A 19. század végén az európai kiállításokon elért egyre kiemelkedőbb magyar sikersorozat állomásait az 1873-as bécsi, az 1889-es és az 1900-es párizsi kiállítások jelentik. Az ország világkiállításokon való szereplésének módja együtt alakult a nemzeti függetlenség kivívásával, a kiállítók főleg az osztrák bemutatótól igyekeztek minden alkalommal hangsúlyosan elválasztani a magyar anyagot. A világkiállításon való részvétel minden ország számára fontos nemzeti reprezentációs célt szolgált, valamint lehetőséget adott az árucikkei és ipari termékei iránti figyelem felkeltésére. A világkiállítás koncepciója a nemzeti versengés és az európai fejlődés eszméjének jegyében fogant.

Az iparművészeti kiállítás két nagy épület, az egyiken Olasz- és Magyarország, a másikon Anglia, Svájc, Japán, Németország, Hollandia, Török- és Oroszország osztozott. Jelentős iparművészeti anyagot csak Franciaország, Magyarország, Ausztria és Belgium állított ki. Maróti Géza tervezte a magyar pavilon belső kialakítását. Maróti a plasztikai díszítést részesítette előnyben, helyiségei ünnepélyesek és rendkívüli módon díszesek voltak, kitűnően megfelelve a nemzeti reprezentáció követelményeinek. A világkiállítási pavilonok efemer voltával szemben Maróti épületei a gondos tervezésnek és minőségi anyagok alkalmazásának köszönhetően állandó rendeltetésű építmény benyomását keltették.

 

Az 1900 és 1911 közötti periódus nagy világkiállításai között is különös helyet foglal el az 1906-os milánói, amely megnyitását követően egy hónappal teljes egészében leégett.
A kiállított és elpusztult műtárgyak a korszak legjelentősebb magyar művészeinek munkái voltak, többek között: Rippl-Rónai József és Vaszary János falikárpitjait, Róth Miksa ólomüvegeit, Körösfői-Kriesch Aladár, Nagy Sándor teljes enteriőrjeit, Faragó Ödön és Maróti Géza szobrait és installációit mutatták be a magyar pavilonban.
A milánói világkiállítás magyar iparművészeti pavilonja az olasz iparművészeti gyűjteménnyel egy épületben helyezkedett el. A kiállítótér kilenc termet, ezeken belül húsz enteriőrt és három folyosót foglalt magában. A rombusz alakú magyar kiállítótér központi tengelye mentén Maróti Géza reprezentatív termei sorakoztak – előcsarnok, a hall és az ún. Galambos udvar. Ez utóbbit mesterek – Körösfői, Medgyaszay, Horti, Wigand – enteriőrjei vették körbe. A központi tengely mentén kétoldalt elhelyezkedő, az iparoktatási és háziipari részt is magában foglaló rész belsőépítészeti kialakítását Faragó Ödönre bízták.
A hazai szervezők a háziipari és a művészeti oktatási bemutatóra helyezték a hangsúlyt Milánóban. A háziipar magyarországi felfedezése az 1870-es években kezdődött. A háziipar felkarolásához az iparnak és kereskedelemnek és az etnográfiai kutatásnak egyaránt érdeke fűződött. A két évtizedes munka betetőzéseként az 1900-as párizsi világkiállításon elért siker újabb egy évtizedig tartó lendületet adott az iparágnak. A korszak legjelentősebb, háziiparral foglalkozó magyarországi egyesületei és alakjai – az Izabella háziipari egyesület, Torontál megyei háziipari egyesület, Gyarmathy Zsigáné, Kovalszky Sarolta stb. – mind bemutatkoztak Milánóban.
A Milánóban elért magyar siker az akkor már több évtizedes, hazai és külhoni eredményekkel büszkélkedő iparművészeti oktatásnak is köszönhető volt. Az államapparátusban, művészeti oktatási intézmények vezetőségében és folyóiratok szerkesztőségeiben dolgozó és művészeti oktatással foglalkozó szakemberek pontosan tudták, hogy az évszázados hátránnyal induló hazai iparoktatás és művészeti fejlődés számára a külföldi bemutatkozások nagy lehetőséget jelentenek. A milánói magyar pavilon legjelentősebb alapterületű kiállítását az Országos Magyar Királyi Mintarajziskola és Rajztanárképző, az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola, a Budapest Székesfővárosi Községi Iparrajziskola és az állami iparoktatási intézetek bemutatói alkották. 

1906. augusztus 4-én tűz ütött ki a magyar és olasz iparművészeti pavilonban, amely ennek következtében teljesen leégett, a kiállított anyag kevés kivétellel megsemmisült. Napokon múlott csupán, hogy az addig is számos beszámolóban, újságcikkben méltatott magyar kiállítást a nemzetközi zsűri hivatalosan is elbírálja. A második kiállításra az elsőhöz hasonló, de kisebb volumenű kiállítást vártak, a műalkotásokat ugyanazon kritériumok alapján válogatták ki: csak művészi és ipari jellegzetességekkel bíró, eredeti műtárgyakat engedtek kiállítani. Az 1906. szeptember 29-én megnyílt második kiállítás első része öt egymással kommunikáló teremből állt. A bejárati teremben a falak mentén, polcokon az első kiállítás megmentett tárgyai voltak láthatók, a falakon az első kiállítást dokumentáló képeket helyezték el.
Az 1906-os milánói világkiállítás a kortársak szemében a súlyának megfelelő elismertséget vívott ki kül- és belföldön egyaránt. Az összes jelentős olasz, német, angol és francia nyelvű szakfolyóirat beszámolt a magyar kiállításról, nem egy esetben a többi ország hasonló témájú kiállításáról összességében kevesebbet vagy ugyanannyit írtak, mint a magyar anyagról. A magyar művészet és ezen belül az iparművészet eredményei már az 1900-as párizsi világkiállítás óta ismertek voltak az európai közönség előtt, a milánói kiállítás azonban minden eddiginél jobban ráirányította a figyelmet. Bizonyíték erre a napilapok és a szakfolyóiratok hasábjain megjelent számtalan dicsérő cikk is.
A kiállítás megszervezését a Magyar Iparművészeti Társulat végezte. A milánói magyar bemutatkozás jó lehetőség volt arra, hogy a külföldi közvélemény is megismerhesse nemcsak kitűnő művészeink, hanem a magyar kultúra szervezésében dolgozó szakemberek munkáját is.
Az 1906-os milánói világkiállítás jó alkalom volt a hazai művészet művelőinek és terjesztőinek egy átfogó, minden részletre kiterjedő kiállítás létrehozására. Az ő érdemük és az ország dicsősége, hogy élni is tudtak vele.