Ragasztócsík

Adalék a Külhon című kiállításhoz és a hozzá kapcsolódó kiadványhoz

Márton Zsófia Eszter

Imént mondta nekem valaki, hogy egy fél délutánt bíbelődött el a ragasztócsíkkal. Leragasztotta, mire az nem tapadt oda rendesen, ezért feltépte, majd újból odatapogatta, szépen, akkurátusan, hogy az végre a kívánt helyen maradjon. Idegtépő volt – mondta, és láttam rajta, hogy tényleg megviselte a dolog. 

Olyan ez, mint amikor az ember hazát vált. A kivándorló ragasztócsíkja leválik a megszokott tapadási felületről, s végül is, élete további részében azzal lesz kénytelen elbíbelődni, hogyan ragassza magát az új helyre, majd vissza. Mindeközben pedig számtalanszor kell megélnie, hogy hiába tapasztgatja magát, folyamatosan fel-felválik a felületről. Nem ragad eléggé oda.


Alpern Bernadett – Halász Dániel: Portrék (Böröcz András), New York, 2014   Fotó: Capa Központ

A Capa Központ Külhon című kiállításán a New York-i emigráns magyar közösség életébe nyerhettünk bepillantást, s szemügyre vehettük a ragaszkodás – képletes – megnyilvánulásait. Annak a szándéknak a legkülönfélébb formáit, amivel az első vagy sokadgenerációs emigránsok, akik már leváltak az anyaország tapadási felületéről, egymáshoz és Magyarországhoz ragasztják magukat.

Hét magyar fotográfus - Alpern Bernadett, Bakonyi Zsuzsa, Bartha Máté, Halász Dániel, Hirling Bálint, Pályi Zsófia, Szombat Éva utazott egy tanulmányút keretében New Yorkba 2014 szeptemberében, hogy a kötőanyagot dokumentálják: a történeteik mesélését megakasztó hiányzó fél mondatokat, (amiket az amerikai magyarok, ha már nem jut eszükbe magyarul, inkább angolul mondanak); a népviseletet; a cserkészközösséget; a New York-i lángossütődét; a pálinkafesztivált; és a kint élő magyarok arcát, amikor megkérdezték tőlük, mi az, ami után vágyakoznak Magyarországról.

Az identitás nem vész el, csak átalakul, facsarhatnánk kedvünkre a közkedvelt állítást. És valóban: tér és idő viszonyrendszerének függvényében, ha változik is az önazonosságunk, kulturális gyökereink rögzítenek bennünket. Ezekbe a kulturális gyökerekbe kapaszkodnak a külhoni ragaszkodni vágyók, és pótolják vele azt a hiányt, ami rájuk tör időről időre. 

Bakonyi Zsuzsa: Kül-kapcsolatok (Kinga & Michael), 2014   Fotó: Capa Központ

A mazsoláról, ez a címe Donáth Mirjam Magyar Narancsbeli blogbejegyzésének, amelyben New Yorkban élő magyarként fogalmazza meg e kötődési vágy természetrajzát: hogy mi az a valami, ami eluralkodik valakin, aki nem a szeretteivel együtt üli meg a karácsonyt, és a tátongó űrt eleinte úgy tömködi be, hogy kinti magyarokat felkeresve, ismerős hangulatot teremtve közösségben tölti az ünnepet. Ezt a hiányt aztán felváltja, vagy feledteti, amikor ez a valaki társra talál idegenben és később családot alapít. Bakonyi Zsuzsa vegyes párokról készült, Kül-kapcsolatok sorozata, melynek egyik szereplője maga Donáth Mirjam is, a leragadás első fázisáról szól. 

   Bartha Máté: New York-i magyarok (Béla), Connecticut, 2014 & Hirling Bálint: Honkereső cserkész, 2014    Fotók: Capa Központ

Bartha Máté munkája a leválás folyamatának sikeréről tanúskodik. Olyan magyarokat mutatnak be New Yorkban, akik szánt szándékkal az amerikai álmot kergetik, és köszönik, jól vannak, nem annyira kívánkoznak haza.


A Külhon című limitált példányszámú, sorszámozott művészkönyv bemutatója a kiállítás finisszázsán volt, 2015. január 18-án.   Fotó: FFS

Alpern Bernadett és Halász Dániel Portrék című installációja New Yorkban élő, sikeres magyar művészeket, művészettörténészeket mutat be interjúkon, fotókon és videókon keresztül. A projekt résztvevői – többek között Böröcz András, képzőművész; Vészi Tamás, képzőművész; Berecz Ágnes, művészettörténész, tanár és Suzanne K. Walther, táncos, balettkritikus – beszélnek életükről, arról hogy és miért jöttek el Magyarországról, valamint a New York-i és a magyar kulturális élet különbségeiről. Az interjúk tartalma a kiállításon azonban rejtve marad, csak annyit látunk, hogy az alanyok kamera előtt ülve hallgatnak és emlékeznek pár másodpercig csendben, mielőtt választ adnának arra a kérdésre, hogy mi hiányzik nekik otthonról.

Pályi Zsófia: Kis Magyarország, 2014   Fotó: Capa Központ

Pályi Zsófia munkái, a Kis Magyarország sorozat a szimbolikus értékkel bíró dolgokat találták érdemesnek rögzíteni, míg Szombat Éva két magyar táncos portréján keresztül követi nyomon a szakmai siker és az önmegvalósítás reményét, valamint bármily meglepő, talált emberfiát odaát, aki magyar címert tetováltatott a saját vádlijára.


Szombat Éva: Pálinkafesztivál, New Jersey, 2014  Fotó: Capa Központ

There are number of things hogyha magyar vagy. Akkor valami dolgok megszületnek veled, valami dolgot megtanulod. Yes, szeretem a muzsikát, szeretek cryolni, sírni, hogy ha jó muzsikát hallom.” – mondja Morvai Zoltán, Hirling Bálint projektjének egyik résztvevője, aki hatvan évesen először látogatott haza Magyarországra és az édesanyjától tanult magyarul.

Szerintem olyasmiről beszél, mint a ragasztócsík.