Rozsdát elsősorban mint festőművészt ismerjük, ám halála után a Magyar Fotográfiai Múzeum Párizsból megkapta a művész teljes fotó-hagyatékát, amelynek megismerése után Kincses Károly, a múzeum igazgatója arra a felismerésre jutott, hogy fotográfiáiban a festészetével egyenrangú életműre bukkant. Ezért céljául tűzte ki a húszezernyi színes és fekete-fehér fotográfia nagyközönség elé tárását, egyszerre több fórumon is: ez év őszén a Mai Manó Házban Budapesten, majd az azt követően Párizsban rendezendő kiállításon, valamint az ezzel egy időben megjelenő kétnyelvű könyvben, amely Rozsda több mint száz fekete-fehér és színes képét gyűjti egybe.

 

Rozsda Endre 1913-ban született Mohácson. Tizenhét éves korában Budapestre költözött, majd két évvel később Aba-Novák Vilmos tanítványaként annak szabadiskolájában tanult festészetet. Sikeresen indult pályája - huszonkét évesen már kiállított és egyik képét maga Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója vette meg - 1938-tól Párizsban folytatódott. A Montparnasse-on bérelt műtermet Barta Lajos szobrásszal, itt került kapcsolatba a francia szürrealistákkal, Tanguy-val, Miróval, Max Ernsttel és másokkal. Ő mégis inkább a szürrealisták kínálta „szellemi ösztönzést, izgatottságot"² használta ki, bár ténylegesen nem csatlakozott a csoporthoz. Sajátosan egyéni vizuális nyelvezetet alakított ki. Tanított is, egyik növendéke nem volt más, mint Picasso későbbi felesége, Françoise Gilot, akivel élete végéig barátok maradtak.

 

 

Közeli ismeretségbe került az akkori párizsi művészvilág legkiemelkedőbb személyiségeivel, közülük is a legfontosabb André Breton barátsága volt. 1939-1941 között a L' Ecole du Louvre hallgatója volt, ez idő tájt állítottak ki Barta Lajos barátjával a rue Scoelchercher-ben. 1943-ban visszatért Budapestre, majd a háború után 1945-ben Mezei Árpáddal, Pán Imrével, és másokkal megalapították az Európai Iskolát, mely művészeti csoportosulás 1949-ig működött. 1956-ban a határon átszökve barátjával Párizsba menekült, és ott telepededett le, ezúttal végleg. 1979-ben a Montmartre híres műteremházába, a Bateau-Lavoire-ba költözött. Élete végéig folyamatosan részt vett - elsősorban szürrealista hangvételű - kiállításokon, díjakat kapott, idős korában is aktívan dolgozott. 1999-ben, nyolcvanéves korában halt meg Párizsban.

 

Tizennégy évesen kezdett el fotózni, feltehetőleg a mohácsi Weidlich Ede fényképészmester adta neki az első instrukciókat. A ránk maradt húszezernyi kép láttán bizonyos tematikus egységek körvonalazódtak, melyek mentén haladva megismerhetjük a fotográfus Rozsda Endrét. Korai munkáinak témája sokszor önmaga, és jelentős mennyiségű olyan képet készített, amelyet ma szociofotónak mondanánk, ám effajta érdeklődése ezzel lezártnak is tekinthető. Sokkal inkább foglalkoztatta - és egész életén át végigkísérte - az őt körülvevő természet, annak tágabb és szűkebb idő-intervallumban való változása. A műterme körüli fák télen, hóval borítva, tavasszal gyümölcsfa-virágzáskor, nyári verőfényben a levelek között csillanó napfénynyalábokkal, ősszel sárgába, őzbarnába törve. Hajnalban a nedvesen vöröslő párafelhő hátteréből kristályosan kiváló nyírfák sziluettje, hosszú expozíciós idővel felvett éjszakai képek. Játék az idővel és az idő okozta szín-, tér- és formaváltozásokkal.

 

„A múló idő, a visszafordíthatatlan idő adj a a létezés értékét, ez teszi értékessé."³

 

 

Számos önarcképe is, melyek közül sok többszöri expozícióval készült montázs, mintha az elmúlt, a jelen, és az eljövendő időt kémlelné egyszerre, egy képen. (Gondoljunk csak grafikáiról ismert, több nézőpontból egyszerre ábrázolt önarcképeire!) Gyakran tárgyakban, tükrökben, kirakatok üvegében tűnik elénk homályosan, mintha sok-sok fénytörő vízrétegen derengene át, akárcsak Narcissus. Képeinek többsége kirakatokban álló babák, tárgyak, s a kirakat üvegében visszatükröződő házak, utcaképek természetes montázsai. Álomszerű kavargás, a kint és a bent együttes illúziója. Ezek a fotók rokoníthatók leginkább a festményein látható részletorgiával, bár ott már elvesztik valóságos karakterüket az egyes elemek. Játszik fénnyel és árnyékkal, redőnyök, függönyök résein beszökő fénycsóvákkal és az ezek keltette konstruktív alakzatokkal, melyek a padlóra, szőnyegre vetülnek. Gyakran gondolkozott konstruktív szerkezetekben, épületek ablakai, feliratai keltette ritmusokban. Erősen foglalkoztatta a szöveg mint képalkotó elem. Imádta a virágokat, az élőt és hervadót egyaránt, csendéletei többsége ezekből a virágkompozíciókból és növények montázsaiból tevődik össze. Festményeit és grafikáit is dokumentálta, gyakran magával a modellel együtt. Megörökítette barátait, szerelmeit, személyes tárgyait, munkaeszközeit. Kedves városaiban, Velencében, Firenzében, Párizsban számos, a fotográfusi életmű szempontjából fontos képe készült, de egyéb utazásai alkalmával is rengeteg élményt, emléket rögzített.

 

 

Fotóin keresztül Rozsda Endre művészi attitűdje (festményei és grafikái mellett) egyre nyilvánvalóbbá válik a vizsgálódó számára. Egy igen szenzitív alkotó egyéniség belső világába jutunk, akiben a valóság elemei és az álomszerű képzelet szabadon diffundálnak, valós képek, látomásos víziók, tér- és idősíkok sajátos elegyet alkotnak, a megélt események fontosságukat tekintve elenyésznek a nem megéltekkel szemben.

 

 

₁ A szerelmes ember in Esterházy Péter A szabadság nehéz mámora, Magvető. Budapest, 2003, 185-186.

₂ Rozsda Endrével beszélget David Rosenberg, Rozsda, kiállítási katalógus Műcsarnok, Budapest, 2001

₃ Rozsda Endre, Elmélkedések, Várfok Galéria, Budapest, 44.