Sóvárgó nácik a sóbányában

Beszélgetés a Monuments Men kapcsán Kádár Gáborral

Winkler Nóra

Dübörög a Monuments Men, a műkincsvadászok történetét könyv alakban már magyarul is olvashatjuk, az Európában a Berlinále versenyprogramjában debütált film bemutatója körüli sajtómegjelenésekben a politikailag aktív és érzékeny, rendezőként azonban kevésbé nagyszerű George Clooney Tyimosenko arcával dekorált trikóban protestált az ukrán helyzet kapcsán. A műkincseket mentő amerikai speciális alakulat levéltári iratait Kádár Gábor történész, a Magyar Zsidó Levéltár kutatásvezetője is ismeri, Washingtonban végzett kutatásai révén. A magyar zsidóság deportálásáról és kifosztásáról társával, Vági Zoltánnal három könyvet – Hullarablás, A végső döntés, Aranyvonat – publikáló történészt a heroikus amerikai akció magyar szálairól kérdeztük.

Kevés olyan szakasza van a művészet történetének, amit a politika hatalma oly mértékben dolgozott volna meg, mint tette azt a náci Németországban. A tisztogatás a német expresszionizmus „degeneráltnak” nyilvánításával kezdődött, a múzeumokból száműzött alkotások 1937-es müncheni kiállításával. A művekből áradó mentális és morális veszélyek miatt tizennyolc alatt be se engedtek nézőket, így is, ironikus módon az egyik leglátogatottabb anyag lett, kétmilliónál is többen látták. Ellenpontjaként az év nyarán nyílt a Nagy Német Művészeti kiállítás, mely a Harmadik Birodalom esztétikai, intellektuális szuperhatalmát vágyta megmutatni. 
 
A haláltáborokból is ismert hatékonyság, csiszolt rendszer, szisztematikus rend. A holokauszt gazdasági mozgatórugóit is világossá tevő képen a hatalmas merkersi bánya részlete, a zsákokban mai értéken többmilliárd dollárnyi készpénz, aranyrudak, ezüstök. A teherautókkal is átjárható bányában óriási festmény-raktár is működött


Hitlert személyesen is elragadta a műgyűjtés és múzeumépítés hevülete, régi mesterek képeiből tervezte Ausztriában létrehozni a Német Művészet Múzeumát. Az anyag összerakásához kézenfekvő megoldás volt a megszállt területek múzeumaiból, deportált zsidók gyűjteményéből elhozni a képeket. Heroikus történeteket ismerhetünk, például a Louvre-ról, ahol a csapatok érkezése előtt időben kimenekítették a műveket, üres folyosókon fekvő rámákat hagyva az érkező náciknak. Amikor Párizsban lábujjhegyen igyekszünk a tömeg fölött szemrevételezni az üvegdoboza mögött temperált Mona Lisát, sose gondolnánk, szegény kép micsoda kalandok közt rejtőzködött valamelyik kastély pincéjében. Hitler és kisvártatva Göring is, művészettörténészeket és korrumpálható kereskedőket bérelt, hogy a legjobb műveket szállítsák nekik. Göring régi mesterekre utazott, Vermeer volt kiemelt kedvence, összebuherált elmélete mentén a nagy német festőt tisztelte benne. Han Van Meegeren, a század legnagyobb képhamisítója révén szenzációszámba menő eleddig ismeretlen flamandok bukkantak fel, Göring pedig óriási összegért vette büszkén őket, hogy már csak a börtönben értesüljön róla: ember nem költött annyit hamisítványra, mint ő. 

A szövetségesek által megszállt német területeken H. H. Davies kapitány egy SS tiszt lakásán ellenőrzi a Hollandiából ellopott festményeket

