lakosság az első világháborút követően az ország testétől és közigazgatásától elszakított állapotban, szerb megszállás alatt, a terület sorsával kapcsolatban bizonytalan antanthatalmaknak kiszolgáltatott helyzetben találta magát.

Demarkációs vonal határolta el az ún. anyaország többi részétől, és csak a szerb hatóságok engedélyével lehetett a megszállt területre belépni vagy ott letelepedni. Másrészt a Magyarországon lezajlott politikai, rendészeti, rendőrségi, katonai stb. események, fordulatok Pécs–Baranya mindennapi életét, politikai változásait nem érintették közvetlenül, noha a szellemi élet mozgását állandóan befolyásolták. Harmadrészt a személyes szabadság ebben a „minimum” felemás helyzetű államképződményben is ezerszer inkább biztosított volt, mint a fehérterror által sújtott kis-nagy Magyarországon. Egyébként is: a lehetőségekkel kecsegtető, bizonytalan életforma többnyire nagyobb vonzerővel bír, mint a biztos társadalmi apály. Pécsre, az átmeneti biztonság „szigetére” ekkoriban a legkülönfélébb és a legváltozatosabb irányokból érkeztek menekültek, vagy azért, hogy ott telepedjenek le, vagy azért, hogy a szerb és horvát városokba, illetve azokon keresztül Olaszországba, Németországba, sőt a nyugat-európai kikötőkből induló hajókon az Egyesült Államok irányába távozzanak. Ezeken az embereken kívül voltak persze olyan emigránsok is - és nem kevesen –, akik azokat az időket szerették volna biztonságban kivárni, amíg az egyben maradt országrészben jobbra fordulnak a dolgok, az antanthatalmak pedig úgy döntenek, hogy a pécs–baranyai régiót visszacsatolják a nagyobb országtesthez.

Negyedrészt, és ez különösen érdekessé teszi a furcsa szituációt, botcsinálta történészként szemlélve a tényeket, mai szemmel úgy tűnik, hogy sem a szerb–horvát politikai és katonai hatóságok, sem a különböző helyi magyar vezetők, mozgalmi és pártvezérek nem tudták eldönteni, hogy mit kezdjenek hosszú távon (amennyiben politikában létezik ez a fogalom) azzal az ölükbe hullott lehetőséggel, hogy - legalább illuzórikusan - meghatározhatnák, mi történjen ezzel a területtel. Kétségtelen, hogy léteztek azok a szerb–horvát–szlovén politikai tényezők, amelyek eljátszottak Pécs–Baranya végleges odacsatolása vagy bekebelezése gondolatával, és ezeknek megvoltak az itt élő szószólóik, de ez a vonal egyik oldalon sem volt konstruktívan agresszív, inkább valamilyen dél-közép-európai operettbe illően kivárásra építő (mint amikor a második felvonás lezárásaként az eltitkolt adósságán siránkozó bonviván úgy tűnik el a színről, hogy látjuk rajta, abban bízik, a librettóíró a szünet alatt megöli a szubrett apját, aki tudott a tartozásról). A szituációban kevered(het)ett a Casablanca című Kertész Mihály-filmből ismert Rick kocsmájának átmeneti biztonságába feledkezett nemzetközi menekültek helyzete azzal a Rejtő Jenő által megírt „ideális” állapottal, amikor a megsemmisítő-büntetőtáborba juttatott elítéltek meglepetéssel szembesülnek azzal, hogy egy luxusnyaraltatás körülményeit élvezhetik a halál helyett, persze csak addig, amíg jó dolgukban gondolkodni nem kezdenek. A hasonlat persze sántít. Részben azért, mert a Pécs–Baranyában élők helyzete általában biztonságosabb és jobb volt, mint azoké a magyaroké, akik a demarkációs vonal túloldalán éltek ekkor, részben pedig azért, mert gondolkozniuk, szemben Rejtő hőseivel, lépten-nyomon lehetett. Sehol nem volt akkortájt annyira pezsgő szellemi élet magyar földön, mint épp ezen a területen. (További lényeges különbség a Pécs–Baranyában élők és a Kertész–Rejtő-hősök helyzete, közérzete, azonosságtudata között, hogy ezúttal a demarkációs vonal mindkét oldalán többnyire magyarok éltek.)

Komplikálja a helyzet megítélését, hogy Magyarország egy vesztes világháború, az őszirózsás forradalom, az elbukott Tanácsköztársaság, az azt megtorló fehérterror után-közben leledzik, országrészeinek elveszítése által fenyegetve. Így, természetes módon, exportálta problémáit ide is. Ezek a viták már csak azért is voltak magas hőfokon érzékelhetők, mert az egymással is vitában álló érintettek jelentős része próbálta meg Pécs–Baranyában átdekkolni a vészidőket. A menekültek közül (de nem csak közülük) sokan tartották az annexiót, sőt még a szerb–horvát államba történő beolvadás lehetőségét is kedvezőbbnek annál, mintha Horthy katonái ide is bevonulnak. Még az azonos vagy nagyon hasonló ideológiák mentén politizáló frakciók és pártok - például a sok árnyalat szerint szertehulló kommunisták - is különböztek abban, hogy miként látják ezt a kérdést. Olyan javaslatok is eljutottak Belgrád felé, hogy a megszállást az antant 1921. augusztus 20-án megszületett, a kivonulásról szóló döntése ellenére is tartsák fenn, de csak az ország normalizálódásának idejéig, és (itt jön megint az operett) csak akkor szüntessék meg. (Pinkerton várja meg, amíg társra talál Csocsoszan, aztán tűnjön el - persze ez már operából vett fordulat.) 

