Stressz a múzeumban

Berényi Mariann

A rágcsálók semmit sem kedvelnek jobban, mint a szűk, sötét helyeket. Ugyanakkor rendkívül kíváncsiak, szívesen fedezik fel környezetüket is. Éppen ezért kiválóan teljesítenek a szorongással, stresszel kapcsolatos kísérletek alanyaiként. Erre – és még sok más – kettősségre épít a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Selye Jánost és az általa kidolgozott stresszelméletet bemutató kiállítása és annak expresszív fekete-fehér tere is.

 
Screenshot 2022 03 02 at 17.59.49
Kiállításenteriőr, © Semmelweis Orvostörténeti Múzeum © Fotó: Tóth Barnabás
 
A látogató az első, természetes fénytől elzárt koromfekete helyiségben szinte szorong. Az elegáns, fehér csíkokkal átszőtt terem vizualizációs gyakorlatként is értelmezhető: hogyan változik a figyelem a természetes környezetnél jóval hidegebb (légkondicionált) és sötétebb térben. Egy szobával arrébb az ellentétes folyamatot is megvizsgálhatjuk. A második terem hófehér falait a múzeum kellemes udvarára néző nagy ablakon keresztül természetes fény világítja meg, épp ellenkező hatást érve el. A harmónia azonban nem lehet teljes, a klasszikus boltíves termet négyszögesítő, drótra kifeszített fekete fóliaszalagok azonnal érzékeltetik: stressz nélkül nincs élet, mint ahogy mindennek az ellenkezője is igaz lehet. A stressz nem csupán idegesség, feszültség, testünket és lelkünket megnyomorító külső nyomás, hanem erőt ad küzdelmeinkhez, segíti az összpontosítást. A stressz éppúgy gyorsítja a gondolkodást, ösztökéli az izmokat, ahogy egy másik helyzetben szorongást, krónikus betegségeket okoz. A felfedezés vágya éppúgy vihet bennünket előre, mint pusztulásba, a pozitívnak és negatívnak elkönyvelt hatások akár fordítva is hathatnak az élő szervezetre. A fóliaszalagok instabilitása pedig testünk sérülékenységének a metaforája: egy ideig húzhatjuk, rúghatjuk, lyukaszthatjuk, bár bámulatosan képes regenerálódni, egy idő után azonban felmondja a szolgálatot.

Ez volt Selye János stresszel kapcsolatos kutatásainak is legfontosabb eredménye. Sokszor kegyetlen állatkísérletei segítségével bizonyította be, hogy a hideghatást, az izommunkát, a vérzést és más stresszorokat csak egy bizonyos ideig lehet elviselni. Selye szerint a stressz az élet természetes velejárója, ha nem stresszelünk, azt jelenti, halottak vagyunk. Az emberi élet, a szervezet öregedése egyben a folyamat modellje is lehet. Gyermekkorban az ingerekre élénk válasz érkezik, felnőttkorban a szervezet alkalmazkodik a leggyakoribb hatásokhoz, időskorban az alkalmazkodóképesség megállíthatatlanul csökken. Ez figyelhető meg a nagy lángon élő művészeknél is. Elegendő a 27-es klubként emlegetett, magukat fiatalon elégető alkotók életútját felidézni (a Club 27 [vagy 27-es Klub, 27 Club, 27-esek Klubja] nepszerű utalas – elsősorban az amerikai popkulturaban – a 27 eves korukban, gyakran rejtelyes korulmenyek kozott elhunyt rock- es blueszeneszekre – a szerk.). A pályájuk látványos kitöréssel indult, lélegzetvétel nélkül keresték az inspiráló forrásokat: legerősebb alkotásaik jellemzően ebben az időszakban születtek. Utána viszonylag rövid ideig hírnevüket és önmagukat szinten tartották, de óhatatlanul elérkezett a vég, és előtte a botrányokkal telitűzdelt kifáradás időszaka. Mindez akár egy betegség lefolyása során is megfigyelhető. A stresszor (stresszforrás) által kiváltott riasztás után kialakul egyfajta rezisztencia vagy ellenállás, szervezetünk a stresszt a legkisebb területre igyekszik korlátozni. Ez azonban nem végleges, az alkalmazkodóképesség hiába alakul ki, előbb-utóbb kimerül a szervezet. A stressz azonban nem mindig valamely káros hatás következménye, a folyamat végeredménye alapvetően azon múlik, mennyire veszi igénybe a szervezet alkalmazkodóképességét. Selye ennek megfelelően különbséget tett a negatív és a pozitív stressz között. Az előbbit distressznek nevezte, ilyenkor az ember nem képes alkalmazkodással és küzdelemmel feloldani a rá nehezedő fizikai és pszichés terheket. Ha azonban növelni tudjuk a teljesítményünket, és javul a szervezet működése, már eustresszről beszélhetünk. Ezt bárki könnyen modellezheti a saját életében, ha a rémisztően közelgő határidő motiválja, akkor eustresszel van dolga, ha pedig a maradék kreativitását is lefagyasztja, pótcselekvésekre ösztönzi, már distressz rombolja a szervezetét.
 
