Ahhoz a festőcsoporthoz tartozik több évfolyamtársával, pl. Fehér Lászlóval, Nyári Istvánnal, akik legnagyobb kedvvel a környező késő kádári társadalom tárgykultúrájának banalitását jelenítették meg vásznaikon. (Idesorolhatom talán Kocsis Imrét, Lengyel Andrást és Barabás Mártont is.) Regős azóta is következetesen alkalmazza ezt a végső soron pop-artos módszert.

Jól fogalmazok-e, ha azt mondom: a képzőművészeti főiskolai diploma szükséges, de nem elégséges feltétele a pályára kerülésnek, érvényesülésnek?

Nagyon is jól. Én már korán, gyerekkoromban ráálltam a pályára, de kezdettől érdekelt a buherálás is: a szerelékekkel megjelenő harmadik dimenzió. Sváby Lajos a főiskolán elsősorban Pór és Kmetty módszerei alapján rajzoltatott bennünket. 1980-tól, miközben kitörlődött belőlem sok minden, amit a főiskolán tanultam, úgy szívtam magamba morzsánként a hatásokat, hogy legtöbbször csak azt éreztem: így nem, inkább talán úgy. 1985-ös, Vajda Lajos Stúdió-beli kiállításom igazi útkeresést jelentett számomra. Mindenféle technikát kipróbáltam. A hagyományos olaj-vászon képek mellett csináltam plasztikus kollázsokat, fotóapplikációkat, asszamblázsokat is.

Mit szólt ezekhez a mestered, Sváby?

Nem jött el. A főiskolán mindent megadott a tanítványainak, de talán úgy gondolhatta, hogy aki kirepült a fészekből, az menjen a maga útján. Csak 2003-ban hallottam tőle magától – egyébként jó – véleményt a munkáimról. Én máig megmaradtam a hagyományos olaj-vászon vagy akril-vászon technikánál. Az állvány előtt pingáló festő idillikus képét azonban nehezen tudom elviselni. Mindig kell valami, ami kizökkenti ezt az idillt.

Képenként más és más ez a fricska, csak egy a közös bennük, hogy groteszk hatást keltenek.

Ahogy vesszük, nem minden képem groteszk, mint például a ’96-os Néprádió című munkám. A kép történetét megismerve válik egyértelművé ez az állításom. A rádió előlapja egy olyan amatőr festmény, amelyet még a nagyapám kapott egy katonatársától 1916-ban, és hozott haza a galíciai frontról. Évtizedekig lógott a szobánkban, a gyermekkorom részévé vált. Évek múltán, amikor újra rátaláltam a képre, kilyuggattam, és egy rádió részévé tettem. Talán ezzel a rádióval próbáltam éteri kapcsolatot teremteni néhai nagyapámmal.

Ezen a képen nem, de más képeiden a színhasználatod határozottan katonás: olívazöld, khaki, drapp – ezek a terepszínű katonaruhák színei. Német szavak, németországi helyszínek is fel-feltűnnek képeiden.

Mi egykor Ruprechtek voltunk, s a magyar reformkor, amelybe szívesen szállok vissza, kultúrájában még szintén nagyrészt németes volt: Széchenyi is németül írt naplót. A hajdanvolt környezet, például az egykori lőegyletek vagy vadásztársaságok tárgyi kultúrája valami közép-európai mitológia része számomra, amelyre persze ugyanúgy nyelvet öltök, mint újabb tárgyaira, pl. egy Trabant silány, primitív szerelvényfalára.

Wehner Tibor 2008-ban szóvá tette, mennyire hiányzik képeidről az emberábrázolás. „Ha véletlenül mégis felbukkan egy-egy alak, akkor is csak bábuként vagy árnykép gyanánt” – írta.

Pedig főhős az ember, hogy is lehetne másként? Csak éppen a csinálmányaival: épületeivel, használati tárgyaival képviselteti magát. Távollétével tüntet, mintha azt mondaná: egy percig se higgyétek, hogy ez, csupán ennyi vagyok!

Ha egyedül a magyar államon múlik, mára talán már éhen is halhattál volna?