Ötödrészt, és írásom szempontjából ez a legfontosabb fejlemény, a szellemi pezsgés több területen is a művészeti, kulturális élet ritkán tapasztalhatóan nagymértékű fellendülését eredményezte, illetve ideális, inspiráló közeget biztosított hozzá.
Ennek a pezsgésnek a megértéséhez fontosnak tartom, hogy az, aki szövegemet olvassa, összefoglalót futhasson át a vizsgált korszakról és annak közvetlen előzményeiről. Tüskés Tibor A Krónika repertóriuma című könyvében találtam meg az ideális segítséget. (A Krónika egyébként a Kondor (Regős) László által szerkesztett, Pécsett, 1920. október 1. és 1921. június 15. között megjelentetett irodalmi és művészeti folyóirat volt, amelyből működése háromnegyed éve alatt tizenhét szám került utcára.)

„A pécsi avantgarde létrejöttében sajátos társadalmi és történeti-politikai okok játszottak szerepet.

Pécs múltja a köztudatban eléggé úgy él, mint klerikális-papos város, püspöki székhely, hagyományokhoz ragaszkodó, konzervatív erőket fölnevelő település. Ha a képben van is sok igazság, az általánosítás mindenképpen téves. Pécs lélekszáma a XIX. század végén mintegy harminc-negyvenezer volt. A századfordulón aztán a kapitalizálódás - a bányászat és a gyáripar fejlődése - hatására megnő a lakosság száma, s a már korábban is igazgatási és művelődési központnak számító városban jelentékeny haladó értelmiségi réteg alakul ki. Orvosok, tanárok, ügyvédek, újságírók alkotják ezt az eszmei és művészi újra érzékeny réteget. 1865-től ismét működik a pécsi jogakadémia: hosszú időn át a Dunántúl egyetlen felsőoktatási intézménye, mely nem papi pályára képezte hallgatóit. A cisztercita szerzetesrend gimnáziuma mellett megnyílik a reálgimnázium, ahová főként a város iparos és kereskedő rétege adja fiait tanulni. (Itt tanít a századfordulón pl. Katona Lajos folklorista, itt diákoskodik Barta Lajos, Haraszti Sándor, Kodolányi János, Vikár Béla.) A város klerikális napilapjának, a Dunántúlnak alapítását jóval megelőzte a Pécsi Napló c. liberális orgánum elindítása. (Itt dolgozott rövidebb-hosszabb ideig Somlyó Zoltán és Thury Zoltán.) Amíg a székesegyház újjáépítése és a különféle egyházi megrendelések a hagyományos szobrászatnak és a történeti festészetnek (Kiss Györgynek, Székely Bertalannak, Lotz Károlynak) adtak munkát, addig a Zsolnay gyár a szecesszió szolgálatába szegődött. Igaz, e stílus széles körű népszerűsítésével később a gyár az avantgarde művészet kibontakozását hátráltatta, de Rippl-Rónai József meghívásával mégiscsak a legkorszerűbb, a legnemesebb értékek támogatására mutatott példát. A városban a haladó tudományosság, a liberális gondolkodás számos kiváló képviselője élt és dolgozott (pl. Buday Dezső, az egykekutatás úttörője, Doktor Sándor, Hajdu Gyula). Az értelmiség legjobbjai a haladó eszmék irányában tájékozódtak, s a Szabadgondolkodók Pécsi Társaságának keretei között nemcsak egymással találtak kapcsolatot, hanem a helyi munkásság szocialista mozgalmával is kezet fogtak, s a mozgalom eszmei-ideológiai vezetését biztosították. A város irodalmi és szellemi életében az ellentétes erők jelenlétére és az ellentétek összeütközésére jellemző példa, hogy ugyanazon évben - 1910-ben - pár hónap különbséggel hívja meg irodalmi estre a belvárosi Katolikus Kör az Élet című folyóirat munkatársait, köztük Kosztolányit, és látja vendégül a Szabadgondolkodók Pécsi Társasága a Nyugatot és Adyt.

Az 1915 és 1925 közötti idő a város történetének eseményekben igen gazdag korszaka. Ez az évtized az országos politikai elmozdulásoknál is változatosabb és zsúfoltabb, sajátos és az ország történetétől eltérő változásokat mutat a város életében. A világháború utolsó évében, 1918 pünkösdjén itt robban ki a Monarchia területén a legnagyobb háborúellenes felkelés a 6-os ezredben (amit az állomány megtizedelésével bosszulnak meg. A legénység legnagyobb része bosnyák származású katona volt. A. I.). Az események pergése felgyorsul. Az 1915 és 1925 közötti tíz évben Pécsett ötféle politikai uralom követi egymást. 1915 még az Osztrák–Magyar Monarchia fénykora. 1918. október 31-én összeomlik a régi rend, s győz a polgári forradalom. A forradalom azonban Pécsett nem tud megerősödni és továbbfejlődni, mert 1918. november 18-án Dél-Baranyába bevonulnak a Szerb–Horvát–Szlovén királyság katonái. A Magyar Tanácsköztársaság megalakulása tehát csak közvetve érinti a területet, viszont annak bukása után is itt jórészt továbbélnek a Tanácsköztársaság kultúrpolitikai és művelődési eszméi. Az Sz–H–Sz katonai megszállásnak van még egy érdekes mozzanata. 1921. augusztus 14-én Pécsett kikiáltják a Baranyai–Bajai Szerb–Magyar Köztársaságot. Ez a megszállás utolsó, tiszavirág-életű periódusa: néhány nap múlva, 1921. augusztus 22-én Pécsre is bevonulnak a Horthy-ellenforradalom katonái, s ezzel kezdetét veszi a város életében - egy évtizeden belül - az ötödik politikai uralom. Az események sűrű változása, a bizonytalan politikai állapot, a város lakosságán belüli mozgás és cserélődés a szellemi és művészeti életben is erjedést okozott: megkérdőjelezett minden tradicionális és hagyományos formát, a régi intézményeket, elveket és stílust; ugyanakkor kedvezett a gyors reagálásoknak, az eszmék és hírek friss cseréjének, a váratlan emberi találkozásoknak, a szellemi kísérleteknek, a művészeti élet megújulásának.” 