Eközben Amerikában flanelinges, finom kezű művészettörténészek, kurátorok, művészek, a Metropolitan, a Brooklyn és a Fogg múzeum szakértői, akiknek a legközelebbi tapasztalása addig a háborúkról talán Goya Sortüze lehetett, létrehozták a Monuments Men csapatát. Minimális kiképzést azért kaptak, és elindultak Európába műkincset menteni. Közreműködésükkel az amerikai hadsereg ’45 április–májusában több mint ötven rejtekhelyet fedett fel. A merkersi sóbányának például teherautókkal is átjárható útjai voltak a föld mélyén, rengeteg arany és Leonardo-, Tiziano-, Manet-, Raffaello-, Dürer-vásznak raktározódtak itt katonás rendben. Ennél is jobb válogatás lapult a Salzburg melletti hegyeknél, az altaussee-i sóbányában, Van Eyck genti oltárával és Michelangelo, Vermeer kifejezetten Hitlernek válogatott műveivel. Hogy semmiképp se juthassanak vissza a szövetségesekhez, a nácik robbanóanyaggal bástyázták körül a járatokba rejtett műkincseket, amiket aztán az amerikaiak hatástalanítottak, így tudunk ma ezekhez a műremekekhez zarándokolni különböző múzeumokba szerte a világon. A George Clooney rendezte-főszerepelte, Berlinben debütált Monuments Men ebből a történetből született, a film értékelésére csak röviden, blogunkat idézve térünk ki (vö. keretes cikkünk).
 
Robert M. Edsel és Brett Witter: Műkincsvadászok A normandiai partraszállás és a győzelem napja közti időszak története olvasmányosan, fotókkal, képekkel, a műkincsek mozgásának európai útvonalaival, hivatalos iratokkal és feleségekhez címzett személyes magánlevelekkel. A fordulatos és heroikus küzdelem átfogó és teljes képe. Libri Kiadó, 2014, 443 oldal. Fordította: Kelemen László
 
Kádár Gábor történész, a téma nemzetközileg elismert kutató-szakértője

 
Winkler Nóra: Amikor Amerikában a Monuments Men-aktákban kutattatok, önmagukért néztétek az iratokat vagy az esetleges magyar vonatkozásai miatt? 
Kádár Gábor: A kilencvenes évek nemzetközi restitúciós és kárpótlási hulláma sok történész figyelmét a holokauszt gazdasági vetületeire irányította. Egyre többeket érdekelt, hogy a pénz milyen szerepet játszott a népirtásban: mennyire motiválta a fő- és mellékszereplőket az anyagi haszonszerzés vágya – a műkincseket felhalmozó náci vezérkartól kezdve a szomszéd párnahuzatára pályázó ukrán vagy magyar falusi néniig, a rogyadozó nemzeti költségvetést zsidó vagyonból megszilárdítani kívánó kormányoktól kezdve a kitört aranyfogakat hazaküldő koncentrációs tábori őrig. A tudományos kutatások és a bíróságokon és diplomáciai csatornákon zajló jogi és diplomáciai tárgyalások kölcsönösen galvanizálták egymást. Mi így kerültünk többször is Washingtonba, ahol a titkosítás alól frissen feloldott, a restitúcióval kapcsolatos amerikai katonai és kormányzati anyagokat kutattunk. A szó szoros értelmében naponta oldották fel a dokumentumokat a titkosítás alól – szerdán nem tudtad, hogy csütörtökön éppen milyen, addig szigorúan titkos anyag landol az asztalodon.
 
Ezek eredményeit használtátok az Aranyvonatban?
Sok mindent felhasználtunk az ott kutatott anyagokból. Ami a Monuments, Fine Arts and Archives Programmal kapcsolatos ügyeket illeti, főleg két „Monuments (Wo)men” anyagaival, Ardelia Hall és Evelyn Tucker dokumentumaival foglalkoztunk.
 
Noha a Monuments Men már neve szerint is férfias csapat, volt e tevékenységnek pár meghatározó nőtagja, őket a Restitúció Három Gráciájaként említik. Nektek miért e két nő volt érdekes?
Hall és Tucker dolgoztak olyan területeken és tárgyakkal, amelyek a kutatásainkba vágtak. Kettőjük közül egyébként Ardelia volt a nagyobb volumen, nagyon sokat tett a restitúcióért. Tucker viszont közvetlenül is foglalkozott magyar tárgyakkal. Az Ausztriát megszálló amerikai csapatok kötelékében működött az Egyesült Államok Ausztriai Ellenőrzési Központja, amely a megszállás civil vonatkozásait irányította. Ebben számos divízió tevékenykedett, köztük a Restitúciós, Kiszolgáltatási és Reparációs Osztály. Ennek Műemlékügyi és Szépművészeti Részlegén dolgozott Evelyn Tucker. Ő volt az, aki 1947 novemberében egy salzburgi raktárban számos olyan festményt azonosított, amelyek magyar eredetűek voltak.
 
