Déri Miklós képei 2014-ben készült fekete-fehér portrék a magyar 80-as, 90-es évek alternatív szubkultúrájának tagjairól. Hősökről, szereplőkről, mellékszereplőkről és megfigyelőkről. A szubkultúra egykori hatalmasságai, akiknek panteonja elkészült, mélyen a szemünkbe néznek, és nem mosolyognak. Nem világos, hogy fölényük személyiségükből, rezzenéstelen arckifejezésükből, a beállításból vagy az arcok megvilágításából ered-e. Az egylámpás beállításokban készítőjük a klasszikus portréfotók elemeit használja, ezzel mintegy kiszakítva modelljeit a jelenből. A történeti múlt hősei jelenkori arcukkal képviselik önmagukat, azonban a hőskoruknál is távolabbi múlt nagy alakjainál megszokott ábrázolási mód révén mintha többek lennének önmaguknál, és mintha valaki más, egy mitikus figura nyilvánulna meg általuk, vagy mintha allegorikus ábrázolásai lennének bohóckodásnak, csavargásnak, ravaszságnak, bölcsességnek.

   Születésünk pillanatától fogva arcokat keres a tekintünk. Azonnal várunk valamit az arcoktól, és hatással akarunk lenni az arcokra. A csecsemők lesik az arcokat. Nézik, hogy reagálnak rájuk, és egyre inkább befolyásolni akarják a másik arckifejezését. Az ember önátélésébe kezdetektől belekeveredik az az élmény, hogy a másik arcára milyen hatással tud lenni. Önképünk egy lényegi része úgy alakul ki, hogy belénk rögzül, ahogy a másik arca tükrözi jelenlétünket, és az, hogy képesek vagyunk-e módosítani valahogy a másik arckifejezését. Szeretetteli mosoly, érdeklődő tekintet, rémült arckifejezés vagy üveges tekintet tükrözi jelenlétemet? Ha megtörik az arckifejezésekkel folytatott kölcsönös játék szülő és csecsemő között, az anyai pléhpofa, a gyermekre nem reagáló rezzenéstelen merev arckifejezés rettentően megrémíti a kicsit. Mosollyal, hadonászással, sikongatással próbál választ kicsalni az anyai arcból, ha nem sikerül, sírva fakad, majd elfordul, annyira elviselhetetlen számára, hogy nem tud rá hatni. A traumatizáltság vagy depresszió miatt rezzenéstelen anyai arc azért olyan bénító, mert a nemlétezés rettenetes érzését kelti. Ez a pléhpofa-hatás, amit áldozatai maguk is képesek idővel elsajátítani és kapcsolataik szabályozó eszközévé tenni.

   A pléhpofázás intézményes formát is ölthet, a legtöbb ismert kultúrában ez a hatalom hivatalos arckifejezése. Az alattvaló udvarias arckifejezésére a felette álló nem reagál. A hatalmi ranglétrán feljebb állók jogosultak pléhpofával fogadni az alattuk levők kapcsolatteremtési próbálkozásait. A kultúrában viszont semmi sem rögzült, semmi sem kisajátítható. A családi, iskolai hatalmi elrendezéssel szembeni kamaszkori lázadás egyik eszköze szintén a pléhpofa. Mintegy kifejezve: már nem uralhattok, nem tudtok hatni rám. De a hatalmi rendszerek rendjéből önként kívül rekedők is élnek a pléhpofa eszközével: rezzenéstelen arccal reagálnak környezetükre, jogosulatlanul is használva a hatalom eszközét. Felnőttként mit tudok kezdeni egy portréval? Szemben vagyok egy hatalmas arccal, amely hat rám, de én nem tudok hatni rá. Egy műtárgytól nyilván nem várom el, hogy reagáljon rám, egy portré mégis felkelti bennem az igényt, hogy kapcsolódni tudjak hozzá. Ha nem mosolyog, akkor feladatként élem meg, hogy változtassak ezen, és tehetetlenséget érzek, ha nem tudom megmosolyogtatni. De meg is tanulom belőle, hogy milyen hatást vált ki, ha nem mosolygok vissza. A trauma hatása fegyverré válik a kezemben. Déri Miklós portrésorozata a késő Kádár-korszak ellen-pléhpofa nemzedékének tagjairól készült.