E gyors ritmusú, intenzív folyamat megértését próbálom megkönnyíteni a meggyőződéses marxista, kommunista párttag és vörösforradalmár, a Pécsett avantgárd lapot alapító szerkesztő és irodalmár, Haraszti Sándor és az új művészeti mozgalmakban költőként részt vevő Kodolányi János visszaemlékezéseinek egymás mellé helyezésével.
„Miután 1919 októberében a fehérterroristák kezéből kiszabadultam és hazaérkeztem Pécsre, sokáig meséltem a családnak, hogy mi minden történt. (…)
…ami különösképpen feltűnt: az ismerős pécsiek közt sok volt az idegen: emigránsok, akik a fehérterror elől részben közvetlen túlról, Magyarországról, részben Bécsen át Ausztriából menekültek a megszállt Baranyába. (…)
…Naponta végig kellett járnom a vármegyeházat, ahol a jugoszláv kormánybizottság szerb hivatalnokai tartották kezükben a gyeplőt, a törvényszék komor épületét, ahol viszont még a régi magyar bírói kar osztott igazságot. (…)
…a lap (ti. a Munkás című napilap munkatársa volt. A. I.) nagyobb és fontosabb cikkeit levonatban be kellett mutatnom Rajics kormánybiztos főispánnak, vagy távolléte esetén a magyar huszártisztből nagyszerb patriótává vedlett titkárának. Ők voltak a cenzorok, az ő engedélyük nélkül a lap egyetlen száma sem hagyhatta el a nyomdát. Az igaz, hogy ez a feladat aránylag kevés gondot okozott, mert a kommün után Rajicsék cenzúrája elég liberálisan bánt a Munkással, kevés cikkét tiltották le, ritkán kívántak szövegváltoztatást. A cenzori szigort inkább a korábbi „üdvöské”-vel, a polgári sajtóval, elsősorban a klerikálisokkal, a Dunántúllal és délutáni testvérlapjával, a Pécsi Esttel éreztették. (Az utóbbit, amely kihívó nyíltsággal szajkózta a pesti nem-nem sohát, Rajicsék végleg be is tiltották.) A két másik polgári napilapnak, a Pécsi Naplónak és a Hírnek a szigorból már jóval kevesebb jutott, Rajicsék őket sem igen zaklatták. De még náluk is több cenzori toleranciát élveztek azok a hetilapok (például a jugoszláv megszállókat hűen kiszolgáló Fekete Tivadar szerkesztette Ucca), amelyek politikai és társadalmi pletykaanyaggal látták el Pécs közéletét. (…)
...két olyan napilappal is kénytelenek voltunk szüntelenül hadakozni, melyek a forradalom, a kommün nevében velünk együtt háborogtak Horthyék, a fehérterror ellen. …mint a megszállók, Rajicsék szócsövei, azon fáradoztak, hogy a pécs–baranyai munkásmozgalmat Belgrád szekerébe fogják, amely még Trianon ratifikálása után is mindent elkövetett, hogy a megszállt Pécs–Baranyát Magyarországtól elszakítsa. 

Rajicsék első napilapja Pécsi Újság néven jelent meg. (…) Előbb még türelmes szóval, később egyre ingerültebben arra próbálták rávenni a pártot, hogy fenntartás nélkül támogassa Belgrád annexiós szándékát, mert szerintük csak az annexió mentheti meg Baranya népét s magát a pécsi munkásmozgalmat Horthyék rémuralmától. (…)
…Egy, az októberi forradalomban komoly szerepet játszó pesti vasutas emigráns, Hesslein József szerkesztésében 1921 elején megindította a Baranyai Magyar Újságot. Hesslein ugyanazt a nótát fújta, mint Borosék (ti. a Pécsi Újság. A. I.), csak csöndesebb hangon, fülsértő demagógia nélkül, ő is Belgrád végső oltalma alá igyekezett terelni a megszállt terület népét. S akárcsak Borosék, Hessleinék is, mint hithű marxisták, ultrabalosok, sűrűn kérték számon a párttól az „internacionalizmust” mint világnézeti-politikai áldást a hazacserére…
…a városi közigazgatás, melyet Belgrád a párt kezére adott, apró hatalmi konc volt, fenn az ernyő - nincsen kas, és inkább politikai teher, mint eredmény. Arra volt jó csupán, hogy átmeneti időre a pécsieken kívül álláshoz segítse azt a néhány száz emigránst, akik egyébként a párt, a munkásmozgalom alamizsna-kenyerére szorultak volna. 

Azok után, hogy 1920. június 4-én megkötötték a trianoni békét, amely a megszállt Baját–Baranyát végérvényesen Magyarországnak ítélte, a párt jobb- és baloldalának egyetlen mindennapi gondja volt: megakadályozni vagy legalábbis húzni-halasztani Horthyék bevonulását. (…) Abban is egyetértett mindkét frakció, hogy az egyre fenyegetőbb veszélyt, Horthyék bevonulását elhárítani csak úgy lehet, ha a Trianonban kitűzött határidőn túli megszálláshoz Belgrádnak sikerül Párizs hozzájárulását megszerezni. Ennek értelmében már maga a józan ész is azt parancsolta, hogy Pasicséknak, akik ennek érdekében sűrűn kilincseltek Párizsban, minden segítséget megadjanak. (Nikola Pasics, szerb államférfi, aki 1918 decemberében, az antant által alakított Szerb–Horvát–Szlovén állam [Jugoszlávia] miniszterelnöke lett, majd 1920 és 1921 között lemondott. Péter király halála után, 1921 augusztusában ismét őt bízták meg a kabinetalakítással. A. I.)
Az ultrabalosok jelentéktelen csoportját kivéve, amely még Trianon után is az annexiót, Pécs–Baranya Jugoszláviába való bekebelezését tartotta egyetlen lehetséges menedéknek, a párt döntő többsége elutasította ezt a Pasicsék sugallta tervet, s csupán a megszállás meghosszabításához ajánlott fel Belgrádnak támogatást. Abban a kérdésben viszont, hogy ez a politikai támogatás milyen feltételek mellett s meddig terjedjen, a jobb- és baloldali többség már nem értett egyet. A jobboldal, Linderék, amellett hogy készek voltak egy hosszabb, öt éven túli megszállást elfogadni, arra is késznek mutatkoztak, hogy ezt mint Pécs–Baranya „össznépi” követelését Párizs elé terjesszék. A baloldal viszont sem Párizst nem vállalta, sem a hosszabb időhöz - öt évhez - kötött megszállást. Belgrád katonai jelenlétét csak addig a bizonytalan időpontig volt hajlandó elismerni, amíg „Magyarországon rendszerváltozás nem történik, amíg nem szűnik meg ott a fehér terroruralom”.

