2005. november 17-19-én került megrendezésre a NKÖM és az EFAH (European Forum for the Arts and Heritage) szervezésében az a nemzetközi konferencia, amely címéül a sajnos egyre aktuálisabb kérdést tette: Befogadó Európa? Látóhatár 2020. A Parlamentben és a MÜPA-ban megrendezett nemzetközi zártkörű konferencián kb. 350, zömében külföldről meghívott vendég vett részt. A másik izgalmas kulturális találkozó a Gödörben került megrendezésre idén december 2-3-án Globfeszt / A világ nem eladó! címmel. A Védegylet által szervezett konferencia nem volt zártkörű viszont csak három jelentős nemzetközi gondolkodó meghívására volt elég a költségvetés. Aktuális folytatása a december 8-án lezajlott Ökológia és képzőművészet című Védegyleti Est, amelyen Karátson Gábor, Erhardt Miklós, Várnagy Tibor képzőművészek és Ertsey Attila ökoépítész vitáztak a képzőművészet társadalmi szerepvállalásáról.

 

A NKÖM és a Védegylet találkozóinak fókuszpontja nagyon hasonló volt: Az előbbi arra kereste a választ, hogy a gazdasági és politikai szempontból is válságban lévő Európai Uniót hogyan segíthetné a kultúra az integráció helyreállításában. Vajon mit tud tenni a kultúra azért, hogy az Európa-eszménybe vetett hit kimozduljon a holtpontról és megújuljon. A Globfeszt a globalizáció jelenlegi irányát és iramát kritizálta, miközben konstruktív alternatívákat mutatott be a létező világrend jobbítására. Több kisebb kulturális szervezet vezetője is felszólalt, akik azonban arról számoltak be, hogy a helyi művészeti élet önszerveződéseit az önkormányzatok és az állami szervek nem támogatják kellőképpen, ezzel nehezítve a közösség aktiválását. Bár maguk az államigazgatási szakemberek is tudatában vannak annak, hogy csak a társadalom 40%-a látogat múzeumokat, ezekből is csak 20% az aki rendszeresen teszi, mégis a szokásos módon folytatják a kulturális finanszírozás allokációját. Struktúraváltásról nem szól senki, holott felmerül a kérdés, ha egy rendszert már nem használnak az arra hivatottak, akkor talán a rendszert kell megváltoztatni'és nem a közönséget. A Globfeszt! civil aktivistái meglehetősen radikálisan fogalmaztak: csak az önszerveződő civil társadalom képes a kulturális produkciókat (is) a többség valós igényeihez igazítani (helyi-közösségi programok). A kérdés csak az, hogy a sok bába között hol vész el a gyerek? Miközben a „kultúra-csinálók" hierarchikus piramisában, a felül lévők esküsznek az alulról jövő kezdeményezések fontosságára, addig a civil önszerveződések alulfinanszírozásról és a hatóságok érdektelen hozzáállásáról számolnak be.

 

 

A Védegyleti Est vitája fontos és tovább gondolandó kérdést vetett fel: Mennyire és hogyan jelenik meg az ökológiai gondolkodásmód a magyar képzőművészek alkotásaiban? Mi a különbség a civil aktivisták és az új típusú köztéri művészet művelői között? Erhardt Miklós úgy látja, a kettő egyre inkább összemosódik, bár alapvető különbség szerinte, hogy az aktivista nem kételkedik, míg a művész alapvető hozzáállása a kételkedés. A képzőművészeti tevékenység egyre nyitottabbá válik, határai egyre rugalmasabbak. Erre ehelyütt a vitaesten bemutatott két példát ismertetem, az egyik a hamburgi PARK FICTION projekt (www.parkfiction.org), amely tulajdonképpen egy művészek által generált városfejlesztési program, amelynek célja volt, hogy egy magánbefektetésre kiszemelt közterületet közparkká alakítsanak. Lényegében St. Pauli rozsdaövezetét hét évnyi kitartó tervezéssel és közösségi dialógussal átváltoztatták egy kreatív, életképesebb lakónegyeddé. A másik példa a Big Hope csoport (Dominic Hislop, Elske Rosenfeld és Erhardt Miklós) Commonopoly című műve pedig egy nagyméretű helyspecifikus társasjátékra emlékeztet leginkább, amiben dobozok, instrukciók és talált tárgyak vannak. Társasozás közben különféle gazdasági szisztémák (csere-, ajándék- és egyéb alternatív kereskedelem) keretében lehet interakcióba lépni a másikkal, érdekessége még, hogy ennek sosincs igazán vége és egyedül is lehet játszani! A mű hátterében meghúzódó propaganda funkcióval indirekt és intelligens módon kérdőjelezi meg a fennálló piacgazdaság hegemóniáját. Lehet más a világ?