Rafináltan ostoba vagy az irodalmi modernizmus anyja?

Gertrude Stein és szerepei

Kovács Ágnes

Gertrude Stein a Nyolcak kapcsán tűnik fel újra és újra a magyar művészettörténet-írásban, mégpedig a fontos „koronatanú” szerepében, aki hitelt érdemlően bizonyítja, hogy magyar művészek is jelen voltak az európai modernizmus születésekor. A 20. század első évtizedében Párizsban élő magyar művészek Steinhez fűződő kapcsolatairól, a városszerte híres szombat esti „jour fix”-ek magyar résztvevőinek ottani szerepléseiről meglehetősen keveset tudunk, a háziasszony alakja azonban egyre sokoldalúbban bontakozik ki előttünk – hála a vele foglalkozó számos tanulmánynak.

43 kovacs1

Ön azért használta ezt a sok különböző színfelületet, hogy ezzel Gertrude Stein személyiségének különböző éleit megmutassa?
Andy Warhol: Ööööö… Igen.
(College for Ten Portraits of Jews of the 20th Century) (1)

Gertrude Stein neve az elmúlt évtizedekben gyakran felbukkant a modern művészettel kapcsolatos nemzetközi irodalomban, de ezekben az írásokban már nem annyira művészetpártolói vagy műgyűjtői tevékenysége, hanem – és ő erre vágyott mindenekelőtt – írónői szerepe került előtérbe. E szerep felértékelődésének köszönhetően váltak fontossá például azok az oly sokáig kissé lenézett írásai is, amelyek a képzőművészettel kapcsolatosak, és amelyek, mint előzmények, illetve sajátos kommentárok, hatással voltak az immár „történetivé” vált avantgárd (sőt a neoavantgárd) mozgalmakra is.

Hans Belting szerint a modern európai művészet szelleme Gertrude Stein 1940-ben megjelent Mik a mesterművek (What are Masterpieces) című írásával került be az amerikai köztudatba, míg más szerzők az európai avantgárd művészet „amerikai legendája megalapozójának” Stein korábbi, 1933-ban kiadott Alice B. Toklas életrajza (The Autobiography of Alice B. Toklas) című művét tartják. Stein avantgárdot népszerűsítő írásai közé sorolható még az 1938-ban megjelent Picasso-életrajz, valamint több kisebb írás is a korábbi évekből, például a Stieglitz lapjában, a Camera Workben 1912-ben publikált verbális, kubista „szóportrék”, amelyeket Matisse és Picasso inspiráltak. (2)

Amerika amerikai művészetet szeretne. Párizs halott

A kubizmus jelenségének megértésében az amerikai közönséget bizonyára segíthették az olyan egyszerűen megfogalmazott, ám a következő évtizedekben is érvényes világállapot-leírások és a művészi gyakorlattal kapcsolatos megjegyzések is, amelyek a Toklas regényben vagy például Stein remek Picasso című könyvében olvashatók: „a kubizmus kialakulása három tényezőre vezethető vissza. Az első a kor képének, ha úgy tetszik: a történelmi kompozíciónak a folytonos változása. A mindennapok életterének tágulásával szélesebbre tárultak a lehetőségek, aminek következtében a világon minden hirtelen csaknem egyenrangúan fontossá vált. A második a látható valóságba vetett hit megingása, ami egy másik síkon egyet jelentett a tudományos megismerés határainak megsejtésével…

Harmadszor pedig ott volt az élet keretének kitágulása, amely egy csapásra véget vetett annak az illúziónak, hogy a kép azonos azzal, ami a keretén belül látható, és addig kép, amíg benne marad a keretében. Nagy leszámolás volt, hiszen a bekeretezett képpel öröktől fogva és örökké létezőnek hitt eszmény hullott szét…” (3)

Kérdés persze, hogy Stein írásait mennyien olvasták, mindenesetre az amerikaiak zöme az 1930-as évek vége felé találkozhatott először az európai avantgárd művészettel – éppen akkor, amikor újra felerősödtek azok a vágyak, irányzatok (például a regionalizmus) is, amelyek az európai művészettel szemben valami igazán amerikait szerettek volna létrehozni. A legnagyobb amerikai gyűjtők által alapított MoMA volt az első, amely bemutatta a modern művészet legfontosabb irányzatait. (4)