…(a Royal kávéház egy másik sarokasztala) …ahol a szerb származású, örökké robbanékony Dobrovics Péter festőművész körül gyűltek össze Pécs progresszív szellemű művészei, újságírói. Ahol kevés szó esett a politikáról, annál több viszont az irodalom, a művészet áramlatairól: az expresszionizmusról, a futurizmusról, a kubizmusról, a dadáról… S persze, a magyar avantgarde-ról, Kassákról, akinek szárnyai alól röppentek ki Barta Sándorék, Komját Aladárék. 

A törzsasztal látogatóinak többsége természetesen festő volt… A legszorgalmasabb az akkor még festőnek készülő Molnár Farkas volt, a modern magyar építészet későbbi úttörője. De sűrűn megfordult az asztalnál Stefán, a lobogó sörényű, nagydarab parasztivadék, az expresszionizmus lelkes hitvallója és barátja, Johann, a pécsi patrícius család művészet berkeibe tévedt gyermeke. …néha leült közéjük a város „udvari festője”, a konzervatív Gebauer Ernő is, de ilyenkor csak rövid időre, mert nehezen viselte Dobrovics agresszív radikalizmusát. Nem úgy, mint konkurense, az örökké gyanakvó, keserű lelkű, obskurus festő-újságíró, Lenkei Jenő, aki viszont szívesen hallgatta azokat a szidalmakat, amiket a törzsasztalnál rekedt hangon, nagy hévvel szórt a konzervatív festőiskola magyar mestereire.”
Nem állom meg, hogy itt meg ne szakítsam Haraszti Sándor visszaemlékezését egy, a korszakról írt filmforgatókönyvem egyik epizódjával:
1920.
Pécs összes utcáján, minden terén és országútján, a kis beugrókban és a nyitott kocsmaudvarokban, a piacon és a lacikonyhák előtt, a szabadtéren dolgozó, sváb kovácsok fújtatói és a pattogó tűz előtt, a kuplerájoknál várakozó tisztviselők és a rendőrségi besúgók mellett, a domboldalak villáinál és a harkányi fürdőknél, a sváb falvaknál és a bunyevác kocsmáknál, a Royal kávéháznál és a borbélyüzletek aranykarikáival díszített cégérei alatt, egy összefüggő, végtelen, az emberi testek százaitól zakatoló, lihegő és fogcsikorgó villamos kavarodik és kanyarog. Embermeghajtású gépként cikázik végig a városon, míg tetején egy villamoskalauz, egy ifjú költő szavalja a verseit.
„TAVASZ VAN” - üvölti Csuka Zoltán, tölcsért tartva a szája elé.
A „villamos” a Royal kávéházba érkezik, ahol meglehetős zsúfoltság van, és az egyik sarokasztalnál ott ül Petár Dobrovic, festő és próféta, aki rekedt hangon és szesztől megrészegült szemekkel szónokol:
„A MAGYAR FESTŐK MÉG A MÚLT SZÁZADBAN ÉLNEK!”
Kalapja az asztal alá esik, és földönti a poharát, ami a földre zuhanva eltörik.
Folytatva Haraszti visszaemlékezését:
„Az újságírók közül mindennapos vendég volt Dobrovics testi-lelki jó barátja, a hatalmas termetű, hórihorgas hetilap-szerkesztő, Göncz Lajos, akit mint rettenthetetlen közéleti purifikátort tiszteltek művészbarátai. A vitákban Göncz nemigen vett részt, ellentétben lapja egyik munkatársával, Cserta Bélával, aki, ha a szócsatában szóhoz nem jutott, Dobrovics dörgő szólamait kísérte hangos „úgy vanokkal”. (…)
…Volt a törzsasztalnak egy kültagja is: Kondor László, a Krónika nevű irodalmi lap szerkesztője. (Harasztinak ez és a visszaemlékezésében Kondorra tett több más megjegyzése, egyéb kortársak írásaival összevetve, elfogultan vagy féltékenyen lekicsinylőnek tűnik - persze előfordulhat, hogy azok a szerzők tévednek. A. I.) Csak ritkán tévedt a Royalba, ritkán került a törzsasztalhoz, Dobrovicsék közé, akik fanyalogva, sanda udvariassággal fogadták maguk közé. Annál gyakrabban - és szívesebben - mutatkozott a Király utcai esti korzón, a kamasz diáklányok rajzásán. Ezek a diáklányok voltak lapjának leghűbb olvasói, tőlük megkapta azt, amit a Dobrovics-törzsasztaltól nemigen kapott: elismerést, csodálatot. Ebből a hódolatból egy csipetnyi jutott az akkor még túl fiatal Csuka Zoltánnak is, aki Kondor lapjában, a Krónikában közölt első - ha jól emlékszem –, nem szabad formájú verseivel nyitott be a magyar irodalom szentélyébe.”
Ismét megszakítva Harasztit: a Krónika 1. évfolyamának 1. számában Az élőhalott jaj című vers szerepelt Csuka Zoltántól, valamint a szerkesztő Kondor (Regős) László kritikája a költő Versek című kötetéről, amit Pécsett jelentetett meg a „Krónika” irodalmi és művészeti vállalat és 20 koronáért lehetett megvásárolni.
Csukának a Krónikában megjelentetett versei közül talán a Mienk most minden című volt a legnépszerűbb, ami nem is csoda, olyan láttató erővel fejezi ki a korszak Pécs–Baranyában élő embereiben tomboló indulatokat:
A vágyaink már fergeteges ütemre ostorozták a vérünk
És arcunkon piros zászlóit lobogtatja a láz
Felfényesedett bennünk a Mindeneket egybekovácsoló Egység
S tétova kezünket néha egymásba abrincsolja a szerelem.
(A versben még további két szakasz követi az itt olvashatót. A. I.)