A washingtonihoz képest hogy zajlott a kutatás itthon? Ütköztetek nehézségekbe, kellett ügyeskedni, hogy hozzájussatok anyagokhoz? Maradtak itthon számotokra hozzáférhetetlen dokumentumok?
Ami a kutatási nehézségeket illeti, itthon merevebbek az adatvédelmi szabályok, mint Amerikában, de összességében nem lehet oka panaszra a kutatóknak – különösen például Ukrajnával vagy Oroszországgal összehasonlítva. Persze vannak olyan speciális területek és dokumentumcsoportok, amelyek hozzáférhetetlenek. Mi is többször találkoztunk olyan iratokkal, amelyek még évtizedekig kutathatatlanok.
 
Mi volt a legmegdöbbentőbb felfedezésetek e témában? Volt, amiben egész más volt addig a szakmai vélekedés?
Elsősorban az ún. magyar zsidó aranyvonattal kapcsolatos képet pontosítottuk – arra jutottunk, az amerikai hatóságok elég problematikusan bántak azokkal a javakkal, amelyeket a magyar államrabolt el a zsidóktól és amelyek aztán amerikai kézben kötöttek ki. Kisebb részüket ellopták, nagyobb részüket nem annak adták vissza, akinek kellett volna. Ugyanakkor európai szinten az aranyvonat példája inkább a szabályt erősítő kivétel volt. Az amerikaiak, különösen ami a műkincseket illeti, nagyon sok mindent visszaadtak a tulajdonosoknak vagy örököseiknek. A nácik azért alakítottak speciális egységeket, hogy kifosszák Európát. A szovjetek azért, hogy visszavegyék, amit tőlük a nácik és szövetségeseik – például mi magyarok – a háborúban elvettek és kárpótolják magukat a veszteségekért. Az amerikaiak pedig azért, hogy megvédjék az emberiség közös kulturális kincseit a pusztulástól. Ez vitathatatlan. Megdöbbentő felfedezésekről nem igazán tudok beszámolni, de bizarr dokumentumok azért akadtak a kezünkbe szép számmal. Például egy háború után keletkezett irat, amelyben Horthy Miklós, Magyarország egykori kormányzója kérte vissza azt az amerikaiak kezére került, 40 méter hosszú, 15 személyes luxusjachtot, amelyet még 75. születésnapjára kapott szövetségesétől, Adolf Hitlertől.
 
Amerikában is bukkantak fel zsidó tulajdonból elrabolt műtárgyak. Ez mennyire vizsgált kérdés?
Kutatók és jogászok is foglalkoznak a kérdéssel. Azt tudni kell, hogy ezek elsősorban nem a Monuments Men által megtalált javak, hanem olyan műtárgyak, amelyek magánkézből, műkereskedők és aukciósházak közvetítésével kerültek Amerikába. Rengeteg, zsidóktól elrabolt műtárgy lappang még, egyébként főleg nem is a tengeren túl, hanem Európában – múzeumokban, magángyűjteményekben, galériákban. Ezeket a következő években kell megtalálni – amiről eddig tudunk, az csak a jéghegy csúcsa.
 
Hogy látod, mik a restitúció felpörgésének fő okai? Milyen fejleményekre lehet számítani e kérdésben? Például a Herzogper kimeneteleként.
A szakmában mindenki kíváncsian várja, hogy milyen eredménnyel zárul a kormány által tavaly tavasszal bejelentett felmérés az államnál letétbe helyezett kulturális javakról. Elvileg néhány hónapon belül tudni fogjuk, mit rejtenek a közgyűjtemények raktárai. A Herzog-per kimenetele szintén izgalmasnak ígérkezik…
 
Történész kutatónak lenni szakma, egy foglalkozás a sok másik választható mellett. És ahogy máshol, itt is van átlépés a munkavégzésből a privát életbe. Mégis, amikor például Washingtonban az irattárból leugrik az ember egy kávét venni a sarokra, nem gyötri teljesen szét, amit aznap olvasott? A luxusjachtokról, deportált szomszédok széthordott párnahuzatairól, hullákból kitört aranyfogakról, életük kockáztatásával másokat bújtatókról, megölt csecsemőkről, hősiesen összefogó dánokról?
A holokauszt története – totális extremitása miatt – tűpontosan és kíméletlen részletességgel megmutatja, miből van az ember. Minden lehetséges helyzetet, pozitív és negatív példát felvonultat, minden árnyalatot, zónát meg- és bevilágít, mindenre kegyetlenül rákérdez. Ha Madách ma írna, biztos lenne egy lágerjelenete a Tragédiának. Természetesen érzelmileg gyakran nagyon megterhelő a holokauszttal foglalkozni, mégis egy sajátos utazás az emberi milyenség legmélyére.
 