A múzeum fiatal igazgatója, Alfred Hamilton Barr (1902–1981) (5) átvette az európai modernizmus kánonját, sőt ezt tette hivatalossá, olyan meggyőzően tálalva az európai művészetet, hogy az majdnem elfeledtette az amerikaiakkal: éppen ettől akarnak távolságot tartani és saját művészetet létrehozni. Barr elsősorban azért harcolt, hogy az éppen legújabb (európai) irányzatokat is kanonizálja, Degas-képet adott el ahhoz, hogy megvehesse Picasso Avignoni kisasszonyokját, és a kubizmus e főművének megszerzésével valóban új hierarchiát állított fel a modernizmus történetében. Nem mellesleg Barr, Steinhez hasonlóan mindenekelőtt Picasso művészetéért rajongott, és hódolata jeléül gyakran Picasso által tervezett nyakkendőben járt.

Azonban a MoMA európai művészeket felvonultató kiállításaival szinte egy időben New Yorkban megsokasodtak azok a kiállítások is, amelyek előszedték a korai amerikai idők „primitív” művészetét, és ezek a kiállítások egy másik örökség, egy autentikus, amerikai örökség választásának lehetőségét kínálták fel Amerika művészeinek. Az európai művész emigránsok nagy száma egyébként csak még inkább felerősítette azt a vágyat, hogy az amerikai művészek a saját útjukra lépjenek. (Barnett Newman, a későbbi absztrakt expresszionista irányzat egyik fontos művésze, büszkén emlékezett meg arról, hogy pályája kezdetén csakis olyan képeket állított ki, amelyeket „megálmodott”. Newman egyébként szublimálásnak (megtisztulásnak) nevezte azt a folyamatot, amellyel az európai modernek dekadenciáját akkoriban, szerinte le lehetett győzni.)

Az autentikus amerikai művészet megteremtése persze nem ment könnyen, csak 1950 körül születtek meg azok a művek, amelyekben ez a cél megvalósulni látszott. Erről így ír Hans Belting: „az ilyen műalkotások a harmincas, negyvenes években még csak üres vásznakként várakoztak a műtermekben. De végül is a modernizmus (6) kerekedett felül, és a „műalkotás-dráma” forgatókönyvének következő fejezetét már New Yorkban írták. Az amerikai avantgárd akkoriban magának akarta bebizonyítani, hogy a festészet még nem halt meg.” (7)

Érdekes vonatkozása még ennek a történetnek, hogy az amerikai művészek, akik már a századforduló előtti idők óta tömegesen Párizsban éltek vagy tanultak, hirtelen kiábrándultak a francia fővárosból. „Nem tudom, hogy mások számára az 1940–1950-es évek története hogy hangzik. De ez az egész dolog a sikerrel akkortájt kezdődött. Legalábbis néhány tanítványom beleélte magát abba a gondolatba, hogy Párizs halott, és hogy New York a művészeti világ közepe.” (8)

43 kovacs2

Pablo Picasso: Gertrude Stein arcképe, 1906, olaj, vászon, 100×81 cm, Metropolitan Museum of Art, New York, © Metropolitan Museum of Art, New York © Estate of Pablo Picasso / Artists Rights Society (ARS), New York

Gertrude Stein és a modernizmus legendája

A 20. század derekára az amerikai művészet tehát magára talált, és ennek egyik legfontosabb előzménye akkor is az európai modernizmus megtapasztalása volt, ha később Amerika a művészetben is megharcolta a maga függetlenségi háborúját. Most tehát még Párizsban vagyunk, Gertrude Steinnél, aki az európai modernizmus legendájának kiépítésében kulcsszerepet játszott, aki 1903-ban érkezett Párizsba, és akiről Picasso már 1905-ben portrét festett.

Gertrude Stein nemcsak szemtanúja volt, hanem hivatalos krónikása is lett az európai modernizmus heroikus éveinek – bár inkább csak annak a harcnak, amit Párizsban vívtak érte. Az amerikai köztudatba, mint említettük, mindez 1933-ban került, amikor népszerű stílusban megírt sikerkönyvében (Alice B. Toklas életrajza) saját írói és művészetpártolói mítoszának építését ügyesen összekötötte a párizsi századelő avantgárd művészetének népszerűsítésével.