„A Krónika sikere láttán, azzal a céllal, hogy Pécs kultúréletében a forradalmi magyar avantgarde-irodalmat is szóhoz juttassuk, néhány volt osztálytársammal elindítottuk a 1920 című irodalmi folyóiratot, vagy ahogy a cím alatt jelöltük aktivista röpiratot. Az első szám 1920 januárjában jelent meg, úgy emlékszem, vers nélkül, csupán prózai szöveggel. Példaképünk Kassák folyóirata, a bécsi Ma volt, annak aktivizmusát, polgárt riasztó szertelen forradalmi hangját utánoztuk. Ha visszagondolok: szerény kis irodalmi röpiratocska volt, mindössze négy oldal, amiért „leküzdhetetlen technikai akadályokkal” mentegetőztünk is, azt ígérve, hogy a következő szám nyolcoldalas lesz. Ebből az első számból 1945 után előkerített egyet Pécs kulturális múltjának egyik kíváncsi kutatója, további számokból azonban egyet sem sikerült felkutatnia. Ezek után emlékezetemre bízta, döntsem el, nem volt-e egyke az 1920, az első számot követte-e a második, de megesküdni erre én sem mertem.”
A Haraszti által említett szakember, aki „Pécs kulturális múltjának egyik kíváncsi kutatója”, érzésem szerint, Tüskés Tibor lehetett, aki utal is erre a találkozásukra A Krónika repertóriuma című kötetben: „A hajdani szerkesztő, Haraszti Sándor nem emlékezik rá, hogy az első számot követték-e újabbak, s az 1920-nak további számai Pécsett sem kerültek elő.” Ugyanebben a gyűjteményben részleteket is közöl az „aktivista röpirat” „expresszív hangú” programadó cikkéből, amit Haraszti szerkesztőtársa, Garai Károly írt: 

„Mit akarunk?
Kiszabadítani a Gondolat múltba pányvázott, fényesre cirógatott ménjeit, hogy váltott lovakon rohanjon az Eszme és patkódobogásuk riadózzon ki vermekbe kátyúsodott Ember! (…)
Régi nótákra hasadt szájjal fújják a megértésbe szerényesült fejek halottsiratásra a forradalmas Erőt. A konzervativizmus a tegnap leharcolt kultúreredményeket ellenünk barrikádozza.
És szavakbanyalt dajkálással csitítgatnak öreg csecsemőket.
De a forradalmasra orgonásult akarások és lázak póznásodott harciassága kifúrja a menyezeteket és átüti a tetőket; de a tűrésre csattolt lángos erejű emberész lőportornya robbanásra borzong!” (…)
(A. I.)

„Bárhogy volt is, ennek az irodalmi partizánkodásnak köszönhettem, hogy az 1920 után mint »irodalmi szakembert« tartott számon a pártvezetés. S ha valamelyik szakszervezet irodalmi estet vagy matinét rendezett, kommentátornak vagy előadónak jobb híján mindig engem küldött a dobogóra. A rólam szőtt balhiedelem jelölt ki irodalmi előadónak arra a „szociális kurzusra” is, amelyet 1920 végén a Szakszervezeti Tanáccsal együtt indított, olyan neves pártvezérekkel mint Hajdu Gyula, dr. Doktor Sándor, Bodnár Zsigmond, Matusán Béla, Steimetz István (az ő fia volt Steinmetz kapitány, akit mint parlamentert a második világháborúban lelőttek a fasiszták Budapest határában. A. I.). (…) A pécsi kurzuson egyébként Új irányok a magyar irodalomban címen tettem hitet a magyar avantgarde, Kassák mellett, olyan kihívó magabiztonsággal, amire a 20-as évek viharszelében bódult fiatalságom adhat csak utólag mentséget.
A pécsi munkásmozgalom elismert vezetője Hajdu Gyula volt… A bányászok különösen ragaszkodtak hozzá: …követelésükre oldotta fel Belgrád az ellene hozott tilalmat is.
1920 augusztusában hazatérése a proletár Pécs látványos ünnepe volt. A pályaudvaron bányászzenekarral a párt vezetői, kint az Indóház utcában égő Davy-lámpákkal sorfalat álló bányászok, mögöttük a pécsi munkások ezrei fogadták, s diadalmenetben kísérték Rákóczi úti lakására. (…)
…Néhány hónap után azonban Belgrád Hajdut újból emigrációba kényszerítette. (…)
…1920 augusztusában a párt átvette Pécs közigazgatását.
…A pártélet és a párt politikájának irányításába persze beleszólt az emigráció is. Az első országos hírű emigráns, akit 19 végén sodort az emigrációs hullám Bácskába, illetve Pécsre, Linder Béla volt, a Károlyi-kormány volt hadügyminisztere. (…) Valójában nem is volt igazi emigráns, inkább hazatérő menekült, mert ahogy átlépte a jugoszláv határt, nem idegen föld, hanem felesége szűkebb pátriája: Zombor fogadta, később pedig Pécsett testvéröccse, a klerikális napilap, a Dunántúl főszerkesztője. Az igaz, hogy az utóbbi nem tárt karokkal, hanem kivont karddal, ellenségesen, konok védelmezőjeként annak a demarkációs vonalon túl dühöngő, az egyház áldását élvező fehér rémuralomnak, amely testvérbátyját Pestről Jugoszláviába üldözte.