Kísérleti állatok Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, Prof. Dr. Szabó Sándor ajándéka
 
Ugyanakkor nemcsak a stresszfolyamat, hanem a feltárásához vezető út, a Selye által alkalmazott kutatási módszer sem nélkülözi a sötétebb árnyalatokat. A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum kortárs művészeti installációként is értelmezhető kiállítótereiben néhány vérfagyasztó állatkísérlet dokumentációja is látható. Selye János az orvostudományi alapkutatás egyik leghatékonyabb módszerének a kísérleti betegség-modellt tartotta: még akkor is, ha az nem azonos az eredetivel. Ezekben a kísérletekben az embert leginkább apró rágcsálókkal helyettesítették. A narkózisban lévő állatokon műtétek segítségével valamilyen hiányjelenséget hoztak létre, és figyelték, hogy az adott körülmények között miként reagál a stresszre. Ezzel a módszerrel könnyen meghatározható egy-egy szerv szerepe a stressz mechanizmusában. Ha számba vesszük, hogy a Nobel-díjjal kecsegtető megállapításokhoz montreali laboratóriumában hozzávetőleg heti 1000 patkányon végeztek kísérleteket, a témát taglaló fekete terem akár a tudomány árnyoldalaira is utalhat. Ám a fehér betűkkel szedett szöveg nyomatékosan felhívja a figyelmet arra a nem elhanyagolható tényre, hogy sok más felfedezés mellett állatkísérletek révén jutott az orvostudomány a diftéria elleni védőoltáshoz, az érsebészeti és transzplantációs sebészeti technikák kifejlesztéséhez vagy az inzulin és a cukorbetegség mechanizmusának a feltárásához. Ez azonban a probléma során felmerülő morális érvekre nem lehet válasz, nem véletlen, hogy az állatkísérletek 19. századi elterjedésével egy időben az állatvédő mozgalmak tevékenysége is elindult.

