Száguldó Riporterünk vasárnap Szentendrére látogatott, hogy felmérje a Ferenczy Múzeumi Centrum ArtCapital utáni kiállításait. Állandó és időszaki bemutatókat járt végig, hogy alternatívát ajánljon a budapesti helyszínek mellé.

pornomobil pornorokettubeporno videosikiş izle

Az Elvesztegetett időről már megírtuk, amit gondoltunk (In: Artmagazin 91), így például azt is, hogy a MűvészetMalomban most van néhány olyan munka, amit ildomos csekkolni. Ezek közé tartozik Victor Sydorenko ukrán művész videómunkája is, amely az 50. Velencei Biennálén is szerepelt. Az idő malomkövei ezúttal az egykori fűrészmalom tereiben őrölnek – hangjukkal valami egészen misztikus miliőt teremtve a hajdani ipari épületben.
A forgó malomkerekek órabelsőre emlékeztetnek, az utolsó vacsorát ábrázoló képekre hajazó kompozíció miatt pedig úgy érezzük, mintha egy post mortem állapotot, egy örök pokolbéli büntetést néznénk újra és újra. A mű kiindulópontja egyébként egy családi – és sajnos jól fogtuk – halállal végződő sztori. Sydorenko nagyapja molnár volt, és miután a háborúból visszatérve újból munkába állt, egy alkalommal a malomkövek közé esett, úgy, hogy az incidenst végül nem élte túl. Múltfeldolgozás, újrajátszás, emlékmű – lehet választani.

Elvesztegetett idő
MűvészetMalom

A Ferenczy Múzeum Barcsay Termében berendezett „Az ostromlás a mi dolgunk” – A betiltott Mozgó Világ című kiállítás a magyar kultúra történetének egy apró szeletébe, egy ellentmondásos történet kezdeti időszakába enged betekintést. A hetvenes években indult kritikai hangot képviselő lap szellemi közegét felidézni kívánó show a különböző dokumentumok, video-felvételek, egy teljes falat betöltő kapcsolati ábra és a korszellemet idéző enteriőr mellett korabeli képzőművészeti alkotásokat is bemutat. A kiállítás talán legizgalmasabb része a Mozgó Világ 1979 és 1982 közötti kiadásaiból válogatott cikkeket felsorakoztató, fal mellett futó polc. Amellett, hogy a téma iránt érdeklődők szinte minden kérdésére így vagy úgy választ nyújt a kiállított anyag, komoly alaptudást feltételez, ezért a bizonyos alapinformációk hiánya nehezítheti a kiállításon való eligazodást.

"Az ostromlás dolgunk" - a betiltott Mozgó Világ (1975-1983)
Ferenczy Múzeum

Czóbel Béla olyan festő, akinek már életében múzeumot szenteltek. A szentendrei Czóbel Múzeum újragondolt életműkiállítása az állandó kiállításokra jellemző időbeli kronológiát követve, az életművet a művész lakhelyeire – például Nagybánya, Szentendre, Párizs, Hollandia, Berlin – és az ott töltött alkotási periódusokra felosztva mutatja be. A kiállítás tökéletes lehetőség az életműről birtokolt ismeretek felfrissítésére. Plusz pont, hogy a múzeum zegzugos, lakóház belmagasságú kiállítótere, valamint a kiemelkedően kedves és a többi szentendrei kiállításról beszélgetést kezdeményező személyzet igazán családias hangulatot teremt. Egyvalami miatt biggyedt csak le kicsit riporterünk szája: a beharangozó szövegben említett grafikai fókusz ellenére a Czóbel kevésbé ismert grafikai munkáit bemutató kiállítás-szeglet aránytalanul kevés munkát vonultatott fel a tárlat egész anyagához képest. Persze aztán Czóbel Julian Akadémián készült díjnyertes rajza szinte mindenért kárpótolta.

Hétfőn még nem gondoltam volna, hogy vasárnap délutánra ilyen mélységeikig megismerem majd Kovács Margit életművét. Érdekes volt bóklászni a végeláthatatlan termekben, a gyönyörű, pókhálós kerámiák között. El is méláztam ebben az időtlen miliőben és csak arra ocsúdtam, hogy a szemem megtorpant azon az információn, hogy Kovács Margit 1958-ban megnyerte a brüsszeli világkiállítás nagydíját. Erről rögtön Gróf Ferenc Kiscelli Múzeumbeli kiállítása jutott eszembe, meg azon is töprengtem, hogy milyen módon lehetne a Kovács Margit Kerámiamúzeumot valamelyest integrálni a kortárs képzőművészeti életbe. Lehet-e szexi 2016-ban a kerámia? Lehet. Megnéznék itt egy Makai Mira-kiállítást.

Kovács Margit Kerámiamúzeum

Az öt évvel ezelőtti A nyolcak című Szépművészeti Múzeumban megrendezett kiállítás óta nem láttam Czóbel-képet. Ahogy beléptem az első terembe hátrahagytam a cinikus, kötözködő énemet (nem volt ez annyira könnyű, de abban a tizenöt-húsz percben megpróbáltam átadni magam a festészeti élménynek). Egyszerűen kellemes volt a festmények között sétálni és rácsodálkozni arra, hogy mennyire bravúrosan rajzolt a fiatal Czóbel, hogy milyen elegánsan festett, a képei mennyire elevenen idézik meg a két világháború közti pesti polgárságot. Nem lehet és nem is kell mindent kortársítani. Van, ami úgy jó, ahogy van.

A Ferenczy Múzeum felé baktatva azon morfondíroztam, hogy melyik mai magyar kortárs művésznek van esélye egy családi múzeumra. Japán turistacsoportok gyorsaságát fölöző tempóban végigrobogtam Béni erőteljes kisplasztikáin, ikertestvére, Noémi intenzív színekkel megfestett tünde-alakjain, de Ferenczy Károly egy-egy impresszionista tájképe megállásra kényszerített. Egy picit csodáltam is őket, de az igazán meggyőzőek és lehengerlőek a realista portréi voltak. 
Hazafelé azon gondolkodtam, hogy mennyire nehéz lehet egy művész munkássága köré épülő múzeumból egy igazán élő és izgalmas intézményt csinálni. A Kassák Múzeum például jól működik, igaz más is kicsit a missziója, és végül is az sem biztos, hogy minden ilyen jellegű intézményt „piszkálni kell”. Azért vannak ötleteim.

Ferenczy Múzeum