Ennek megfelelően a kereskedelemre komponált Singapore Art Show-t az első nemzetközi biennále követi, nyilván nem függetlenül attól a céltól, hogy a külvilág a soknemzetiségű országot ne csak pénzügyi pragmatizmusa, hanem kulturális értékei mentén is megismerhesse. Fumio Nanjo, a kiállítás főkurátora a gombamód szaporodó ázsiai biennálék (Guangzhou, Sanghaj, Busán, Vietnam) mellé olyan koncepcióval vezette be a rendezvényt, amely egyaránt hivatott távolságot tartani a diverzitás fundamentalista-purista kritikájától, az utópista-szociális felhangtól és a cinizmustól, miközben a helyi civilizációs rutint népszerűsíti. Ez a sokhitű- és entitású kultúra a különféle gyökerű hagyományok magától értetődőw megértésére és tiszteletére alapozza azt a sokrétűség harmóniájába vetett hitet, amely prosperitásának alapja. A kiállítás 19 helyszínen 198 műtárgyat vonultat fel, amelyekből 111 kifejezetten a szervezők kérésére készült, a művészek között olyan nagyágyúkkal, mint Jenny Holzer, Barbara Kruger vagy Mariko Mori.

 

 

 

A rendezvény címéhez híven a kurátorok számos templomba és imaházba is kihelyeztek műtárgyakat, ami a tekintetben talán kissé bizarr, hogy e gyakorlat a vallás és a hit távolságát leírja. A tárlat helyszínére és a szituációra kérdező talán két legfontosabb munka közül az egyik Kruger Belief - images on merchandise-ia (2006), amely konkrétan az eladhatóságot parafrazeálja oly módon, hogy a közönség hazaviheti a művész munkáival ellátott használati tárgyakat, és Bigert & Bergström videója, a The Last Supper (2005), amely a halálbüntetés és az étkeztetés tematikájára reflektál.

 

 

 

Nem lehet említés nélkül hagyni Carsten Nicolai bámulatos, hatalmas (és drága) environment - koncertterem - zeneművét, a syn chron (2005) névre hallgató darabot, Mark Wallinger 1997-es, Angel című szeánszát, melyen a szerző vaknak öltözve liturgikus szöveget ad elő visszafelé egy londoni metrómegállóban, majd a videón ez forog fordítva. Joonho Jeon két videója, az In God We Trust (2004) és a The White House (2005) remek animációk, amelyeken a művész az amerikai dollár képi világába helyezve magát előbb lefesti a Fehér Ház ablakait, majd a Függetlenségi nyilatkozat aláírói között deklarálja Korea függetlenségét. Jianhua Liu méretes installációjában, a Dreamben (2005-06) rommá törnek a porcelánná merevedett mindennapi tárgyak.

 

 

 

Eugenio Ampudia En Juego - In Play (2006) című videoinstallációjának főszereplője a 2002-es Németország-Brazília focidöntő egyik kulcsjelenete, amelyben a labdát digitális trükk segítségével kockánként kicserélte könyvre (Robert Hughes: The Shock of the New), míg egy másik dolgozatában (Fuego Frío - Cold Fire, 2003) egy könyvespolcon lángra lobbanó, de el nem égő köteteket láthatunk. Bani Abidi felejthetetlen kétcsatornás videovetítéséből (Shan Pipe Band Learns Star - Spangled Banner, 2004) pedig végre megtudhatjuk, hogyan is néz ki az, amikor egy pakisztáni fúvósegyüttes tanulja meg az amerikai himnuszt.

 

 

 

Talán a legnépszerűbb műtárgy Jane Alexander tárgyalóterembe álmodott, szürreális elemekkel operáló tetszetős environmentje, a Verity, Faith and Justice (2006), amely mindent felmutat, ami a könnyű kódoláshoz kell: élethű szoborcsoport sok szörnnyel és törpével, ahonnan a zászlók sem maradhatnak el - és a kritikai él is világos: Szingapúrban a halálbüntetés a törvénykönyv része. A finn Ykon csoport mixed média munkája (M8 - Summit of Micronations, Singapore, 2006) a városállamokkal és mikronemzetek utópiájával foglalkozik, Nuha Asad arab művész direkt megközelítése egyszerűségével hódít (Faces with One Feature, 2006). Festészeti terepen sem maradhat el a siker: Imran Qureshi érzékeny, politikus miniatúrái vagy a japán Makoto Aida harakirit elkövető szexi, nevetgélő tinilányai talán megragadnak az emlékezetben, Hiroyuki Matsukage multimédia-installációja (Star, 2000) viszont, ahol a néző kiáltására annak erősségével arányosan tízezres lánycsapat válaszol, egész biztosan.