A könyvnek egyes kritikusok szerint azért volt óriási sikere, mert egy háziasszony megjátszott naivitásával láttatta az olvasókkal a művészet és a művészek „isteni küldetését”, különösen Picassóét: „…Rákaptak arra, hogy együtt töltsék napjaikat nála (Picassónál), és mindig együtt étkeztek egy szemközti kis vendéglőben, és Picasso még inkább azzá lett, aminek Gertrude Stein nevezte, a kis torreádorrá, akit négytagú csapata követ, vagy amint később a róla készült portréban nevezte, Napóleonná, akit négy tagbaszakadt gránátosa követ. Derain és Braque megtermett férfiak voltak, Guillaume is testes, Salmon sem éppen pici. Picasso minden ízében vezér volt.”

Vagy: „Gertrude Stein nagyon jól érti, mi az alkotás alapja, s ezért tanácsa és kritikája felbecsülhetetlen értékű barátai számára. Milyen gyakran hallom Picassótól, miután Gertrude Stein mondott valamit az egyik képéről, és aztán a mondottakat a maga alkotásainak egyikével illusztrálta, Racontez-moi cela. Azaz: meséljen róla.” E két ember még manapság is hosszú magánbeszélgetéseket folytat. Mindenről beszélnek, képekről, kutyákról, halálról, boldogtalanságról. Mert Picasso spanyol, és az élet tragikus és keserű és boldogtalan.” (9)

Ez az úgynevezett „háziasszony” stílus azonban nem akadályozta meg Steint abban, hogy olyan fontos esztétikai problémákat (a művészi alkotófolyamat és a műtárgy viszonya, a keret problémája, a művész és a kor viszonya) vessen fel a könyvben, amelyek a 20. század második felében nagyon is foglalkoztatták a művészeket és a művészetfilozófusokat. (10) Valamint hogy kitűnő érzékkel jósolja meg Amerika jövendőbeli győzelmét a művészeti elsőbbségért vívott küzdelmében, amelyre akkoriban még senki sem gondolt.

De ki is volt Gertrude Stein? Számos szerepe közül az első és legismertebb a műgyűjtő mecénásé volt. Párizsban a Rue de Fleurus 17. alatt lakott majdnem egy életen át. Ez volt az a híres atelier, ahol Gauguin, Picasso, Cézanne, Matisse és más jelentős festők képei borították a falakat, és ahová a világ „schöngeistjei” szabadon bejárhattak. És ahol – mint Stein Toklasszal mondatja: „mindenki csak nézett, és nézett”. A képek iránt érdeklődő sokaság közül Stein egyébként elsőként a magyarokat említi. „A szoba hamarosan nagyon-nagyon megtelt, és ki mindenki volt ott!

A magyar festők és íróknak egész csoportjai, egyszer történetesen valami magyar ide vetődött, és az ő révén szárnyra kelt a Rue de Fleurus 27. híre egész Magyarországon, minden faluban, ahol csak egy ambiciózus fiatalember élt, hallottak erről a házról, és attól kezdve az illető életcélja lett az, hogy odakerüljön, és sokan valóban oda is kerültek. Mindig ott voltak, minden nagyságban és alakban, a jólét és szegénység minden fokán, némelyik közülük elragadó, a másik egyszerűen nyers, hébe-korba pedig egy megnyerően szép, fiatal paraszt.” (11)

Gertrude Stein és a magyarok, akik Párizsba „gravitáltak”

Kik lehettek ezek a fiatal festők és írók? Az írók közül Bölöni biztosan. A festők közül feltételezhetően a későbbi Nyolcak tagjai: Berény, Czóbel, Kernstok, Orbán, illetve Pór fordulhattak meg többször Stein összejövetelein 1907 tájékán. Amit biztosan tudunk, hogy Berény, aki úgy tűnik, már korábban is bejáratos volt a „jour fixekre” 1906-ban egy szombat este elvitte Orbán Dezsőt is Steinék Szalonjába, ahol Picasso, Matisse és Modigliani képeit látták. (12)