 
 
George go home! – A blog.artmagazin.hu posztja

Jaj, miért kellett a Nespresso-reklámokban magán viccelődő meg az Oscar-gálák vörös szőnyegén önironikusan nyilatkozó George Clooneyt rendezni hagyni? Miért nem fogta valaki a kezét a vágószobában is, figyelj, George, itt már 60-nak tűnő 6 másodperccel hosszabban nézel együttérzően, mint kellene, úgyhogy nyisszantsuk ki ezeket a snitteket, meg azokat is, amiken igazgatod a vintázs Ray-Banedet. Ez az egész restitúciós boom nem arra van ám, hogy öregedő sztárok kiélhessék vonzódásukat a katonaruhás szerepjátékokhoz, mi lenne, ha a Monuments Menben inkább a szakértők és a forgatókönyvírók dolgoztak volna többet, és nem a sminkesek, fodrászok, bajusznyírók? És végül miért nem mondta valaki, hogy nem pont Michelangelo brugge-i Madonnájával kellene azt példázni, hogy akár emberéleteket is érdemes feláldozni a művészi szép oltárán? Michelangelót is elhagyta néha az ihlet. És nem csak egyszer. (t.k.)

 
A napszemüvegben erős fotón George Clooney a Berlinálén épp a Műkincsvadászok sajtótékoztatójáról lép ki.


Michelangelo: Brugge-i Madonnája (Brugge, Miasszonyunk templom)

 
Nők a klubban
Nem klasszikus szépségük tette Ardelia Hallt, Evelyn Tuckert és Rose Valland-t a Restitúció Három Gráciájává, hanem az elszántság, mellyel a sokszor ad hoc körülmények és relatíve kevés eszköz dacára is sikerült színvonalasan alakítaniuk a restitúció normáit és gyakorlatát. Mindhármuknak sajátos módszereik voltak, Ardelia és Evelyn egyszemélyes hadosztályként dolgoztak egy csak férfiakból álló mikrovilágban, Valland pedig kémeket is meghazudtoló játszmákkal jutott fontos információkhoz, munkásságát Franciaország a legmagasabb állami kitüntetéssel díjazta. Hall és Valland a háború előtt is múzeumi közegben mozgott, Hall az ókori Kína szakértőjeként kezdett Bostonban, később a Metropolitan múzeumban dolgozott, innen hívták ’44-ben az amerikai államigazgatásba, egy kulturális ügyekkel foglalkozó irodához. Valland kurátorként tevékenykedett Párizsban, ahogy egy felettese nevezte, ’a Louvre kisegereként’, majd a megszállás alatt a Jeu de Paume-ban kellett együttműködnie a nácik fő ideológusának számító Alfred Rosenberggel, aki szisztematikusan gyűjtette be a németek által kiszemelt műkincseket. Levelezéseik alapján úgy tűnik, Ardelia Hall volt a biztos bástya, a másik két nő gyakran fordult hozzá támogatásért, tanácsokért, erőért. Különösen Evelyn, aki Bécsben és Salzburgban gyakran került összetűzésbe az amerikai államaparátussal és konfliktusokba a Müncheni Központi Gyűjtőponttal. Ezek mind belejátszhattak abba, hogy egy idő után néha inkább az osztrák érdekeket tartotta szem előtt a hivatalos amerikai restitúciós politikával szemben. Bárhogyan is, e három nőnek elévülhetetlen érdemei vannak sok ezer oldalnyi műkincsrablásra, vizsgálatokra vonatkozó adat összeállításában és megszámlálhatatlan műkincs visszaszolgáltatásában. Későbbi generációk kutatói és történészei joggal terítenek eléjük jelképes vörös szőnyeget.
 
Rose Valland hősiességének emléktáblája egykori munkahelyén, a párizsi Jeu de Paume falán

 

* Wikimedia Commons. A képen ábrázolt kétdimenziós mű világszerte közkincs, mert a rá vonatkozó szerzői jogok lejártak. Ez a helyzet az olyan országokban, ahol a szerzői jog a szerző életében és a halála után hetven évig illeti meg a jogtulajdonost – ilyen például az Egyesült Államok (lásd Bridgeman Art Library v. Corel Corp.), Németország és Magyarország is.