Furcsa jelenség Peter Doig: a jó két évtizede a pályán lévő festőművész 2007 elején bombasztikus sikert ért el, amikor a Fehér kenu című vásznát 5,7 millió fontért értékesítette a Sotheby's, beállítva az élő kortárs európai festők rekordját. (Valószínűleg jó pár évre.) Doig ekkor még nem volt szupersztár, figurális festményeit sokan ismerték, de az árrobbanás meglepő volt – és többek között a brit legendagyárosnak, Charles Saatchinak volt köszönhető, aki a Fehér kenu előző tulajdonosaként besöpörte az irdatlan mennyiségű pénzt.

A skót születésű művész nincs oda a felhajtásért, már pár évvel korábban – mint Gauguin – visszavonult egy csendes karibi szigetre. A Guardian újságírójának kérdésére, hogy a legdrágább európai festőként csinálhat-e még rossz képet, az alkotásaival mindig hosszadalmas harcot vívó művész csak annyit mondott: „Talán furcsán hangzik, de sosem gondoltam úgy rájuk, mint igazán jó festményekre. Nem akarok anti-képeket vagy akármi hasonlót csinálni, de kifejezetten tetszik az a gondolat, hogy jó sok rossz festmény is beléjük van keverve.”

Peter Doig: Betonház II, 1992

A rekordeladás mégsem bizonyult műtárgypiaci balesetnek: Peter Doig azóta az egyik legkeresettebb kortárs klasszikussá vált, akinek retrospektív életmű-válogatása 2008-ban végigturnézta fél Európát, először a londoni Tate Britaint, majd a párizsi Palais de Tokyót. Jelenleg éppen a Schirn Kunsthalle Frankfurtban vendégeskedik. Doig posztmodern figurális festő, aki az álomképek klasszikus mestereitől tanult, Munchtól, Klimttől, Caspar David Friedrichtől és Odilon Redontól, miközben nem tagadta meg a konceptualitást sem teljesen. Könnyedén táncoló ecsettel, a festéket meg-megfolyatva idézi fel méretes vásznain emlékfoszlányait.

Éppenséggel van miből merítenie, mert nyughatatlan apjának köszönhetően az edinburgh-i születésű festő Trinidadon és Kanadában nevelkedett, mielőtt kitérve a rá váró munkássors elől Londonba ment volna tanulni. A kilencvenes években festett legtöbb tájképe a kanadai gyerekkort idézi fel, az ágas-bogas lomb nélküli erdőket, a hóval borított végtelen prérit, a punkzenét hallgató és keményen drogozó olajfúró munkásfiú tűnődő hétköznapjait.

„Az embereket összezavarják a képeim, mert azt hiszik, csak az én emlékeimről szólnak. Persze nem tudunk tőlük szabadulni, de ettől még az emlékezés gondolata sokkal inkább foglalkoztat” – magyarázkodott a katalógusban Doig. Hiszen elsősorban a tömegkultúra számára készült képek alapján dolgozik, egy-egy újságillusztrációból vagy utazási prospektusból. Esetleg saját polaroid fotóit használja, olyan emblematikus alkotások esetén, mint a Betonház-sorozat, ahol Le Corbusier brutális építészeti jegyeket hordozó briey-en-foret-i lakótelepe szolgáltatta az ihletet számára.

Leggyakrabban mégis a filmekhez nyúl, a műveiben lépten-nyomon felbukkanó kenuk egyik legfontosabb ihletőforrása ugyanis nem Kanada vadvizei, hanem az ismert nyolcvanas évekbeli horrorfilm, a Péntek 13. tóparti jelenetei. Doig pár éve visszaköltözött a karibi Trinidad szigetére, ahol művészbarátjával együtt egy független filmekre szakosodott moziklubot is üzemeltet, amelynek festett plakátjai a kiállítás fontos részét jelentik. (Peter Doig elmélyült alkotó, évente hat-nyolc nagyméretű munkát fest csak, amiért sorban állnak a gyűjtők és a múzeumok. Nem csoda, hogy a moziplakátokért is közelharcot folytatnak a vásárlók.)

Az utazó tárlat legnagyobb szenzációit a még csak kevesek által látott, legújabb festmények jelentik. Doig mostanában a karibi hangulatokat keresi, saját fotója alapján festette meg a Grande Rivière álomszerűen zöld, szecessziós jellegű tengerpartját és a lilába hajló, rózsaszín, nonfiguratív erejével birkózó Pelikán-szigetet.
Schirn Kunsthalle Frankfurt
2008. október 9. – 2009. január 4.

Rieder Gábor

Artmagazin 2008/5. 58-59. o.