Valamint hogy az egyik összejövetelre Bornemissza úgy emlékezik, hogy Czóbel, aki szerinte Párizsban nem kereste nagyon a magyarok társaságát, igen barátságtalanul viselkedett vele. „Czóbel szörnyű önző ember volt. Steinéknél vagyunk. Én Picassóval beszélgetek. Akkor nem volt szokás bemutatkozni. Én tudtam ki ő, ő nem, hogy én ki vagyok. Később megjelent Czóbel. Kérdezi tőle Picasso, ki vagyok én. Czóbel: Un hongrois – és legyintett.” (13)

Tudjuk még, hogy Kernstok Károly is eljárt az összejövetelekre és Steinnél ismerkedett meg személyesen Picassóval és Matisse-szal. (14) A Toklas könyvben viszont csak egyetlen magyar művész neve kerül konkrétan szóba, Czóbelé, akinek a Függetlenek Szalonjában (1906) kiállított képéről a következő megállapítás olvasható: „A Matisse-szal egy szobában, egy válaszfallal kissé eltakarva, ott volt ugyanennek a képnek egy magyar változata, bizonyos Czóbeltől, emlékeztem is rá, hogy találkoztam vele a Rue de Fleurus-n, a Függetlenek szerencsés megoldása volt, hogy a heves tanítványt a heves, de mégsem annyira heves mesterrel szemközt helyezték el.” (15) (Lásd erről Barki Gergely: Yes, Gertrúd, in: Artmagazin, 2010/2.)

De nemcsak a magyar avantgárdok keresték fel a híres szalont, hanem 1911-ben a konzervatívabb szemléletű Hermann Lipót is. Hermann, Vollard műkereskedésének kínálatát megtekintve, elszörnyedve állapította meg Picasso képeiről, hogy „nem lehet tudni, hogy azok mit ábrázolnak”, és egyáltalán a Párizsban látott új irányok többségét „szédelgésnek” tartotta. Eltekintve kritikájától, naplójában legalább elidőz egy kicsit Steinék szalonjánál. Az 1911. szeptember közepéről származó bejegyzéseiben a következők olvashatók: „Leo Stein szandálban járó vegetáriánus, ma fogadó estély volt nála. Angolok, schöngeisztok, modernségért lelkendezők. Kissé bohókásan hatott közöttük Stein kövér nővére, szivarral a szájában és reformruhában. Renoirok (gyengék) Picassók, Matisse-ok, néhány Cézanne, s még egy pár modern, s régi. Picasso – a nagy –, itt eléggé sokoldalúan képviselve. Tálentumos embernek látszik, de nem győztek meg isteni voltáról. Ellenben láttam újra, mennyire utánozzák őket otthon, s milyen gyengén –, ha ugyan van ebben az ostobaságban fokozat.” (16)

A Rue de Fleurus házigazdái: Gertrude, Leo és Alice

Hermann látogatásakor a Rue de Fleurus-i műteremlakásban Gertude és Leo Stein még együtt fogadták a vendégeket, és ez így maradt egészen 1914-ig. Az ezt megelőző jó tíz évben Leo feladata volt, hogy húga életét olyan kellemessé tegye, amilyenné csak lehetett, egészen addig, amíg Alice Toklas meg nem jelent az életükben. Ekkor azonban a két testvér megosztozott a képeken és a bútorokon, és útjaik örökre elváltak. (17)

Szomorú szakításuk oka azonban nemcsak Toklas megjelenése volt, hanem főként az, hogy Leo nem akarta, illetve nem tudta elismerni húga írói zsenialitását. Sőt, amint az egy, a halála után napvilágra került leveléből kiderül, csak szégyent és haragot érzett, amikor húga Alice Toklas „önéletrajzával” elsöprő sikert aratott Amerikában.

