Néhány oldal után azonban kiderül, hogy a látszat csal: az olvasónak (azaz nekem) keményen meg kell dolgoznia azért, hogy a sokféle szövegtöredékből – naplórészletek és receptek, hagyatékban őrzött levelezés, interjú és monológ (tényfeltáró vagy fikció?) – kirajzolódjon a rég elfeledett költőnő, Czóbel Minka és a kevesek által ismert festőnő, Büttner Helén kapcsolatának története. Czóbel Minka nevét csupán Weöres Sándor Három veréb hat szemmel antológiájából ismertem, mivel sosem lett tananyag belőle. Sőt, valójában előbb láttam Minka kislánykori portréját, a rontástól védő korall karperecekkel, minthogy olvastam volna akár csak egyetlen versét is. Czóbel Minkát ugyanis, aki 1855-ben gazdag, úri családba született, Györgyi Giergl Alajos, a kor neves arcképfestője örökítette meg két testvérével, Emmával és Istvánnal egy szép, (alig negédes) biedermeier festményen. Czóbel Minkáról az irodalomtörténetben jó sokáig tartotta magát a legjobb korszakát vagy fél évszázaddal túlélő, besavanyodott vénkisasszony képe. Weöres sem felejti el megemlíteni, hogy csúnya, Márton László is „csúnya tündérnek” nevezi, akinek költészetét kortársai közül is csak néhányan becsülték, a nyugatosok inkább csak dilettáns vidéki úriasszonynak tartották, aki nyilván jobbnak látta elbujdosni és szülőházában, a világvégi szabolcsi kis faluban eltemetkezni. A Németh Ványi regényéből mozaikszerűen összeálló életút viszont egészen más hangulatot sugároz és az is kiderül belőle, hogy a látszólagos remetelét Czóbel Minka számára sok örömet tartogatott, köztük is a legfontosabbat, „a kis festőné”, Helen Büttner barátságát és talán szerelmét is. A szerző cikázik időben és térben, szinte préselt virágok hullanak a könyvlapok közül, a gyengéd hangú 19. század végén íródott levelekből, másutt az időnként inkább háztartási naplónak tűnő memoár szikár bejegyzései tudósítanak arról, hogy hol és mikor patkoltattak, vásároltak, viziteltek vagy festettek az anarcsi birtok lakói az első világháború idején. Amikor aztán megszólalnak a felszabadító szovjet hadsereg dúlását idéző szemtanúk és a Minka emlékét „feszt” ápoló mai anarcsi lakosok, akkor mintha sűrű sárban cuppognánk a buzgó riporter mellett. A nyelvezet és stílus a fennköltből, az értelemtől csillogóból hirtelen vált át egy halotti bizonyítvány érzelemmentes tényközlésébe, hogy azután a hálátlan és mérhetetlenül ostoba utókor vaskos káromkodásokkal tűzdelt szókimondó „emlékidézésének” adja át a helyét. Az azonban egyértelmű, hogy a látszólagos remetelét Czóbel Minka számára sok örömet tartogatott, köztük is a legfontosabbat, „a kis festőné”, Helen Büttner barátságát és talán szerelmét is.

