A fotók és a printek közti váltás ugyanis némi magyarázatra szorul. A két médium közti szemléletbeli eltérés nemcsak őt, de generációjának több tagját is foglalkoztatta a kilencvenes évek második felében. A komputertechnológia azért vált vonzóvá sok alkotó számára, mert lehetőséget adott egy festői kifejezésmód megteremtésére, amely, ellentétben a klasszikus művészettel, nem „kézműves", hanem fotografikus vagy animációs alapokon nyugodott. Németh Hajnal esetében ez a virtualitással, a létező és a fiktív összekapcsolásának gondolatával járt, ami akkoriban sok munkájának alapmotívumát adta.

 

A két „eljárásmód" az utóbbi időkig markánsan elkülöníthető volt alkotásaiban, illetve végül egy rá jellemző szintézishez vezetett, a „tapétákéhoz. Amikor Németh Hajnal fényképezett, olyan helyzeteket teremtett, amelyek valóságosságuk ellenére különösen, álomszerűén hatottak a nézőre. Mindezért a ruhák, a jelenetek, a színek, azaz maguk a helyzetek voltak felelősek: a képek szemlélője így maga sem tudta, valóságot lát-e vagy pedig a művész által teremtett világ egy-egy képi lenyomatát.

 

 

Amikor a számítógép adta lehetőségeket kereste, akkor viszont épp e fényképszerű gondolkodásmód eredményeképp igyekezett a realitás minden elemét kizárni azzal, hogy olyan szoftverekkel dolgozott, amelyeket számítógépes játékok képi világának megteremtéséhez használnak. Printjein tehát sematikus alakok, hősök, leegyszerűsített lakásbelsők és városképek jelentek meg, hogy a játékokkal ellentétben igen hétköznapi szituációkról beszéljenek.

 

Videói szorosan kapcsolódtak ehhez a látásmódhoz, bemutatott történeteire ugyanúgy a sejtelmesség és az álomszerűségvolt jellemző. Ismétlődő, kiállítóteremben úgynevezett loopként, folyamatos visszatérő filmként bemutatott alkotásainak témáit egy rá jellemző szimbolika, gondolkodásmód jellemezte, amely Németh Hajnal mindennapokhoz fűződő viszonyából eredt.

 

 

Alkotásainak további jellemzését azonban egy más irányból is meg kell közelítenünk. Németh Hajnal munkáiban a művet készítő identitása, nőiessége mindenképpen tovább árnyalja a róla kialakított jellemzésünket. Az általa szerepeltetett tárgyak, ruhák, beállítások és jelenetek az utóbbi évekig minden esetben sokat árultak el a művészről magáról, életfelfogásáról, neméről és világszemléletéről. Mindezek összefoglalásaképp azonban nem mondanám Németh Hajnalról hogy tipikus „nőművész" lenne, hanem olyan alkotóként mutatnám be, akinek munkáiban a személyesség, a női „én-tudat" kapcsolódik össze egy olyan vizuális felfogásmóddal, amelyet bátran nevezhetünk kortünetnek.

 

A kilencvenes évek végétől kezdett el tapétákat használni olyan terek dekorálására, amelyek videóinak környezetéül szolgáltak. A film képanyaga és a falakon látható motívumok sokszor keveredtek, az álló és mozgóképeket egy nagy együttesként bemutatva a nézőnek.

 

 

 

A több ismétlődő motívumból összeállított tapéta hatása merőben eltér egy fotóétól vagy printétől. Bár fényképekből vagy számítógéppel animált részletekből épül fel, a falfelület-, vagy szobaméretben ismételgetett képek jelentése feloldódik egy nagyobb hatású egységben, ahol nem azon tűnődünk, mit is mond egy adott részlet, hanem a teret mint designkörnyezetet értelmezzük a videó körítéseként.

 

A tapétának egy másik vonatkozása a művészet intézményi és gyűjtői értelmezését árnyalja. A műtárgyak létrehozatalának piaci helyzetében azok a művészek, akik olyan produktummal állnak elő, amely nem forgalmazható - ilyen például a falfelületet kitöltő tapéta -, mintha a kereskedelmi lehetőségek ellen cselekednének. Ez a közkedvelt vélekedés téves, mégis igen jellemző és jogos aggodalma a kortárs művészet gyűjtésével kacérkodó befektetőknek.

 

 

A művész, Németh Hajnal piaci szereplése két „alapon" áll. Egyfelől printjei és videói „megfogható" alkotásokként vannak jelen a piacon, másfelől azonban igen fontos számára, mint minden művész számára, hogy közintézményekben, csoportos kiállításokon, szakmai fórumokon szerepeljen figyelemfelkeltő művekkel. A két szféra egymással szorosan összefügg, nem elválasztható. Az intézményi szereplés más mint a piaci, az alapozhatja meg az alkotó referenciáit vagy „idézettségét", ami elengedhetetlen a magánszektor elismeréséhez. A kommerciális és a szakmai egymásra hatás végül oda is vezethet, hogy kiderül, mégiscsak különleges erővel bír, ha egy iroda egy művész által tervezett tapétával van burkolva...

 

Néhány éve Németh Hajnal Berlinben él. A kortárs művészet egyik európai központja továbbfejlesztette felfogásmódját és témaválasztását. Németh Hajnal alkotásaiban egyre többet foglalkozik csoportokkal, szociális körökkel, mintha korát nem egy egyéni nézőpontból szeretné jellemezni, hanem inkább mások világlátásának közvetítésével. Ezért választotta videóiban és utóbb készült tapétáiban az MC-ket témául, akik zenére való különböző nyelvű szövegmondásukkal egyszerre közvetítik saját kultúrájukat, eredetüket és világnézetüket. E munkák környezete is megváltozott: a tapéták és videók mellett új elemként szobrok jelentek meg például egy évvel ezelőtt a Ludwig Múzeum Projekt Roomjában megrendezett kiállításán.

 

 

Személyében tehát egy olyan művészt ismerhetünk meg, aki több műtípussal érzékelteti gondolkodásmódját. Ezek egymással összefüggő kifejezésmódok, tartalmuk és megjelenésük összekapcsolódik. A mediális sokszínűség, a technikák kihasználása és váltogatása a műalkotás mai evidenciája, ami sok alkotó játékosságának alapélménye. Németh Hajnal szimbolikáját egy széles körben értelmezett kordesign határozza meg, amelyre további témák, rétegek épülnek. Ezek felgöngyölése lehetővé teszi a néző számára, hogy a világból egy olyan síkot ragadjon meg, amelynek jelenléte nem nyilvánvaló a számára. Olyan művész tehát, aki egyszerre médium és közvetítő, pop alany és pop transzformátor, a hétköznapi kultúra átírója és újradefiniálója.