Linder pár hónap után otthagyta Zombort, átköltözött Pécsre s jelentkezett a munkásotthonban Schmira párttitkárnál, közölvén vele, hogy kész részt venni abban a küzdelemben, amelyet a párt folytat Horthyék ellen. Schmira kapva kapott az ajánlaton: végre egy országosan ismert pesti politikus, az októberi forradalom egyik vezéralakja, aki Pécs–Baranya küzdelmét kiemelheti a provincializmus látóköréből! …nyomban helyet adtak a a pártvezetőségben, 1920 nyarán pedig, amikor a községi választások után a párt átvette a város igazgatását, Pécs polgármesteri székébe ültették.
Az emigránsok egyébként közvetlenül a kommün bukása után özönlötték el Pécsett. A jugoszláv hatóságok elég nagyvonalúan bántak a menedékjoggal. A fehérterror üldözöttjeit - akár politikai, akár más okból hagyták ott Magyarországot - simán befogadták, megadták nekik a letelepedési engedélyt. A menedékjogot csupán néhány olyan emigráns politikustól tagadták, illetve fanyalogva, késve adták meg, akik vagy októberben, vagy a kommünben vezető szerepet játszottak. A pécsi munkásság közismert vezetőjének, Hajdu Gyulának például csak 1920 augusztusában engedték meg, hogy Pécsre hazatérjen. Vele együtt ekkor kapott menedékjogot, illetve a megszállt területre letelepedési engedélyt Jászi Oszkár, Hamburger Jenő és Antal Márk is, de Hajdun kívül - úgy tudom - egyikük sem élt ezzel a kései menedékjoggal, még rövid időre sem.
Az emigránsok egy része csak pár napig maradt Pécsett, ment tovább Jugoszlávia belsejébe vagy nyugatra, Olaszországba, vagy ki, az óceánon túlra, Amerikába. (…)

…A sokezres emigráció főszereplői a bécsiek voltak. A mozgalomban őket övezte a legnagyobb tekintély, különösen azokat, akiket a bécsi kommunista központ küldött a pécsi pártélet erősítésére. …élvezték ezt a tekintélyt azok is, akik pártmegbízatás nélkül, önként, hagyták ott Bécset és kapcsolódtak be „Pécs–Baranya szabadságharcába”. Ezekből a bécsi önkéntesekből, akiknek jó része a kommün alatt fontos posztokon szolgálta a tanácshatalmat, többen (Fekete Ferenc, Flamm József, Pobuda Tivadar stb.) Pécsett is vezető szerephez jutottak. Pobuda, aki a kommün idején Budapest főtisztviselője volt, Linder mellett az alpolgármesteri teendőket látta el, Fekete és Flamm pedig a város tanácsosai lettek. (…)
…Fekete (Tivadar, A. I.) … Pécs szülöttje volt, ott végezte középiskoláit is., de 1920-ban emigránsként tért vissza Magyarországról, ahol a kommün bukása után - legalábbis ezt derítette ki róla a Bécsi Magyar Újság - a fehérterroristákkal cinkoskodott. Héjjas Iván keresztapaságával tért ki zsidó hitéből. Ahogy hazaért, beállt jugoszláv ügynöknek, Ucca címen hetilapot indított, amelyet ügyesen használt fel az annexiós jugoszláv szándék segítésére - és zsarolására. (…) Szívós, mindenre elszánt, ügyes bértollnok volt, aki kíméletlenül és mesterien élt a gúny, a szatíra fegyverével. 1921 augusztusában velünk együtt hagyta ott Pécset, ment tovább Jugoszláviába, Újvidékre, hogy ott új hetilappal zsarolja végig a város magyar pénzeszsákjait. A jugoszláv hatóságok azonban nem sokáig tűrték garázdaságát. 1922-ben kitették a szűrét, átzsuppolták Romániába, ahol mindaddig folytatta a sajtóbetyárságot, míg a vérbaj végleg ágyba nem döntötte, s a 30-as évek végén matrac-sírjából nem került a temesvári temetőbe. (…)
…A politikai zűrzavar, a frakcióharc akkor vált igazán kétségbeejtővé, a pártegység akkor tört darabokra, amikor a trianoni szerződés ratifikálása után túl közel került a mozgalom ahhoz a végzetes időponthoz, amikor az antant parancsára Jugoszláviának Horthy darutollas legényei számára szabad utat kellett engedni.

