Hiába régóta köztudott tény, azért újra meg újra elképedhetünk azon, micsoda kincsek voltak egykor Magyarországon a híres, nagy gyűjteményekben. Aztán újra elképedhetünk a művek és valahavolt tulajdonosaik sorsán. Egy Andrássy úti palota falán lógott az a festmény is, amit a budapesti Herzoggyűjteményből szereztek meg a Führer Museum megálmodói 1941-ben, s ami kalandos úton a kasseli Állami Múzeum érintésével végül visszakerült jogos tulajdonosaihoz, a munkaszolgálat alatt eltűnt Herzog András örököseihez. Georg Pencz 1545-ben Hans Baldingerről festett, a korabeli itáliai festészet, különösképp Bronzino hatását mutató portréja tőlük került idén júliusban a Christie’snél kalapács alá, ami végül 5 millió fontnál koppant. Az 1545-ös portré így a festő eddig eladott legdrágább képévé vált.

A magyar műgyűjtés történetében néhány műgyűjtő és -gyűjtemény kiemelt szerepet foglal el: ilyen például báró Herzog Mór Lipót (1869–1934) alakja. Gyűjteményének – amely fénykorában mintegy 2500 műtárgyat számlálhatott – a család két egymás melletti palotájából a szebbik (ma Andrássy út 93.) adott otthont. Ennek falain lógott többek közt Frans Halstól egy férfiportré, amely ma a San Diegó-i Timken Art Galleryben látható, Giambattista Tiepolótól az Aeneas apoteózisa, amely jelenleg a cambridge-i Fogg Art Museum tulajdonában van, de Hugo van der Goes, Paris Bordone, id. Lucas Cranach egy-egy műve is gazdagította a gyűjteményt, amelyben külön csoportot alkottak a spanyol mesterek munkái: kezdve El Greco tíz, az életmű szempontjából is kiemelkedő művével (köztük a Szeplőtlen fogantatás című képpel, amely ma a luganói Thyssen-Bornemisza gyűjteményben található), Zurbarán és Goya alkotásain át egy rendkívül ritka Pedro Machuca-oltárképig. Herzog a brit iskola alkotásaiból is az egész kontinensen ritkaságszámba menő válogatást állított össze: Richard Parkes Bonington, Sir Thomas Lawrence, Henry Raeburn és John Opie, hogy csak néhány nevet említsünk a birtokában lévő angolok közül.

Előszeretettel vásárolta kortársait vagy azok közvetlen elődeit is: például Camille Corot-tól egy Női képmást (Margarétás nő) vagy Courbet-tól a Tavasz és a Blonay kastély című műveket, ezek most a Szépművészeti Múzeumban láthatók. Emellett számos Gauguin- (például Csendélet Laval profiljával), Cézanne-, Renoir-, Fantin-Latour-, Monet és Daumier-remekmű alkotta a „modern szekciót”. Herzog Nemes Marcell (1866–1930) hatására kezdett műtárgyakkal foglalkozni, aki szintén a kor egyik legjelentősebb műgyűjteményét birtokolta (lásd ezt követő cikkünket: Németh István: Wanted: kutatás a Nemes-gyűjtemény darabjai után). Noha Nemes tehetős és agyafúrt üzletember volt, álmát, hogy létrehozzon egy nemzetközileg ismert és elismert művészek munkáiból álló kollekciót, eleinte csak üzlettársa segítségével tudta megvalósítani. Herzog kapcsolatai és hatalmas családi vagyona – amely a mai Macedónia területén lévő földterületeken folyó dohánytermelésből származott – lehetővé tette, hogy a nemzetközi műtárgypiacon nagyvadnak számító műveket is meg tudjon szerezni – eleinte még csak Nemes képvásárlási akcióinak pénzügyi finanszírozójaként, később azonban már saját érdeklődését követve. A Nemes-kollekció híres párizsi árverésekor számos mű került Herzoghoz, köztük azok az El Greco-képek, amelyek akkoriban a legjelentősebb magántulajdonban lévő műtárgycsoportnak számítottak. A gyűjtemény híre az 1920-as évekre már széles körben elterjedt. 1927-ben a kollekció legszebb darabjaiból illusztrált katalógust készített Ludwig von Baldass, az elismert bécsi művészettörténész, a Kunsthistorisches Museum munkatársa. A katalógust Magyarországon adták ki, de általa mindenhol – német szakmai berkekben is – a figyelem központjába kerültek Herzog korai német képei, köztük Georg Pencz Sigismund Baldinger portréja.