Ebben is sok igazság van. Buzdítanám a pozícióban lévőket, gondoljanak a képzőművészekre, mert mára ellehetetlenült az életük, hogy csak egyetlen példát mondjak, az 1952 után születettek már nem kaphatnak nyugdíjat a Művészeti Alaptól. Igaz, sok kollégámtól magángyűjtők vásárolnak, de ha nem talál (elsősorban külföldi) biztos felvevőpiacot, a magyar államtól csakugyan éhen halhat. Nekem szerencsém volt: első gyűjtőm, Mezei Gábor továbbajánlott a külföldön élő László Károlynak és Bartha Miklósnak, s ők rendszeresen vettek tőlem képeket.

A nyolcvanas években nagy keletje volt a kelet-európai (ellenzéki) művészetnek Nyugaton.

Én életkorom miatt épp csak a végét kaphattam el ennek a hullámnak. 1990-ben Fehér Lászlóval még kiállíthattam Rotterdamban, a rákövetkező évben szentendrei kollégáimmal Limburgban, de azután már jött a nagy semmi, legalábbis ami a nyugati érdeklődést illeti. A hazai – nagy sokára beinduló – kortárs-gyűjtés, különösen annak aukciós formája, igen sok sebből vérzik. Nagyon fontosak lennének az adókedvezmények. 2009-ben Svájcban tapasztaltam, hogy ott, noha nem uniós ország, se vám, se adó nem terheli az oda behozott és ott eladott kortárs képeket. Az „átkosban” azért ott voltak az évi hárommilliós állami vásárlások a múzeumi gyűjtemények számára. Ez persze afféle zsűrizést, cenzúrázást is magában foglalt, de aki ügyes volt, könnyen vette ezt az akadályt.

Felhozható, hogy aki ezt a szabadfoglalkozást, mármint a képzőművészetet választja, az miért várna állami segítséget? Talán a fogorvost, akinek rosszul megy, az államnak támogatnia kéne?

Az lenne az ideális, ha mindenki csak a saját erejére támaszkodnék. De amíg ide eljutunk, addig is enni, lakni kell. A színészeknél, akik egy-egy színház tagjai, minden hónapban van valami bevétel. A festők, a szobrászok viszont az elemekre vannak utalva. Hollandiában, tudom, a miénknél gazdagabb ország, a diploma után minden művész kap valami havi juttatást néhány évig. Itt tízszer annyit kell dolgozni a minimális megélhetésért. Egy kép megcsinálása rettenetesen nagy munka, hosszú időt igénylő folyamat. Egyáltalán nem biztos, hogy megveszik, s akkor időben elcsúszik minden, már a következő kép anyagköltségeire sincs pénz. Én csak a legjobbakat mondhatom a Várfok Galériáról, amelynek régóta dolgozom, de az utóbbi időben mintha szívesebben állítana ki fiatalokat. (Pedig 2006-os ottani kiállításomról három képet is sikerült eladnunk.) A fiatalok, úgymond, friss színeket hoznak, és nem kérnek túl sokat a műveikért. Akárhogyan is, én nem tudom exkluzív alapon lekötni magamat, másrészről a galériás sem tudja megadni azt az összeget, amiből meg tudnék élni. Eddigi gyűjtőimmel saját magam ápolom a kapcsolataimat, pedig nagyon jól tudom: nem annak kellene eladnia egy képet, aki elkészítette. Ez nem az ő dolga lenne.

És a nemzetközi jelenlét?

Ebben is nélkülözhetetlen szerepe lenne az államnak, hiszen ez külügy, ha úgy tetszik, országmarketing. Némelyik nemzetközi kiállítást támogatják is, de nem tudom, mennyire segítik ezek a rendezvények a magyar művészek külföldre jutását. Van egy gyanúm, amely az idei Viennafair kapcsán merült föl bennem, mégpedig az, hogy a szervezők már eleve úgy befolyásolják a kelet-európai kiállítókat, hogy ne jelentsenek konkurenciát a hazai, esetünkben osztrák, hagyományos eszközökkel dolgozó művészeknek. De már a kilencvenes években is, amikor ösztöndíjas voltam Salzburgban, hiába kerestem kapcsolatot az ottani galériákkal, nemigen segítettek. Bezárkóztak „gemütlich” világukba.

Ugyanezt, a szabad versenyt csorbító védelmet várnád a magyar hivataloktól?

Nem hiszem. Inkább a nemzetközi vérkeringésbe való bejutást kellene erősítenünk. Tavaly Genfben végiglátogattam vagy 15 galériát. Nem láttam semmit, ami megrázott volna. Azt hiszem, a mai magyar kortárs festészet, ha tehetné, külföldön is gyönyörűen megállná a helyét.