A ratifikálás után Belgrád azt híresztelte, hogy az antant parancsa ellenére nemcsak gazdasági okokból, de humanitásból sem engedi be Baranyába Horthyékat, míg demokratikus átalakulás nem történik Magyarországon. Ez a nem hivatalos belgrádi megnyugtatás azonban csak addig tartotta a lelket a könnyen hívő pécsiekben, míg két hétre rá Pécsre nem érkezett az antant-misszió egyik tisztje, Gosseth ezredes, a kiürítés előkészítésére. Hogy a riadalmat csendesítse, Belgrád fogadkozásaiban bízva, a Munkás is megkezdte az optimista hírverést. „A kiürítés - írta –, melynek dátumát az itteni Horthy - váró és budapesti kurzus - szószátyárok oly közelre szeretnék kitűzni a maguk hazug híreszteléseivel, még egyáltalán nem aktuális.” S naiv politikai derűlátással hozzátette: „Még mindig erősen bízhatunk abban, az alatt a pár hónap alatt, amíg aktuális lesz, a Horthy-terror összeomlik.” (…)
…A pártvezetés Linder Bélát le is küldte Belgrádba, hogy Pasicsék igaz szándékáról puhatolódzék, általános sztrájkot és tömeggyűlést hirdetett, hogy megmutassa Gosseth úrnak és társainak, az antant kapitalista kormányok képviselőinek, hogy Pécs–Baranya népének mi a véleménye „a kiürítési merényletről”. Ez a Széchenyi téri tömeggyűlés és az azt követő tüntető menet volt a nyitánya annak a drámai kísérletsorozatnak, amellyel Pécs és Baranya népe menteni próbálta a menthetetlent. (…)
…Belgrád részéről a biztatás tovább tartott. Rajics kormánybiztos-főispán még az antant-missziós ezredes megérkezése után is azt bizonygatta, hogy a „kiürítési híreszteléseknek nincs semmi alapjuk”, s csak néhány nappal később adta hírül a kiürítés pontos dátumát (augusztus 20-át), amikor Gosseth ezredes már végigkürtölte vele egész Baranyát. (…)
…Az ellenállás, a hősi gesztus mindenképp szebb, illőbb lezárása lett volna a mozgalomnak, mint az emigrációba való menekülés vagy a néma bevárás. Az ultrabalosok teli torokkal erre is biztatták Pécset és Baranyát. S a józan politikai belátást bénító félelem jobbról és balról egyaránt gyarapította táborukat. A kommunisták közül is sokan feledték a bécsi Proletár intelmét, s melléjük álltak (ti. a kommunista párt bécsi lapja, a Proletár még 1920 decemberében azt a tanácsot adta a helyi vezetőségnek, hogy „használja ki a reális helyzetet [a megszállást] anélkül, hogy irreális légvárakat [ellenkormány, Baranyai Köztársaság] építene reá…” A. I.). Az augusztus 14-i szakszervezeti kongresszuson, amelyet Horthyék bevonulása elleni tiltakozás demonstrálására hívtak össze, Komor Imre, a bécsi központ megbízottja szólította fegyverbe a megszállott terület proletáriátusát. A kongresszussal egy időben összehívott tömeggyűlést pedig a kommunista Fekete Ferenc eskette fel a „Baranyai Magyar–Szerb Köztársaságra”, olyan pécsi baloldali pártkorifeussal együtt vállalván benne szerepet, mint Bodnár Zsigmond. (…)
…A köztársaság légvára persze hamar szertefoszlott, s hamvába holtak azok a remények is, amelyeket a fegyveres ellenállást hirdetők hintettek el a tömegekben. Belgrád nem vállalta a kockázatos kalandot, nem adott fegyvert Pécs–Baranya népének kezébe. S a „Baranyai Magyar–Szerb Köztársaság” Belgrádba utazott szószólójának, Dobrovics Petárnak sem sikerült Pasicsot rávenni, hogy adja áldását az újszülött államalakulatra. Linder Béla is csak azzal a megismételt Pasics-ígérettel érkezett vissza, hogy a jugoszláv kormány minden menekültnek menedékjogot biztosít. (…)
…A kiürítéssel együtt ezen a napon megkezdődött ugyanis a menekülés. Csak Pécsről három vonatszerelvény több ezer bányászt és munkást - sokat családostul - szállított Dárdára és Eszékre. S vidékről is megindult az áradat. (…)
(Haraszti Sándor: Baranyai Köztársaság. Önéletrajzi részlet. Valóság, 1977. 1. sz. 36–49. o.)
Kodolányi János visszaemlékezései erről az időszakról a Süllyedő világ című önéletrajzi regényéből (Magvető, 1965. 579–582. o., részletek):
„Az ember huszonkét éves korában nem ülhet tétlenül. Már-már belebetegszem a vajszlói életbe, a látszólag céltalan semmittevésbe. Mohó cselekvési vágyamban mindenütt falakba ütközöm. Szűk nekem Macedónia, a növekedő politikai nyugtalanság, az otthon tűrhetetlen légköre, a faluban való elszigeteltségem, a sorsomért való helytállás vágya, a nagyobb szabadság után való sóvárgás kényszerít, hogy menekülésen törjem a fejem. De menekülnöm nem lehet.
Először arra gondolok, hogy beiratkozom a pécsi joglíceumba. El is utazom Pécsre, a líceum tájára ballagok, s körülszimatalom a vén házat. Beténfergek a kapun is. Megállapítom azonban, hogy nem nekem való hely, mit kezdjek a joggal? Ügyvéd legyek? Bírósági tisztviselő? Vagy beüljek valamelyik minisztériumba gyakornoknak, s lessem a kineveztetésemet? Várjam azután évről évre, hogy egy létrafokkal följebb hágjak, számítgassam, ki hal meg előbb, kit küldenek nyugdíjba? Undor száll meg. Mindössze annyit teszek hát, hogy megveszem a római jog kézikönyvét.
Sokkal jobban csalogat egy folyóirat, amelyet ekkoriban indított Krónika címmel egy ifjú költő. A lap bizonyos Csuka Zoltántól közöl tetszetős verseket. Csikesz ismeri a költőt, elmondja, hogy derék, tehetséges, jóravaló fiatalember, biztat, látogassam meg. Föl is keresem a lakásán, édesanyja fogad. Amikor bemutatkozom s elmondom, mi járatban vagyok, nagyon megörül, kedvesen invitál befelé. Kis, zömök, szapora beszédű, szíves asszony, úgy bánik velem, mint régi ismerőssel.
…Az a vidám izgalom száll meg, amit csak az ifjúkori barátságok tiszta rajongása tud fölverni. Költőtársra akadtam, olyanra, akivel közös eszményeim vannak. Ugyan milyen ember? Vajon ő is olyan örömmel fogad-e, amilyennel én fölkerestem? Vajon ő is érzi-e a csiklandós örömet, amit én? Most még nincs itthon, villamoskalauznak állott, hogy javítson a család szűkös életén. Míg hazaérkezik, leülök az ismeretlen barát csinos kis szobájában, édesanyja hol a konyhán sürög-forog szaporán, hol velem beszélget. Kerek arca piros, övébe fehér konyhakendőt tűzött.
Végre megérkezik a fiú villamoskalauzi ruhában, fején kalauzcsákóval, nyakában táskával. Sovány, finom alkatú, csinos fiatalember, orrán csíptetőt hord, hangja kissé magas és fakó. Meglepődve néz rám, aztán nagy örömmel szorongatja a kezemet. Odavágja a magas tetejű sapkáját, a kalauztáskát az ágyra, s nyomban heves beszélgetésbe merülünk. Rohanvást mondjuk el a legszükségesebb tudnivalókat magunkról és terveinkről, mire az ebéd elkészül, már legújabb verseinket is fölolvastuk.
Zoltán apja is hazaérkezik. Hajlott hátú, csöndes, öregedő ember, nagy megbecsüléssel bánik velem, büszke a fiára. Hogyne, hiszen már könyve is jelent meg, egy mesegyűjtemény, Molnár Farkas illusztrációival.” (Csuka első kötete a már említett, Versek című volt, a Krónika kiadásában. Ezt követte az ugyancsak Pécsett megjelentetett Mese az orgonakirályfiról, amihez Molnár készített illusztrációkat. Ezeket szerepeltette a Pécsi Művészkör expresszionista csoportjának 1921-es kiállításán is. A. I.)
„Náluk ebédelek. Zoltán anyja szemérmes pajkossággal elárulja, hogy az az ifjú lány, akinek a fényképe ott látható a fiú íróasztalán, s akihez versei szólnak, egy volt iskolatársam húga. Boldog vagyok, minden boldoggá tesz. (…)”
Csuka Zoltán: Vigságos ének a szerelmesemhez (részletek)