Bár Herzog Mór Lipót 1930-ra fokozatosan felhagyott az intenzív gyűjtéssel, eladni csak nagyon kevés művet adott el, így 1934-es halála után majdnem a teljes gyűjteményt örökölte felesége, Hatvany Deutsch Janka, majd tőle a három gyerek: Herzog Erzsébet (Weiss Alfonzné), Herzog András és Herzog István, az apai végakarat szerint egyenlő arányban, maguk között elosztva. A Pencz-portré ekkor Andráshoz került. Noha az akkori Magyarország egyik legvagyonosabb embere volt, és bizonyára megtalálta volna a menekülés útját, Herzog András – Farkas István festőművészhez, a Singer és Wolfner cég igazgatójához hasonlóan – mégis bevonult munkaszolgálatra, ahonnan nem tért vissza. A műgyűjtemény egy részét – a háborús károktól és a vagyonelkobzástól mentendő – a még intézkedni tudó családtagok Budafokon, majd Sirokon rejtették el, illetve Csánky Dénes, a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója a németek műtárgybegyűjtő kommandóját megelőzendő bizonyos részét beszállíttatta a Szépművészeti Múzeumba. A Sirokon elrejtett műtárgyakat azonban egy feljelentés nyomán Hain Péter parancsnokságára szállították. (A Christie’s kicsit bizonytalan hitelességű katalógusszövege szerint ezután Adolf Eichmann is válogatott belőlük és mint hadizsákmányt lefoglalta őket, hogy aztán majd továbbküldje Németországba.) Mindenesetre a gyűjtemény nagy része 1945 után is megvolt még a Szépművészeti Múzeumban (vagy ott is maradt, vagy visszakerült oda a Nyugatra menekítés kalandja után) Csánky által a tulajdonosok nevén beleltározva, letétként. (Csánky szerepéről lásd: Mravik László: A holokauszt hosszú árnyéka 2. rész, Artmagazin 2004/2. 4–13. o.)

A háborút követően a család eljárást indított Herzog András halottá nyilvánítása ügyében, hogy két kislánya, az örökösök hozzájuthassanak a gyűjtemény megmaradt és őket megillető részéhez. Nevükben Oppler Emil ügyvéd közreműködésével édesanyjuk, Pallavicini Izabella járt el, aki ekkor már a korábbi miniszterelnök fiának, ifjú gróf Bethlen Istvánnak volt a felesége (Herzog Andrástól még 1939-ben elvált). Ők 1948-ban végleg elhagyták az országot. Herzog Erzsébet és családja még a vészkorszakban ki tudott jutni az országból, hátrahagyva vagyonuk nagy részét a nácikkal kötött különalku áraként. Herzog István itthon maradt, zavaros ügyei miatt felesége gondnoksága alá helyezték, az ő ügyeit tehát Herzog Istvánné intézte, illetve a család már kint élő tagjai által megbízott ügyvéd, dr. Oppler Emil.

A gyűjtemény néhány darabját 1945–48 körül az egyes örökösök visszakapták a múzeumtól, ezek általában hol legális, hol illegális úton kikerültek külföldre. A Georg Pencz-portrét azonban még 1941-ben eladták Bécsben, mert a Galerie St. Lucas közvetítésével megvásárolta a linzi Führer Museum anyagát összeszedni hivatott dr Hans Posse, aki egyébként a drezdai Gemäldegalerie Alte Meister igazgatójaként nyerte el a megbízatást. Biztosan ismerte a Baldass-féle katalógust, de az is elképzelhető, hogy már akkor a látókörébe került a kép, amikor az 370 év után előbukkant, minthogy 1921-ben elárverezték a tönkrement Baldinger család egyéb vagyonával együtt. Ekkor szerezte meg a tökéletes állapotban megőrzött családi ereklyét a müncheni kereskedő, Julius Böhler, tőle pedig Herzog 1927-ben.