Hiba lenne elfeledkezni arról, hogy Selye János személyisége ugyancsak bővelkedik szélsőségekben. Selye szerint a stresszt nem kell és nem is lehet elkerülni, inkább érdemes hatásait megismerni, hogy annak megfelelően alakíthassuk életfilozófiánkat. Alaptéziseit a látogató a kiállítótér padlóján átfolyó inverz sávokban olvashatja, de tanítványai visszaemlékezéseire is érdemes odafigyelni, akik ma sem hagyják ki a poént, miszerint a stressz definíciója Selyével élni és dolgozni. Ez a magánéletére és a munkahelyére egyaránt vonatkozott. Három feleséget fogyasztott el, amiben talán az is közrejátszhatott, hogy félelmetesen szigorú napirendet tartott. Mindennap 5 órakor ébredt. A torna, jéghideg fürdő és reggeli után fél hétkor már az intézetben dolgozott, ahová kerékpárral érkezett. A nagy koncentrációt és energiát igénylő munkákat mindig a reggeli órákban végezte el. 9 és délután 5 között azok a feladatok következtek, amelyeknél szüksége volt a munkatársai jelenlétére is. Ezt követően már csak olyan tennivalókkal foglalkozott, amelyek kevesebb erőfeszítést követeltek. Így a fennmaradó egykét órát a mikroszkóp mellett, metszetek nézegetésével töltötte vagy olvasott. Este 7 előtt érkezett haza, és az otthoni programja is hasonló szigorú beosztás szerint zajlott. Tanítványaitól, kollégáitól elvárta, hogy a hét minden napján jelen legyenek, legyen az születésnap, ünnep. Az intézetben dolgozó kutatóknak egy kis lámpát kellett bekapcsolniuk, hogy a főnökük egy központi táblán figyelemmel kísérhesse, kit lehet éppen elérni. Ha esetleg úgy alakult, hogy valakinek a könyvtárban volt dolga, már le kellett kattintania a lámpát. Egykori munkatársai a kemény elvárások ellenére szuperlatívuszokban beszélnek róla, alakját szinte vallásos rajongás övezi. Visszaemlékezéseikből kihagyhatatlanok azok a partik, amelyeket időről időre Selye adott, és persze ezek is magukon hordozzák szervezőjük személyiségét. A tudós hangsúlyt fektetett arra, hogy tanítványai informálisan is megismerjék a korszak legjelentősebb tudósait. Ennek egyik terepét jelentették azok a vacsorák, amelyeket otthonában rendezett. A vendégség mindig szigorúan ugyanakkor kezdődött és végződött, sőt az italkínálás is mindig ugyanazzal a rítussal indult. A hagyományosan nyolcszemélyes vacsora után fél kilenckor vette kezdetét a fogadás. Negyedóra kötetlen program után Selye megkérte vendégeit, hogy fáradjanak a nappalit és az ebédlőt összekötő tükör elé. Ekkor hirtelen kinyílt a tükörajtó. A professzor széles mosollyal jelentette be, hogy „az italszekrény kinyílt”, majd az első italokat ő maga kínálta. Ezután kérte meg kiemelt vendégeit, hogy foglaljanak helyet egy bizonyos pamlagon „kivégzésük céljából”. Ez azt jelentette, hogy rangtól függetlenül bárki a legkényesebb kérdéseket is feltehette a vendégprofesszoroknak. Selye külön felhívta a figyelmet, hogy gyilkos kérdéseket vár az egybegyűltektől, majd a legkínosabbakkal ő kezdte a faggatást.
 
Kiállításenteriőr, © Semmelweis Orvostörténeti Múzeum © Fotó: Tóth Barnabás
 
A kellemetlen kérdések és válaszok persze más helyzetekben is felszaporodhatnak. Az izgalom biologiaja kiállítás az elmondottakon túl egy sokszor ki nem beszélt feszültség térbeli lenyomata is. Hogyan lehet nehezen materializálható folyamatokat múzeumi térben bemutatni, sok szöveggel kiegészíteni? Lehet-e bonyolult, csak a szakterülettel foglalkozó tudósok számára értelmezhető folyamatokat a laikus közönség számára érthetővé tenni? Erre maga Selye János is jó példával szolgál. 17 monográfia, 40 kötet, 1700 tudományos közleménye kiemelkedő teljesítmény, emellett azonban hét könyvet kifejezetten a nagyközönség számára írt, melyek közül a magyarul is megjelent Eletunk es a stress talán a legismertebb. Olvasóival szívesen találkozott, kimondottan élvezte a sikert. Budapesten a hatvanas, hetvenes években előadásait kisebb tömeg hallgatta meg. Amellett, hogy mindez filmeken, tárgyakban megjelenik a kiállításban, egyfajta előképet is jelentett a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum számára. Ezt egészíti ki az intézmény hosszú évek óta alkalmazott gyakorlata, amely a vizuális nyelvet a kiállítás szerves részének tekinti. A Heonlab olyan narratív installációba ágyazta a kurátor által összeállított anyagot, amely azon túl, hogy élményszerűvé teszi a tárlatot, az elbeszélésmód egyik meghatározó elemévé lép elő. Igaz, ilyenkor a szakmai (tárgyi és írott) anyagot képviselő muzeológus és a látványtervezők újabb stresszort aktiválnak, hiszen mindkét fél a lehető legteljesebb módon kívánja saját elképzelését érvényesíteni. A közös munka folyamán fellépő distressz és eustressz ezúttal kiegyenlítette egymást, sőt hozzájárult ahhoz, hogy a Selye János által kutatott folyamat ne csak tanulmányozható, hanem átélhetővé is váljon a múzeumi térben. 
 