 

 

 

   A kádári rendszerben működő szubkultúra tagjai társadalmi trauma áldozatai lettek, nem tudták a hatalmat megmosolyogtatni. Játékos élénkségükre a rendszer mereven és ridegen reagált. Élettel teli kreativitásukat kész volt megszüntetni. Az egyén számára traumatikus, ha a hatalom intézményrendszere vagy annak képviselője nem kész a párbeszédre. Azt sugallja, vagy harsogja, hogy ami nem a hatalomtól ered, az gonosz, idegen, elhallgatandó, végső esetben elpusztítandó. Ez a fajta trauma hasadást okoz, ami megakadályozza, hogy a felé mutatkozó elvárás az alanyból eredő vággyal kölcsönösen megtermékenyítő játékba kezdjen, párbeszéddé alakuljon. A traumatizált alany csak alávetettségben nyilvánulhat meg a másik felé, a vágyható csak a hatalom vágyából eredhet, az alany vágya bűnös, zavaró dolog, amely a hatalmat ellenséges idegenként fenyegeti. Ez a konstelláció azt a leegyszerűsített illúziót váltja ki, mintha csak két lehetőség lenne: vagy együttműködik a hatalom nem dialogikus vágyát képviselő másikkal, az önmagából eredő elevenséget pedig kirekeszti identitásából, belső ellenségként fogja fel, próbálja felszámolni, megtagadni, eltüntetni, eltitkolni, vagy az eredetileg benne lévő játékos elevenséggel azonosul, de a társadalmi trauma kiváltotta illúzió révén magát éli meg idegenként. Pontosabban a vágya lesz idegen, ami ugyan a csoporton kívüliségben megélhető, de a trauma kiváltotta illúzió révén úgyszintén nem dialogikus. A dialogikus sokszínűséget kínáló demokratikus helyzetet a társadalmi trauma okozta illúzió fenyegetővé teszi. Ha a hatalommal együttműködő, önmagát elidegenítő alany a hatalmat képviselő másik által meghallgatásra talál, de lelepleződik, mert az önmagában megtagadott elevenségnek még vannak nyomai, akkor fenyegetve érzi magát. Ha pedig a hatalommal szemben álló, a saját elevenségét annak a hatalom számára való idegensége ellenére vállaló alany párbeszédbe kezd, és csoporton kívüliségére a másikban befogadó nyitottságot észlel, akkor addigi elutasítottságából eredő identitását éri támadás, mivel idegenként megélt önmagát számolja fel a másik befogadó-asszimiláló gesztusa. A Kádár-rendszer felbomlása mélyen megrendítette a késő kádári trauma okozta illúzióra épülő identitásokat, miközben a létrehozott demokrácia felkínálta dialogikus sokszínűség is elmaradt. Illuzórikus identitások formálódtak, amelyeket a késő kádári rendszer traumája által elfedett korábbi társadalmi traumák diktáltak.

 

   A Déri Miklós által összeállított késői ellen-panteon hatásának erejét a sokat megélt, erős személyiségek nyers ábrázolásmódján túl abból is nyeri, hogy ezek az arcok nem függetlenek egymástól. Együtt egy korszakot képviselnek, a késő Kádár-kori ellenkultúra képviselői gyűlnek össze újra a képeken, de mert a felvételek 2014-ben készültek, szinte kényszerítik a nézőt, hogy nézzen szembe az elmúlt 35 évvel. Ha egy régi társaság összegyűlik, akkor nemcsak azokra figyelünk, akik ott vannak, hanem azokra is, akik nincsenek ott. Ha belegondolunk, hogy kik hiányoznak a késő Kádár-kori ellenkultúra képviselői közül, szembetűnő, hogy a társadalmi traumák által újraszervezett identitás-illúziók tovább működnek, és ez csoportszinten is megnyilvánul. Csecsemőkortól keressük az arcokat. Minden arc ujjlenyomatként azonosít egy egyedi személyt. Egy személy több ezer arcot képes megjegyezni, elkülöníteni és csoporton belüliként vagy idegenként azonosítani. Társas identitásunk alapját ez a képtár adja. Déri Miklós jelenlegi képtára aktiválja egy korábbi korszak identitását, illetve a képtárból hiányzó arcok új traumákra irányítják a figyelmet. Ez a sorozat mély társadalmi, történelmi problémával szembesít: a traumatikus identitás illúziójával, amely fenyegetővé teszi a dialógust önmagunkkal és a másikkal egyaránt. De egyfajta reményt is ad, mert próbálja kerülni a másik vágyképének megteremtése érdekében tett illúziókeltő műveleteket, amelyeket a portrékészítés történetében szinte tökélyre fejlesztettek. Az arcok minden ránca, bőrhibája, egyenetlensége és aszimmetriája mikroszkopikus élességgel rajzolódik ki. Nincs együttműködő mosoly, többnyire nincs tartottság (értsd: nem akarnak valamilyen benyomást tenni – a szerk.) sem az arcokon. Mélyen a szemünkbe néznek. Ez az elfedés-, rejtőzködésmentes ábrázolási mód mintegy felhívásként szolgál a néző számára, én itt vagyok, te itt vagy-e? Megtörjük-e az illúziókat és kezdődhet-e köztünk párbeszéd?