„A könyv olyannak tűnik nekem, mint a merő ostobaság valóban rafinált felépítménye. Gertrude és én tökéletes ellentétek vagyunk. Ő alapjában véve buta, én pedig alapjában véve intelligens vagyok. De Gertrude határtalan öncsodálata és öntudata lehetővé teszi, hogy ezeken az alapokon valami valóban hatásos dolgot hozzon létre. Engem épp ellenkezőleg, hátráltat a szerencsétlen, mindent túlkomplikáló és bénító hatású erős neurózisom, ami miatt semmi maradandót nem tudok az intelligenciámmal elérni. Intelligenciám csak töredékes formában és torzképekben fejeződik ki.” (18)

Általában elmondható, hogy Stein életének ettől kezdve Alice Toklas – barátnő, házvezetőnő, szakácsnő, kéziratainak gondozója, könyveinek kiadója – a mozgatórugója. (19) Nélküle Steinnek aligha lett volna energiája sok éven keresztül írni és írni, ráadásul olyan könyveket, amelyeket senki sem akart olvasni. Stein öncsodálatának és önhitének táplálék kellett, és Alice Toklas éppen jó időben jött. Alice elismerte Stein eredetiségét, akinek önbizalma éppen a mélyponton volt, és elűzte kétségeit művészi önbecsülését illetően, mint ahogy Alice űzte el a Szalonból a nemkívánatos vendégeket is. Az együttélést is ennek megfelelően „osztották fel”: az egyik csinált mindent, a másik meg semmit, és ez további előfeltétele volt a steini zseni kivirágzásának. „Sok időre van szükség ahhoz, hogy zseni legyen az ember, az ember csak úgy, ide, oda ül, és semmit sem csinál, tényleg semmit.” (20)

43 kovacs3

Man Ray: Gertrude Stein és Alice B. Toklas a rue de Fleurus 27. szám alatti lakásukban, Párizs, 1922, archív fotó, magángyűjtemény, San Francisco, © Man Ray Trust / Artists Rights Society (ARS), New York / ADAGP, Paris

Gertrude Stein, az irodalmi modernizmus anyja

Ez a semmittevés persze csak a háztartást illetően volt igaz. Gertrude Stein a társasági teendők mellett rengeteget írt. Többek között megírta azt a közel ezeroldalas könyvet is (1903–1907), amelynek a The Making of Americas (Az amerikaiak nevelése) volt a címe. Ezt a művet ő maga a modern amerikai irodalom kezdeteként tartotta számon, és ezt erősítette meg akkori fiatal protezsáltja, Ernest Hemingway is. Ebben a műben, amelyet hosszúra sikeredett mondataival egzakt módon épített fel, Stein többek között hitet tesz az absztrakció mellett, és leszögezi: az amerikai és spanyol nép az, amelynek az absztrakció sikerülhet. És mivel a spanyoloknak már sikerült, az amerikaiakon van a sor, hogy a világ művészetében vezető szerepet játsszanak.

Ki volt Gertrude Stein? – teszi fel a kérdést Kristó Nagy István irodalomtörténész, aki Stein írói szerepét, írásainak hatását igyekezett meghatározni. Stein személyiségét szerinte az „ambíció és ressantiment” jellemezte leginkább. „Telve szellemi ambíciókkal – amerikainak lenni, tehát eleve: »barbárnak«, amerikaiként viszont Európából-jöttnek, a gazdag családon belül az üzlettől elbitangolt művészkedő fekete báránynak, erős fivérek között kislánynak, lányként – leszbikusnak, protestánsok között zsidónak, majd hitbuzgó katolikusnak, a pénz világában szellemi embernek, a művészek között viszont tőkésnek.” (21)

Kristó Stein írásait nem becsüli sokra, úgy véli, hogy féktelen ambícióval, öntudattal, sőt önhittséggel kompenzálta gátlásait, kisebbségi érzéseit. Véleményének ellentmondani látszik azonban, amikor felsorolja, hogy ki mindenkire volt hatással. Illetve hogy kiderül, szinte minden költővel és íróval kapcsolatba került, akiket ma a modern irodalom körébe sorol az irodalomtudomány. Apollinaire, Joyce, Yeats, Eliot, Pound, F. M. Ford, Cocteau, Anderson, Dos Passos, Faulkner, Fitzgerald, Hemingway, Wilder. De kapcsolatba került a londoni Bloomsbury-körrel is, és Stein amerikai előadó-körútjának egyik szövegét (Composition As Explanation – A kompozíció mint értelmezés) nem más, mint Virginia Woolf adta ki Londonban, 1926-ban.