Wilhelmina-Minka a Czóbelek és a Vay család sarjaként arisztokrata nevelést kapott, fiatalon sokat utazgatott, járt Németországban, Svájcban, Angliában, még Jeruzsálembe is elzarándokolt. Tanulmányait is Nyugat-Európában végezte, Párizsban a Sorbonne hallgatója volt. Széles körű műveltsége ritkaság volt még a saját köreiben is. Kitűnően beszélt franciául, németül és angolul, első verspróbálkozásait sem magyarul írta. Bátyja és sógornője, Mednyánszky Margit társaságában sok fiatal költő, festő megfordult. Mednyánszky Lászlóval és rajta keresztül Justh Zsigmonddal értő kollégák közé került, ők ketten biztatták versei kiadására. Czóbel sajátos hangulatú, gyakran festői képeket felvillantó költeményei akkor nem keltettek visszhangot irodalmár körökben, ma viszont a modern magyar líra, a magyar szimbolizmus egyik előfutáraként tartják számon. Ráadásul csúnya sem volt, ezt a róla fennmaradt szecessziós hangulatú fotográfiák egyértelműen igazolják. A család ugyan sokáig reménykedett, hogy férjhez megy, Justh Zsigmonddal is igyekeztek összeboronálni, de a szép, szőke szakállas íróval baráti, kollegiális kapcsolatot ápolt, és ebben a hangnemben levelezett Justh tragikusan fiatalon bekövetkezett haláláig (bár a könyvbéli levelezés csalódott szerelmest sejtet). Szóba jöhetett volna a festő Olgyay Viktor is (igaz, másfél évtizeddel volt fiatalabb Minkánál), de ez a kapcsolat sem volt komoly vagy hosszú életű. Minka egyetlen, fiatalon megismert és haláláig hűséges társa ugyanis Büttner Helén lett, a levelezésben kezdetben szintén „Lieber College”, később már csak Bob, Bobykám, Pipikém, aki évtizedeken át élettársként osztotta meg vele az anarcspusztai életet. A könyvben közölt levelekből nem kapunk egyértelmű választ arra, mennyire intim volt kapcsolatuk, de az egykori cseléd mai polgármester utóda brutális egyszerűséggel „büdös burzsuj buzi vénasszonyoknak” titulálja őket, persze nem a „Költőnő” után tudakozódó pesti nő előtt. A falubeliek sosem békéltek meg a különc Büttnerrel, aki törékeny alkatú nő létére bricsesznadrág ban járt, szivarozott, haját rövidre nyíratta és férfimód ülte meg a lovat, aki elől a parasztlányok sikítva menekültek, ha meglátták a festőállvánnyal közeledni. A regény legszórakoztatóbb fejezeteiben a babonás helyiek ontják a boszorkányos történeteket „Minka naccságáról és Bobi úrfiról”.

Helen Büttner (1861–1943) friss rajztanári diplomával érkezett Németországból Magyarországra és tehetséges „sport-” (vadász-) és állatfestőként nem szűkölködött megbízásokban. Első lóportréját a híres Kincsemről festette, ezt az egyetlen róla művészeti lapban megjelent méltatásból tudjuk, amit nem meglepő módon éppen Czóbel Minka írt a Lyka Károly által szerkesztett Művészetbe (Egy festőnőről, 1902. I. évfolyam, 6. szám). A Czóbelékkel rokonságban álló Forgách László gróf házi piktorinájaként nemigen számíthatott a szakma elismerésére, bár pontos és kifejező állatrajzaival hébe-hóba külföldi kiállításokon is szerepelt. Egyébként kivételes rajztehetsége ebben a műfajban teljesedett ki, ezzel egyidejűleg azonban kiszolgáltatottá is tette. Napszámban festette a lovakat, tenyészbikákat, vadászatokon a terítéket, vidéki mulatságokon néha orgiákat is. Éppen Minkával való barátsága és később az anarcspusztai kastélyban felajánlott szabad élet tette lehetővé, hogy a számára olyan fontos szellemi közeget és függetlenséget újra megtalálja. Minkával ugyanis nemcsak kutyát tenyésztettek, csipkét vásároltak, korcsolyáztak vagy befőztek, mint arról a napló híven beszámol, hanem utaztak, kiterjedt levelezést folytattak, festettek és muzsikáltak. Minka rajzait Bob korrigálta, írásait meghallgatta és véleményezte. Lélekvándorlás című kötetéhez (1897) például ő készítette az illusztrációkat. Közös életük kialakítása hasonlít arra az eszményre, amelyet Kazinczy – Czóbel Minkának anyai ágról ő is rokona – több mint száz évvel korábban a közeli Széphalmon kísérelt meg. Elszigeteltségük és közvetlen környezetük ellenszenve és gyanakvása is hasonló volt. Mert ami nem változott kétszáz év alatt sem, az a barbár mocsárlét, ami jó esetben eltűri, de ha lehet, inkább mocskolja, sárba rántja, vagy legalábbis a háta mögött acsarog arra, ami más, esetleg különb.

   Anarcs mai (remélhetőleg fiktív) polgármestere felfelé nyal, körüludvarolja a „bölcsész csúf pesti nőt”, aki a „buzi vénasszonyok dolgát firtatja” – panaszkodik nejének, közben tudja, csak ettől remélhet pénzt a falu, pályázni (!) csak Anarcs híres szülöttjével lehet.

   Bob 78 évesen, 1943-ban halt meg, Minka négy évvel később, túl a kilencvenen, de még megérte, hogy a felszabadító szovjet hadsereg katonái szétdúlják szépséges kertjét és „lehúgyozzák Bob sírját”. Anarcson nemrég haranglábat állítottak Czóbel Minka sírja fölé, de Helen Büttnerről már nem esik említés, pedig továbbra is egy sírban nyugszanak.