Az izgalom biológiája.
Selye János és a stresszelmélet dimenziói.
Kurátor: Dr. Szabó Katalin
Látvány: Heonlab
(Bartha Tamás és György Árpád Hunor)
Megtekinthető: 2015. október 31-ig
 
 
Selye János, 1973 | Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, Prof. Dr. Szabó Sándor ajándéka
 
Selye János 1907-ben Bécsben született, orvos családban. Dédnagyapja és nagyapja a felvidéki Vágsellyén gyógyított, apja ezredorvosként került Bécsbe, ahol osztrák lányt vett feleségül. Fiuk születése után költöztek Komáromba, János itt kezdte meg alapfokú tanulmányait. Bár édesanyja nem beszélt jól magyarul, és otthon inkább németül társalogtak, Selye Hugó ragaszkodott ahhoz, hogy fiát magyarnak neveljék. Selye ennek ellenére orvosi és vegyészdiplomáját a csehszlovák Prágában szerezte meg. „Nem én hagytam el Magyarországot, Magyarország hagyott el engem” – hivatkozott Trianonra, amikor megkérdezték, miért nem Budapesten tanult. 1931-ben a Rockefeller-ösztöndíj segítségével az Egyesült Államokban folytatta pályáját, 1932-ben került Kanadába. Montrealban, a McGill Egyetemen, a biokémiai tanszéken 1933-tól biokémiát, később a szövettani tanszéken szövettant oktatott. 1942-ben nyerte el a DSC-fokozatot. 1945-től 1976-ig saját intézetében, az Institute of Experimental Medicine and Surgeryben dolgozott Montrealban, majd nyugdíjazása után az általa 1979-ben alapított International Institute of Stress nevű intézményben folytatta a munkát. Időközben az amerikai hadsereg általános sebészeti tanácsadójaként működött. 1982-ben hunyt el, Kanadában. Kalandos fiatalkorának köszönhetően négy nyelven anyanyelvi szinten beszélt, de 10 nyelven tartott előadást. Selye személye önmagában is intézmény volt, számtalan fiatal kutatót – köztük sok magyart – karolt fel, adott nekik lehetőséget. Az intézményéhez tartozó könyvtár ugyancsak világhírű volt, nem csupán azért, mert megtalálható volt itt a stresszkutatással, kísérletes kórtannal, endokrinológiával és a kapcsolatos klinikai orvostudománnyal foglalkozó szakirodalom, hanem mert a kutatók a professzor által kidolgozott kódrendszertan segítségével rekordidő alatt megtalálták a keresett információkat. Pályája során többször jelölték Nobel-díjra, amelyet minden várakozása ellenére, nem vehetett át.


 Screenshot 2022 03 02 at 18.01.53

Kiállításenteriőr. Az ábrán azok a szervek és az általuk termelt kémiai anyagok láthatók, melyek a stressz biokémiai folyamatában a legfontosabb szerepet játsszák. (Grafika: Déri Enikő), © Semmelweis Orvostörténeti Múzeum © Fotó: Tóth Barnabás

A Selye által kidolgozott stresszelmélet szerint az élőlények a fenyegetésekre általános vészreakciókkal reagálnak, mozgósítva hormonális erőforrásaikat és tartalékaikat. A kutató szerint bármely tényező, amely a szervezet egyensúlyi állapotát veszélyezteti, az egyensúly helyreállítását szolgáló folyamatokat aktivál. A nem specifikus alkalmazkodási reakciók összességét nevezte stressznek, amely három elemre épül: ezek a mellékvese, a timikolimfatikus rendszer, azaz a limfocitákat termelő csecsemőmirigy, a lép és a nyirokmirigyek, valamint a bélrendszer elváltozásai.
A folyamat megjelenítéséhez használt fekete-fehér metaforát erősíti, hogy a stresszt előidéző hatás vagy stresszoraktivitás szempontjából mindegy, hogy az aktuális helyzetünk kellemes- e vagy kellemetlen, csupán az számít, milyen az újraalkalmazkodási szükséglet. Az orvos kedvelt példája az az édesanya, akivel előbb közlik, hogy a fia a háborúban elesett, majd évekkel később gyermeke váratlanul beállít. A szülő az első esetben rettenetes lelki megrázkódtatást él meg, a másodikban repeső boldogságot. Annak ellenére, hogy a két esemény következményei, az érzelmek minősége összehasonlíthatatlan, az emberi test hasonlóan alkalmazkodik az új helyzethez, a bánat és az öröm azonos biokémiai reakciót vált ki.
 
A cikk megszületését a B.Braun támogatta.