De Stein irodalmi kísérletei (az angol nyelvi szókincs nagyfokú redukálása, a mondatok végtelen variálása és a folyton visszatérő mondatok összes hangbeli vonzatának és szemantikus lehetőségének kihasználása, a present continuus, a folyamatos jelen idő használata, a mondatok képszerű felépítése) nemcsak az „elveszett generáció” tagjaira volt hatással, hanem a későbbiekben a beat generáció és a hangköltészet művelőire is. Cesare Pavese Stein Három élet című könyvének előszavában így fogalmaz: „Könyveiben az élet egy ijesztően világos ügy. Az érzéseket a dolgok és fantázia határtalanságával cseréli fel, a megigézettség csendes hullámain keresztül, abban az értelemben, amelyben az egy rózsa, az rózsa, az rózsa.” (22)

Mint írásaiban Stein számos alkalommal kijelenti, számára a legfontosabb szerep az íróé, mégpedig az amerikai íróé, és úgy hitte, ugyanazt a szerepet tölti majd be az amerikai irodalomban, mint Picasso a spanyol művészetben. (23) Kísérleti szövegeit az avantgárd világ befogadta, de ő a szélesebb publikumot akarta meghódítani, ezért az Alice Toklas életrajzában átmenetileg felhagyott a kísérletezéssel – és ez „be is jött”.

Stein 1936-ban, Oxfordban, hírneve csúcsán nagy jelentőségű előadást tartott, amelynek középpontjába a mestermű üzenetét állította. A művészet – mondta Stein – védőbástya a tömegkultúra előretörésével szemben, és a teremtő autonómia igazáért szállt síkra. A mesterműveknek nincs mit kezdeniük az idővel, a kortárs divatoktól függetlenül keletkeznek. Stein persze ebben az előadásában sem tudott kibújni a bőréből, és mint Belting írja, a mesterműről szóló előadása mintha a semmiről tartott előadás lett volna, ezzel egy steini értelemben vett „mesterművet” alkotva.

A művészettörténész végül mindenképpen meghajol Stein teljesítménye előtt, aki maga kreálta különleges szerepet játszott az avantgárd festészet történetének párizsi színében, maga által kitalált műformában örökítve és fogalmazva meg ugyanennek jelentőségét. Alakja így még egyszer kitüntetett helyet biztosított az irodalomnak és a festészetnek a modern, média által vezérelt Amerikában – mint azt a cikk mottója is bizonyítja. (24)

 

 

Jegyzetek:

(1) Idézi: Bob Colacello: Holy Terror. Andy Warhol Close Up. HarperCollins, New York, 1990. 444.

(2) Stein a 1910-es évek elején került kapcsolatba Alfred Stieglitz fotóssal, aki galériájában és lapjában a legfrissebb európai művészeti eseményeket közvetítette Amerika felé.

(3) Gertrud Stein: Picasso. Glória Kiadó, 2001. 15. 

(4) Cubism and Abstract Art 1936. március 2-től április 19-ig, Fantastic Art, Dada, Surrealism 1936. december 7-től 1937. január 17-ig 

(5) Barr egészen 1968-ig vezette a múzeumot, és olyan addig művészeten „kívüli” műfajokat is beemelt a múzeum gyűjteményébe, mint a fotó és a hétköznapi tárgyi kultúra. 

(6) Az amerikaiak azt nevezték „modernizmusnak”, amit az 1940-es években, New Yorkban láttak, ennek mércéjeként viszont az európai mozgalmak szolgáltak, mégis ettől az évtizedtől kezdve lehet modernizmusról beszélni az amerikai művészetben is, ugyanúgy, ahogy a modern világ is mindig itt talált hazára. Elég csak a sok technikai találmányra, a Ford Művekre vagy a toronyházakra gondolni.

(7) Vö.: Hans Belting: Gertrude Stein „Masterpieces” und eine neue Avantgarde. In: Das unsichtbare Meisterwerk. 422–423.

(8) Vö.: Bruce Glaser: Interjú Ad Reinhardttal. In: Art International. Winter 1966/67. 60.

(9) G. Stein: Alice B. Toklas önéletrajza. 20., ill. 70. O.

(10) Vö.: Thornton Wilder, Donald Judd, Allan. Kaprow, Jacques Derrida, Hans Belting írásait.