Vigságos a szavam, ha hozzád éneklek,
Hajnalos hujjahó szökik az ajkamról
Feszülő két karom ölelésre lendül
És kacagó szánkon kivirul a csókunk.

Tavaszos szerelmünk paizsa a kedvünk
Szájunkat a csókra kacagósan adjuk
Csókunk ritmusához taktust ver a vérünk
Ihajla, be jó is szeretni, így élni! …
(Még további két szakasszal folytatódik Csuka verse, ami szintén a Krónikában jelent meg. A. I.)

„A Széchenyi téren látjuk a Krónika illusztris szerkesztőjét is: kalapját a kezében lengetve, sűrű, kondor hajjal díszített apollói homlokát büszkén a napfénybe emelve, a tolongó nyárspolgárokat meg sem látva, agyarán kurta fapipával lépked. Zoltán köszöntésére mintegy észbe kapva biccent. Engem, sajnos meg sem lát. Nagy ember, lapja van. Apolló!
Csuka Zoltánnál szállok meg később, amikor hazulról elmenvén, egy-két szükséges intézkedést kell még megtennem Pécsett. A város valóságos kulturális centrum. Képzőművészeti kiállítást hirdetnek a plakátok, a kiállításon többek között Molnár Farkas is szerepel. Képzőművészeti kritikát a Krónikába Schuber Rezső ír, a legnagyobb szigorral téve mérlegre a műveket. A kávéházban külön asztalnál tanyáznak a legintranzigensebb forradalmárok, H. Sándorral (Haraszti Sándor, A. I.) az élükön. Nekik is van folyóiratuk, aktivista verseket írnak bele, s a kultúréletet a dialektikus materializmus lámpásával vizsgálják, iszonyú gúgösek. A Krónikába én is írok néhány verset, az akkori divat szerint bibliai idézetekkel megspékelve, s ószövetségi próféciákat görgetve zsoltárhangú sorokban. Párizsból egy Raith Tivadar nevű, finom lelkű úriember küld leveleket. Később ő lett az untig gúnyolt „hitteljes irodalom” prédikátora, saját költségén kiadott versfüzetein „a kor legnagyobb ismerőjének” és „a hitteljes irodalom vezéralakjának” nevezte magát, folyóiratot is adott ki, én is oda vittem első budapesti korszakomban a verseimet. Majd hirtelen elvesztette hitét a hit teljességében, s teljesen a kettős könyvvitel tudományának és a racionalizálás eszméjének vezéralakjává változott.

(Egy estét együtt töltöttünk akkor Schuberék Megyeház utcai kis házában. Rezsőn, a két kedves, szép, barna leányon, Zoltánon s rajtam kívül Molnár Farkas is ott volt. Keleti stílusban ünnepeltük barátságunkat s búcsúzásomat Baranyától. A szoba közepén piros kendővel takart lámpa világított a szőnyegen, körös-körül díványpárnákon tobzódtak a vendégek, a borospoharak és flaskók a földön sorakoztak. Ady-verseket szavaltunk. Schuber a zongorához ült, és operát rögtönzött, mi fölcsaptunk színészeknek, ágytakarókba, kendőkbe, papírsüvegekbe öltöztünk, énekelve rögtönöztük szerepünket. A lányok játszották a női főszerepeket, Molnár Farkas gitárral szerenádot adott, az ablakpárkány volt az erkély, ott ült az egyik leány, s szívére nyomott kézzel epekedett a gitározó lovagért. Reggel énekelve vonultunk az ébredő kisvárosi utcán, a megyeház előtt silbakoló őrrel szóváltásba keveredtünk, majd üstökösként villant föl agyunkban a forradalmi terv, hogy irodalmi és művészeti társaságot alapítunk Focus névvel, s annak az lesz a különössége, hogy névtelenül adja ki a tagok remekműveit, mert nem fontos a név, az egyéni érvényesülés, csak a kollektív munka, az eszme és a haladás fontos…
A magyar csapatok bevonulása előtt ez az egész kis baráti társaság, minden komoly ok nélkül, önkéntes száműzetésbe ment. Egy-kettő Németországba, sok Jugoszláviába. Így került Molnár Farkas a weimari Bauhausba, lett Gropius kiváló tanítványa, majd a modern magyar építészet egyik elméleti és gyakorlati kitűnősége. Csuka Zoltán Jugoszláviába ment, H. Sándorral és másokkal együtt. Újvidéken élt több mint tíz esztendeig, mint egy ottani lap munkatársa. A költészettel nem szakított, sűrűn jelentek meg könyvei. Megtanult szerbül, a jugoszláviai magyar kisebbség legkitűnőbb kulturális szervezője lett. Értékes kapcsolatokat teremtett jugoszláv írókkal, politikusokkal, az elsők között volt, akik a magyar–jugoszláv egymásrautaltság gondolatát hirdették. Majd hazatért Magyarországra.