A mű nem véletlenül kellett volna a Führer múzeumába. Georg Pencz ugyanis a Dürer nyomdokain haladó késő reneszánsz nürnbergi iskola legkiválóbb képviselőjeként ismert. Nürnberg már a 14. században is élénk itáliai kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkezett (ennek példája Velencében a Fondaco dei Tedeschi), és az italianizálás a nürnbergi festészetet is áthatotta. A részletező északi stílus a valószínűsíthető tanulmányutak hozadékaként Pencznél is a klasszikus hagyományon alapuló kompozíciós sémák elsajátításával ötvöződött, de a legközvetlenebb hatást valószínűleg a firenzei késő reneszánsz, azon belül is Bronzino portréfestészete gyakorolta rá. Ennek a késő reneszánsz kiteljesedésnek a legkiválóbb példája Pencz festészetében a Baldinger-portré, amin nemcsak a modell beállítása, az építészeti háttér kialakítása, a zöld terítővel letakart asztal, de a különböző attribútumok szerepeltetése is mutatja, milyen előképek alapján dolgozott.

A kép modellje a körülbelül 35 éves kereskedő (nemsokára nemességet kap majd), Sigismund Baldinger, akinek társadalmi elismertségét nemcsak a fényűző ruházat hivatott jelezni, a kesztyű, amely a korban egyfajta rangjelzésként működött, vagy a mutatóujjon hangsúlyosan szerepeltetett gyűrű, de a kompozíció szélére festett antikizáló márványfaragványok is, amelyek egyik kis mezőjében, egy ún. kartusban elolvashatja a néző, hogy mikor született a képet megrendelő Baldinger úr (1510 pünkösd hétfőjén), mindezt római számokkal és az antik romokról ismerős írással, illetve azt is, mikor készült a kép (1545-ben), de ezt már egyszerűbb arab számokkal. A kép alkotójának monogramja is feltűnik egy, a falra tűzött kis cetlin, de a legérdekesebb a jobb oldalon látható, a nyakán körbefutó papírszalag szerint illatos vízzel tele üveg, ami nemcsak arra ad alkalmat, hogy Pencz ugyanazt a trükköt alkalmazhassa, aminek a legközismertebb példája a tükör Jan van Eyck Arnolfini házaspárján, hanem valószínűleg ikonográfiai jelentőséggel is bír, mint a kor rejtett szimbolizmusában minden elem. A vallási vitáktól izzó légkörben, a pünkösdi születésről való megemlékezéssel összefüggésben valószínűleg a modell vallási meggyőződésének helyességét hivatott jelképezni.

Más elméletek szerint az illatos vízzel telt üveg modellje előkelőségét jelzi, akárcsak a divatos, különleges gonddal vágott frizura. Mindenesetre ez az itáliai művészetért lelkesedő és divatot követő, de azért ízig-vérig német figura nem került a Hitler és Speer által megálmodott falakra, hanem néhány éves hányattatás után a kasseli Állami Múzeum közönségével nézhetett farkasszemet. 2010 elején azonban – figyelembe véve a körülményeket – hogy zsidó tulajdonosok esetében nyilvánvalóan kényszereladásról beszélhetünk csak – a német állam visszaszolgáltatta a képet az örökösöknek, Herzog András két Olaszországban élő lányának, akik azonnal megbízták a Christie’st a kép értékesítésével. (Videót is nézhetünk arról, hogyan zajlott a licitálás, ami végül ötmillió fontnál ért véget. – http://www.christies. com/features/2010-july-pencz-portrait-ofsigismund- baldinger-858-3.apx)

Hogy kinek ért több mint kétmilliárd forintot Sigismond Baldinger, azt még nem lehet tudni, és azt sem, hogy egy, a Herzog-gyűjteményből ilyen körülmények között kikerült kép esete milyen hatással lehet a magyar múzeumok falain és raktáraiban fellelhető Herzog-műtárgyak sorsára. Csak remélni lehet, hogy a színfalak mögött nagy erőkkel folyik a restitúció által érintett műtárgyanyag feltérképezése és a kétes múltú tárgyak jogi helyzetének tisztázása.