(11) G. Stein: Alice B. Toklas önéletrajza. 14.

(12) Orbán levele Varró Istvánnak. Sydney 1961. április 23. MNG. Adattár. Varró–Szíj dokumentumok.

(13) Horváth Béla-hagyaték. MTA MKI Adattár, ltsz.: MDK-C-I-217

(14) Horváth Béla interjúja Czóbel Bélával 1961. szeptember 24. MTA MKI Adattár, ltsz.: MDK-C-I- 217

(15) G. Stein: Alice Toklas életrajza. 18.

(16) Hermann Lipót kéziratos naplója. MNG. Adattár 1911. szeptember 14-i, 16-i bejegyzés.

(17) Kettejük ízlése eltért a művészek megítélésében, Leo nem értette meg teljesen a kubizmust, averziója volt Picasso Kisasszonyokjával

(18) Leo Stein levele a műgyűjtő Albert Barnesnek. Idézi: Janet Malcolm: Zwei Leben: Gertude und Alice. Suhrkamp, 2007. 36.

(19) Leszbikus viszonyukat a nyilvánosság előtt soha sem deklarálták, ennek bizonyítékaként csupán Stein egyik túlfűtött levele szolgál. Mindenesetre 1909-től kezdve egészen Stein haláláig, 1946-ig együtt éltek, és Toklast kívánsága szerint Stein mellé temettékel a Père Lachaise-ben 1967-ben. Ezt megelőzően Stein műveinek kiadásán fáradozott. 

(20) G. Stein: Everybody’s Autobiography. Random House, New York. 1937.

(21) Kristó Nagy István: Gertrude Steinről. In: Alice B. Toklas. 228.

(22) Idézi: Stefania Sabin: Gertrude Stein. Rowolt, Reinbeck, 1996. 146.

(23) Saját megítélése szerint a The Making of Americans című regénye Joyce Ulysses és Proust Az eltűnt idők nyomában című regényéhez mérhető, a kritika és az olvasók azonban nem osztották ezt a véleményét, ez a mű, hermetizmusa miatt ismeretlen maradt.

(24) Vö. Belting i. m. 424. 

43 kovacs4

Henri Matisse: Kalapos nő, 1905, olaj, vászon, 81×60 cm, San Franciscó-i Modern Művészeti Múzeum (Elise S. Haas hagyatéka), © Succession H. Matisse, Paris / Artists Rights Society (ARS), New York © fotó: Ben Blackwell

A Steinék gyűjteménye: Matisse, Picasso és a párizsi avantgárd címmel mutat be a San Franciscó-i Modern Művészeti Múzeum (SFMOMA) egy nagyszabású kiállítást. A közel 200 művet felvonultató tárlatra nem véletlen kerül sor elsőként Kaliforniában (az utazó kiállítás következő állomása Párizs és New York), hiszen a Stein gyerekek itt nőttek fel. A Németországból származó vagyonos zsidó polgárcsalád különböző keleti parti városok között költözgetett, míg 1903-ban a művészetkedvelő három gyerek át nem tette székhelyét Párizsba. Michael és felesége a rue Madame 58.-ban vitt bohém szalont, a közös lakásban élő Gertrude és Leo pedig a közeli rue de Fleurus 27.-ben. Michaelék fő pártfogoltja Matisse volt, Gertrude nagy kedvence pedig Picasso. Az első merész vásárlások között volt Matisse Kalapos nő című portréja. Steinék azon a bizonyos 1905-ös Salon d`Automne-ön figyeltek fel a meglepő színkezelésű arcképre, ahol a "fauves" címke megszületett. Állítólag a kép Matisse feleségét ábrázolja, aki – bármilyen meglepő – teljesen feketébe öltöztetve ült modellt egy fehér fal előtt. A festmény Gertrude utolsó Matisse-képeként függött a rue de Fleurus-i lakásban, míg 1915-ben Michael meg nem vásárolta. Azon kevés művek egyike volt, amelyeket Michael és felesége vissza is vitt magával San Franciscóba 1935-ben.

San Franciscó-i Modern Művészeti Múzeum, 2011. május 21 - 2011. szeptember 6.